Miközben az Európai Unió keleti határa úgy 2005 táján minden bizonnyal a huntingtoni limesen fog beállni (vagyis a magyar-cseh-lengyel hármason kívül a Baltikum, Szlovákia, a volt Jugoszláviából pedig Szlovénia és Horvátország fog bekerülni), a NATO-övezet kelet felé egyszerre lesz szűkebb és tágabb a huntingtoni civilizációs határvonalnál.
A NATO-nak - amennyiben mind kredibilitását, mind belső koherenciáját meg kívánja őrizni - minimum egy, maximum hét új tagállama lehet. Annak, hogy a Lengyelországon kívüli potenciális tagállamok, vagyis Magyarország, Csehország, Szlovénia, Románia, valamint Ausztria és Szlovákia közül végül is melyik ország és mikor, milyen sorrendben kerülhet be az Észak-atlanti Szövetség teljes jogú tagjai közé, nincs akkora jelentősége, mint ahogy azt ma a bekerülésben bízók és a kimaradástól rettegők képzelik.
Az elkövetkező évtizedben Európa első számú biztonságpolitikai kérdése nem a NATO formális kibővítése, hanem a NATO által ellenőrzött és koordinált úgynevezett stratégiai övezetek (strategic homes) kiépítése. Három ilyen stratégiai övezet létrehozására van szükség, ha a NATO a kelet-európai hidegháborús hadszíntér összeomlása nyomán keletkezett vákuummal akar valamit kezdeni. Az első világháború utolsó szakaszában Németország, majd - a békekötést követően - Franciaország és Nagy-Britannia próbálta meg a Németország és Oroszország között hirtelen gazdátlanul maradt térséget a maga kliens-államaival betölteni, ami a jól ismert katasztrófához vezetett. A csőd oka kézenfekvő: az érintett európai nagyhatalmak halálos ellenségei voltak egymásnak, Amerika pedig, látván, mibe keveredett, méltóságteljesen kivonult Európából.
Ronald D. Asmus és F. Stephen Larrebee, a RAND Corporationnek a NATO-bővítés stratégiai megtervezésével foglalkozó kutatói legutóbbi tanulmányukban a stratégiai övezetek kérdését a bővítés első körébe bekerülők és az abból kimaradó potenciális tagjelöltek közötti rendkívül fontos és kényes viszony szempontjából vizsgálják. A bővítés legfontosabb, kelet-közép-európai irányához szerintük Lengyelország, Csehország, Magyarország, valamint a két potenciális tagállam, Szlovénia és Szlovákia tartozik. Az északkelet-európai irány potenciálisan a balti államokat, valamint Finnországot és Svédországot érinti, amennyiben úgy döntenek, hogy a NATO tagállamai kívánnak lenni. A legproblematikusabb a délkelet-európai irány, mivel itt csak Románia és esetleg Bulgária jöhet számításba, de esélyeiket minimálisra csökkenti gazdasági elmaradottságuk és a NATO-tagállamok averziója a balkáni bonyodalmaktól. Az egész koncepció kulcsa az az elképzelés, hogy az első körbe bekerülők és a potenciális tagállamok valamennyien egy-egy regionális NATO-parancsnokság fennhatósága alá kerülnek.
Így már nyilvánvalóvá válik, hogy a stratégiai övezetek létrehozásának kérdése valóban stratégiai, nem pedig a bővítés első köréből kimaradó államok érzékenykedését leszerelő puszta taktikai kérdés. Larrebee-ék elmondják, hogy az északkeleti övezetben Dánia és Németország - amerikai támogatással - már meg is kezdte a regionális katonai együttműködés különböző formáinak kiépítését a minden bizonnyal a NATO új tagállamává váló Lengyelországgal és a tagságra pályázó, de e pillanatban bizonytalan esélyekkel rendelkező balti államokkal, valamint az olyan volt semlegesekkel, mint Finnország és Svédország.
