A Fővárosi Közgyűlés szerdán átnevezte a XVI. kerületi Gelléri Andor Endre utcát. Konzekvens döntés volt. A prolik közül érkező, a prolik alja világát átszellemítő, megemelő Gellérinek nincs helye a NER-ben. Alakjai nem részei a nemzeti középosztálynak, miért volnának hát részei a nemzeti emlékezetnek? Már ha egyáltalán volna még ilyesmi. De nincs.
A felejtés emlékművét építik gőzerővel, falun és városon, alaptantervben és utcanévben, kormányon és az önkormányzatoknál – amelyeknek lassan úgyis a közterületek átnevezgetése lesz az egyetlen funkciójuk. A funkcik emlékezésről, nemzeti értékőrzésről öblögetnek, de minden gesztusuk a felejtést célozza – a magyar történelem és kultúrtörténet belefojtását a szirupos, uzbencés, turulbaszületős, történelmi festményes giccsbe, amelyet a legrosszabb Nyirő és a legrosszabb Wass Albert neve fémjelez. (Az ő felmagasztaltatásuk arra is jó, hogy az Erdély-giccset Erdély helyére állíthassa, hogy a felejtés kultúrája „határon innen és túl”, minden diszkriminációt széles ívben elkerülve teljesedhessen ki.) A kulturális tradíció túl bonyolult és sokrétű ahhoz, hogy jelszóvá legyen. Ezért aztán el kell tűnnie. Az így előálló tündérmese-történelemben mindig mások hibáztak, mi ott sem voltunk. Elvesztettük, például 44-ben „önrendelkezésünket” (90-ig nem is leltük), és eltűntek majd félmillióan közülünk pár hét alatt.
Amikor épp el volt veszve a jogképesség, el talált kallódni valahogy például ez a Gelléri gyerek is, Mauthausenbe és tovább, aztán már nem is nagyon került elő. De amíg megvolt, addig sem volt benne sok köszönet. Novelláiban a nemzeti középosztálytól merőben idegen figurák dolgaival foglalkozott: a nemzet valóban nagy írója, Bayer Zsolt kedves szavával prolinak mondhatnánk őket. Az ő életük poéziséről beszélt a maga „tündéri realizmusával” (Kosztolányi sokat idézett jellemzése) megemelve, stilizálva értéktelen életük nyomorult mindennapjait. És nem is csak a dolgosabbjáról, még a „munka világából” kikerült underclassról is volt jó szava. Aligha írtak túl sok szebb és szívbe markolóbb novellát a hajléktalanság nevű szabálysértési tényállásról, mint ő Ház a telepen címmel – annyira aktuális, hogy még viskórombolás is van benne. A csavargó, lumpen életmódot stilizálja, idealizálja például Egy fillér című kis remeke is, és ez még mindig semmi. Kifejezetten buján, expresszív stílusának jellegzetes – itt-ott eltúlzott, modorossá váló, néhol viszont nyersbe váltó – túlfűtöttségével ír sűrűn és kedvvel a nemi vágyról. Minden értelemben érzéki író, nem való gyermek, pláne Ékes Ilona kezébe. Jellemző, hogy pár éve még az érettségi feladatok közé is bekerülhetett Hűvösvölgyi nászutasok című novellája, egy „prolinász” története, amelyben a friss házasok a távoli, titokzatos, hívogató hangzású Hűvösvölgybe mennek Óbudáról „prücskölni” – nászútra, ha tetszik, az ágyrajárókból álló násznép segítségével összedobott villamospénzen. Az adakozó öregek is sejthetően egymásra találhatnak végül valami kevésbé romantikus tájon, amíg az éjszaka „magas létráját az égnek támasztva… kimászik Óbuda kocsmái közül a felhők közé”.
Óbuda, e „nagyvárosba átültetett vidék” írója volt ugyanis Gelléri, ahogy földije, Halász Gábor megállapítja, akárcsak legközelebbi rokona, Krúdy, de – folytatja Halász – „míg ő a belső részt szerette, a zakatoló villamosok mellett ijedten guggoló kis házakat hangos kocsmáikkal, Gelléri kifelé van otthon, ahol hosszú kertek kígyóznak a hegyekre”. Mándy Iván volt még így egy városrész, a Józsefváros írója, az ottani vagányoké és kis egzisztenciáké, emlegette is, hogy Óbuda íróitól, Krúdytól és Gelléritől tanulta a periféria mint „ellentér” kissé mitizáló felmutatását.
