Mutatványosok: Választás előtt

publikálva
1998/19. (05. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bár hangzatos, de nem igaz az a népszerű közvélekedés, hogy az országgyűlési választások május 10-i első fordulóját nem előzte meg kampány. Volt kampány, csak más, mint az előző kettő volt: a - szükségszerűen hisztérikus - rendszerváltó (1990), valamint a jobboldali veszéllyel riogató és restaurációs (1994) kampányok után most egy szolidan visszafogott kampányt láttunk. Nem véletlen, hogy így alakult.

A szerk.

Bár hangzatos, de nem igaz az a népszerű közvélekedés, hogy az országgyűlési választások május 10-i első fordulóját nem előzte meg kampány. Volt kampány, csak más, mint az előző kettő volt: a - szükségszerűen hisztérikus - rendszerváltó (1990), valamint a jobboldali veszéllyel riogató és restaurációs (1994) kampányok után most egy szolidan visszafogott kampányt láttunk. Nem véletlen, hogy így alakult.

Az ellenzéki pártoknak egy rossz, de sikeres kormány ellen kellett kampányolni - e kihívástól a jelenlegi ellenzék egyes politikusainál nagyobb intellektusok is zavarba jöttek volna.

*

A kampány a "közbiztonságról" és a "korrupcióról" szólt, és hogy ez így történt, az leginkább a Fidesz érdekei szerint való. Az első bizonyosan áltéma, a másodikról meg később; és mind a kettő tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a kormányt (Kuncze Gábort legelsősorban) defenzívába kényszerítse, valamint hogy elleplezze a Magyarország elmúlt és következő négy évéről szóló gondolatok hiányát. A Fenyő-gyilkosság, a bolti sorozatgyilkos, a Kuzma-ügy, a körmendi eset pedig egyre adták a muníciót a "vitához": a közbiztonság romlik, nincs is más választása. Éppúgy, ahogy "az árak drágulnak", ahogy azt Danajka néni a harmadikról a prakkernek dőlve, egy röpke cigarettaszünetben egyszer oly találóan megfogalmazta. És mellesleg mintegy, a kérdés taglalása alkalmat nyújtott némi rendpártiságra, az erős állam utáni sóhajtozásra, a Btk. szigorításának meg a halálbüntetés visszaállításának a követelésére.

Pedig mintha nem ez lett volna itt a lényeg.

És lényeg volt-e a korrupció? Vajon valóban semmi másról nem szólt ez a négy év, mint az MSZMP egykori másodvonalának gyors gazdagodásáról, olaj- és áfaügyletekről, a privatizáción keresett mesés vagyonokról, a külföldiekkel kötött csalárd, de busás üzletekről, a közvagyon, a tévé, a bankok széthordásáról? Az orosz államadósság, az olajgate, a Tocsik-ügy, a Kalasnyikovokért kapott hiányzó egymillió dollár, Zsurk szépen megágyazott a kampánynak, amelynek heteiben az ellenzéki sajtó szinte mindennap újabb disznóságot plankolt fel, Szekeresék Marco Polójától kezdve Karl Imre ETL Rt.-jéig, megint előjött Horn villája, és aztán a Postabank ügye, amiről ugyan nyíltan egyik párt sem mert határozott kijelentéseket tenni, de a köz simlit sejt mögötte. A szocialisták, ha valamin, hát ezen veszthetik el a választásokat. Azon, hogy egyikőjük se mondott le soha, nem kért bocsánatot az emberektől és húzott el a sikamlósba, hogy még nekik állt feljebb; hogy a parlamenti vizsgálatokat nem az igazság kiderítésének eszközeként használták, hogy a titkosszolgálati miniszter bolhacirkusznak tekintette az Országgyűlés illetékes bizottságát. Az MSZP négy hosszú éven át gyalázott vérbe mindent, ami a rendszerváltásnak és vele mindannak, ami mindmáig történik: alkotmányozásnak, törvényhozásnak, privatizációnak az erkölcsi alapját, a legitimitását adta. Istenem, a Horn Gyula szereti a kicsit pöttyös embereket maga körül; azok biztos nem ugrálnak az égig. Elődeik összegszerűen is pitiáner históriákba bonyolódtak, a szocialisták viszont milliárdokban számoltak, mégis minden ügyüket a tyúkperek unalma és kisszerűsége lengte be. Kampányuk láttán (melynek során bulvárszerte elhíresült korábbi bűnperek vádlottjait ássák elő, hogy vasárnapig még jól lecsukják mindet) jobb érzésű ember pökik. Pedig nem kétséges, hogy az MSZP-frakció túlnyomó többségének kezéhez nem tapadnak görbe úton szerzett forintok, és hogy 1994-ben a lopós kedvű kevesek a választóiktól sem a lopásra kaptak megbízást. Ha valami, hát ez lehet az MSZP meg a magyar baloldali politizálás meg az azt esetleg komolyan gondoló választók tragédiája.