Ha ezt a modellt a térség egészére alkalmazzuk, kiderül, hogy a kétségtelenül legfontosabb központi stratégiai övezet két kulcsállama csakis Németország és Ukrajna lehet. Ebben a regionális védelmi struktúrában rajtuk kívül a NATO-bővítés első körében esélyes Lengyelországnak, Csehországnak és Magyarországnak, a szintén komoly esélyekkel rendelkező Romániának, valamint Szlovákiának és Moldovának kellene helyet kapnia. Ezen az övezeten belül különösen kiemelendő a lengyel-magyar-román hármas és a NATO-val stratégiai partnerségre törekvő Ukrajna kapcsolata.
A délkelet-európai stratégiai övezet létrehozása magyar szempontból a legérdekesebb és a legígéretesebb. Magyarország több mint száz év óta először kerülhet megint olyan helyzetbe, hogy a Balkánon komoly stabilizáló szerepet játsszon, ami együtt kell hogy járjon gazdasági jelenlétének megerősödésével is. E funkció betöltésére természetesen csakis olyan körülmények között kerülhet sor, ha az ország már a nyugati szövetségi rendszer tagja. Románia szintén komoly regionális szerephez juthat e struktúrában, amelynek további valószínű részvevői: Törökország, Görögország, Olaszország, Ausztria, Szlovénia, Horvátország, valamint Albánia és Macedónia. Nyilvánvaló, hogy az amerikai külügyminisztérium által kezdeményezett és annyi értetlenséget kiváltó SECI nem más, mint a délkelet-európai stratégiai övezet egyfajta előkészítése. Az előrelépés legfőbb akadálya a jugoszláviai és a bulgáriai belpolitikai válság, amelynek megoldódása vagy erőszakos befagyasztása az övezeten belüli (inkább csak szimbolikus jelentőségű) orosz befolyás további jelenlétét is meghatározza.
Látható, hogy a három övezet által lefedett egész térségben (a NATO-tag Németországot nem számítva) csak három olyan ország van, amely két irányban is lényeges szerepet játszik, ami azt jelenti, hogy legalább két regionális NATO-parancsnokság alá rendelhető. E három ország: Lengyelország, Magyarország és Románia. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy őket kellene felvenni az első körben, de azt igen, hogy az említett stratégiai övezeteket elsősorban rájuk alapozva lehet és kell kiépíteni.
E rövid vázlatot (amelynek bővebben kifejtett változatát A NATO-bővítés geopolitikája címen a Beszélő márciusi számában találhatja majd meg az olvasó) csak azért bocsátottam előre, hogy a megfelelő megvilágításba helyezhessem a NATO-bővítés (régebbi és újabb) magyar-országi ellenzőinek vagy a bővítésben még mindig - jóhiszeműen - kétkedőknek újabban a legváltozatosabb helyekről hallható érveit.
A NATO szándékainak komolyságát megkérdőjelező, a klasszikus lebegtető módszerrel mindenütt és mindenben bizonytalanságot sugalló állásfoglalásokkal vagy finom sejtetésekkel nem foglalkozom. Ennek a csak nagyon kivételes esetekben őszinte tamáskodásnak már az is elegendő és ékes cáfolata lesz, ha a madridi csúcson csak egyetlen államot hívnak meg a NATO-ba.
Van itt azonban egy fontosabb és bonyolultabb kérdés, ami nem egyszerűen csak ostobaságból vagy ilyen-olyan ellenérdekeltségből fakad, hanem a mai világhelyzet és benne mindenekelőtt Oroszország pozíciójának téves megítélésétől. Aczél Endre például, miközben azt reméli kurucos reménnyel, hogy "lesznek majd büszke országok", amelyek "inkább nem lépnek be - se a NATO-ba, se az EU-ba", mint hogy elfogadják a nekik álnokul felkínált "nem teljes értékű NATO- és nem teljes értékű EU-tagság"-ot, azt feltehetően tényleg komolyan gondolja, hogy "a nagy Oroszország a maga érdekkörébe tartozó egykori tagköztársaságok integrációs igyekezetét a legnagyobb határozottsággal tereli a saját maga által uralt szervezetek felé", és ezen országok semmiféle nyugati orientációjáról "nem hajlandó tudomást venni" (Népszabadság, 1997. január 25.).