Gelléri nevének eltüntetésével a bölcs és mélyen tradicionalista városatyák újabb fontos lépést tettek tehát Budapest történetének kitörlése felé is. Ha semmiről nem tudsz semmit, semmi sem zavarhat a gyors és bátor döntésben – ez határozottságuk és sikerük titka. Legalább Tarlós Istvánnak eszébe juthatott volna, hogy Óbuda múltját nem utolsósorban Gelléri írásai őrzik (és Herskó János Gelléri-novellákból összerakott, 1958-as, Vasvirág című filmje Törőcsik Marival a főszerepben). Nem csak azért, mert köztudomásúan fontos neki a magyar kultúra, de azért is, mert fővárosi ténykedését megelőzően mégiscsak 16 éven, négy teljes cikluson keresztül volt Óbuda polgármestere.
Gellérinek, érdemeire való tekintettel, talán meg is lehetett volna kegyelmezni: csak amolyan érzelmi-érzéki baloldali volt, tőle magától tudjuk, mennyire haragudott rá József Attila, amiért nem mélyítette el „elméletileg” baloldaliságát, és sosem jutott el Marx alapos tanulmányozásáig. Nem volt rá szüksége: a legközvetlenebbül politizáló novellájában, a jól felismerhetően Sallai Imre és Fürst Sándor kivégzésének parabolájaként írt Ukránok kivégzésében szereplő fél mondat: „a nyomor átalakul macskává, simogatják s eljátszanak vele” – leginkább művészete önjellemzéseként olvasható. „Világszemlélete sohasem vált az összefüggő, tudatos nézetek rendszerévé. A szegények és elnyomottak pártján állt, az ő sorsuk érdekelte és ihlette mindig, de a társadalmat mint folyamatot, melynek fordulataiba az ember aktív tevékenysége belejátszik, sosem gondolta végig” – tolja le például marxista szemléletű irodalomtörténet-írásunk összefoglaló műve, a „Spenót”. Az övénél jámborabb szolidaritást tényleg keresve sem lehetne találni, és még ez is soknak bizonyult. Jegyezzük meg: bűne a részvét. Igaz: olvasása ahhoz sem segít hozzá, hogy engedelmesen megszeressük Őfőméltósága negyedszázados országlását.
A baloldal (ahogy ők értik: a kommunisták) történetét azért kell az utolsó apró nyomokig kiradírozni a nemzet történetéből (Istenem, még Gellérit is), elfelejtetni úgy, hogy ellentörténelmet csinálunk belőle (tudják, két felfogás van: a nemzeti és a nemzetietlen), hogy utána nyugodtan hazudhassunk sosem volt „saját” történelmet magunknak: mi, I. Turulbanszületett Orbán Viktor és a maradék hívek. Tegyük hozzá, a Fidesz mentségére: Gellérit nem miattuk fogjuk elfelejteni, már régen elfelejtettük. Tersánszky megírta a Misi Mókust, akinek kalandjai távolról még rémlenek a felelős döntéshozóknak is, úgyhogy ő kivételesen maradhatott, Gelléri nem volt ilyen előrelátó, ezért már azelőtt is üres jellé vált a neve, hogy most kiradírozták. Nem kizárt például, hogy ha a magyar „baloldal” legnagyobb pártja, az MSZP fővárosi képviselői tudnának olvasni, és ily módon szert tehettek volna Gellérivel kapcsolatos ismeretekre, esetleg állást foglaltak volna az ügyben, de mivel nem ez a helyzet, ezért ennek a napirendnek az elfogadásakor a hírek szerint „noha pontonkénti szavazást kezdeményezett, egy esetben sem nyomott gombot” se Gellérinél, se másnál a frakció.
Különben nem csak Bálint György, Füst Milán és Kosztolányi tartotta nagyra, de Németh László is dicsérte, a Nyugat-szerkesztőként feltűnően sok Gelléri-novellát közlő Móriczhoz, valamint Tamási Áronhoz hasonlította, már ha mondanak ezek a nevek még valamit a „nemzeti” oldalon. Ha volna magyar irodalmi emlékezet, akkor a fentebb említett Gelléri-műveken kívül számon tartaná a Szállítóknált, A vén Panna tükrét, a Hat fillér, Hold-utcát és a Szomjas inasokat is a kihalófélben lévő, nagy magyar novellairodalom kivételes remekeiként. De nincs, ergo nem tartja számon, úgyhogy végső soron nem is történt semmi. Ha azonban még egyszer valóban a köz társasága kívánna lenni az ország, akkor mégis lehetne valahol egy kis terecskét, közt, zugot, félreeső, külvárosi mellékutcát találni, amely Gelléri nevét viselhetné. Köz-társaság ugyanis csak akkor van, ha az ő hősei, a jobb híján a Hűvösvölgyben prücskölők, a fázós, fillérekből élő vénkisasszonyok, a kültelki, illegális viskók népe is beletartozik. Ameddig nem így van, jobb is, ha nincsen Pesten Gelléri Andor Endre utca.