Gömöri Endrének, aki "kételyeket érez", és jobb ügyhöz méltó buzgalommal szapulja a SECI-t (akárcsak az Új Magyarország február 3-i számában megjelent érdekes "elemzés"), afelől a jelek szerint nincsenek kételyei, hogy "a szuperhatalmi értelemben meggyengült Oroszország regionális méretekben" igenis érzékeltetni tudja, "katonailag is" a hatalmát (Népszabadság, 1996. december 24.; 1997. február 1.).
Tamás Pál nagyon jól látja, hogy a NATO közép-európai bővítése "aláássa nemcsak a rövid, hanem a középtávú orosz jelenlétet is ... Ukrajnától a Kaukázusig és a Baltikumig", de valahogy természetesnek és örökkévalónak tekinti, hogy vannak olyan, nem kifejezetten orosz "kelet-európai térségek", amelyek "Oroszország történelmi nagyhatalomkénti (nem szuperhatalmi!) működése szempontjából valóban kulcsfontosságúak" (Népszabadság, 1996. december 20.).
Végül Bíró Gáspár, aki hosszasan ecseteli, immár a Narancsban, milyen briliáns módon szövögeti a szálakat a primakovi orosz diplomácia, és a Roszvoruzsenyije orosz állami fegyverexportőr közép-európai PR-igazgatóját megszégyenítő könnyedséggel és alapossággal kápráztat el bennünket a 21. századi színvonalú új orosz fegyvercsodákkal, akkor mintha őszintének látszana, amikor azt mondja, hogy a "száz sebből vérző" (?) "Oroszország kezében továbbra is megvan a legtöbb, a volt Szovjetunió által a Nyugattal szemben kifejlesztett és alkalmazott politikai, katonai és nem konvencionális eszköz ahhoz, hogy eredeti céljaitól eltérítse, tovább késleltesse vagy éppenséggel megakadályozza volt csatlósainak NATO-integrációját" (1997. január 16.).
Honnan a magyar értelmiségnek ez a különös, nemzeti pszichológiánkra nem kifejezetten jellemző, túlságosan is földhözragadt, túlságosan is "realista" attitűdje? Amely mellesleg a nyolcvanas évek elején még a magyar ellenzéken belül is általánosnak mondható Szovjetunió-képre emlékeztet engem.
Uraim, a király meztelen! Oroszország nem létezik!
A Nyugatnak pontosan az orosz állam feltartóztathatatlannak látszó belső összeomlása miatt kell terjeszkednie, mert az egykor állandó expanzióra ítélt birodalom szétesése által elindított kaotikus folyamatok veszélyeztetik legnagyobb értékét: belső koherenciáját. Az orosz állam széttéphetetlenül összefonódott az orosz birodalommal (hiszen már a moszkvai Oroszország is születése pillanatától százszázalékosan birodalmi jellegű volt), ezért a birodalom szétesése elkerülhetetlenül magának az orosz államnak a szétesését fogja eredményezni.
Ennek ellenére az a véleményem, hogy a végén a NATO és a térképen konvencionálisan Oroszország névvel illetett hatalmas térség között józan kompromisszum születik. A Nyugat fél szemét behunyja, és a Moszkva-Szentpétervár-körzetben kereskedői cégérek alatt működő új orosz haduraknak azt mondja: - ám legyen, nevezzük a továbbiakban ezt a területet orosz államnak, de cserébe tudomásul veszitek a NATO-bővítést.