Nem biztos persze, hogy összeomlás lesz a kaland vége. És nem is biztos, hogy az MSZP valami nagy tragédiája jót tenne az országnak. De egy kicsi rájuk férne. Egy kis katarzisféleség. Hogy egy ici-picit elveszítsék ezeket a választásokat, épp csak annyira, hogy ne überkedhessenek nagyon a szoc-lib kormányban, és hogy nagy önvizsgálatba fogjanak azután. És hogy még véletlenül se gondolhassanak arra: a választók annyira szeretik őket, hogy elnézik nekik, ha kissé enyves a kezük. Hogy következmények nélkül gyakorolhatnak nyomást az igazságszolgáltatásra, iparkodhatnak a rendőrség maguk alá gyűrésén, játszadozhatnak a nagymarosi gát gondolatával. Az MSZP abszolút többsége felmentést adna az elmúlt négy év minden huncutságára, és ez nagy baj lenne.

Pedig a szocialista párttal természetesen nem a korruptsága volt a legnagyobb baj; mint ahogy Magyarország elmúlt négy évének históriáját sem a korrupció hosszú láncolataként fogják megírni a történészek. Fájóbb kudarc volt ennél például az alkotmányozás szégyenteljes bukása 1996 nyarán; vagy a társadalombiztosítási, különösen az egészségügyi rendszer el sem kezdett, de még el sem képzelt reformja. Ceterum censeo: az álszakszervezeti padrék és az MSZP körül orbitális pályán keringő hétpróbás gazemberek meg az egészségügyben uralkodó tisztázatlan és velejéig romlott viszonyok miatt emberek halnak meg, akik normális társadalmakban életben maradnának; és nem lehet pótköltségvetés nélkül végigvinni egy évet; és változatlan intenzitással folyik az adó- és járulékfizetők kizsákmányolása.

Ugyanakkor az MSZP mandátumának négy éve során - ha némi spéttel is, de - levezényelt egy makrogazdasági programot, ami bizonyos fokú kibontakozásnak a kézzelfogható lehetőségével kecsegtet, hogy hurráoptimista egyszerűséggel fogalmazzunk. Azt, amit magyar kormány külpolitikában elérhetett, elérte; még akkor is, ha Horn Gyulának egyszer még számot kell adnia arról, miért szeret annyira seggrepacsizni Vladimir Meciarral. Új törvényeink nagy része megfelel a liberális demokráciákban elfogadott normáknak. Az MSZP, bár Horn tavaly év végén még teli tüdőből fútta a cigányellenes rasszizmusnak a néplélek mélyén megbúvó parazsát (valaki rászólhatott egyébként, mert egyszer csak abbahagyta aztán), végül is nem játszott rá az etnikai kártyára, a primitív etnonacionalizmus nem lépett frigyre a bolsevizmussal és a volt kommunista titkosszolgálatokkal (ahogy azt némely borúlátó elemző jósolta két-három éve). És az MSZP annyiban betartotta 1994-es választási ígéretét, hogy ideológiai alapon nem baszkurálta az egyszerű embereket; nem mondta meg, mit kell tanulniuk, olvasniuk, mit kell érezniük a nemzetről, az elszakított országrészekről vagy éppenséggel a munkaérték-elméletről, nem állította, hogy Magyarország a magyaroké/keresztényeké/polgároké/munkásoké, és a többiek meg maradhatnak, de húzzák meg magukat.

És végül, ami minden kormányzati lépésénél és annak következményénél fontosabb volt: az elmúlt négy évben kialakult, észrevétlenül akár, valami társadalomféleség. A régi, kádárista kor amorf masszájából kiváltak a gazdagok, és kiváltak a szegények; túl kevesen az előbbiek, nyilván, és túl sokan az utóbbiak. Világosabbak lettek a szabályok, és ezeket a szabályokat már nem csak az állam diktálja; világosabb lett az, hogy ki mennyit ér. Forintban. Piac lett, basszák meg; ha vad és brutális és bunkó, de mégiscsak piac. A kádárizmus véget ért; és hogy csöndesen múlt-e ki az elmúlt négy év alatt, vagy a Bokros-csomag omlasztotta-e össze nagy robajjal, majd eldöntik, akiknek nem lesz jobb dolguk a nyáron.

*

A kampányt a Fidesz kapta el a leginkább: felfutásuk az utóbbi hetekben különösen látványos lett (és az ilyen hajrá mindig nagy hatással van a bizonytalan szavazókra). Az az út, amit a Fidesz 1994 után bejárt, a maga nemében páratlan politikai teljesítmény. A legutóbbi választásokon agyonalázott párt nem csupán kiheverte a 94-es sokkot, hanem a koalíció - pontosabban: a nagyobbik kormánypárt - egyetlen alternatívája lett.

Arról vitatkozni, hogy e négy év során a Fidesz mit veszített el korábbi önmagából, s hogy ez megbocsáthatatlan bűn-e, vagy sem, manapság ugyanolyan értelmetlen dolog, mint azt bizonygatni, hogy a Fidesz ugyanaz, ami 1992-ben volt, s lényegét tekintve mit sem változott. Persze hogy megváltozott: a nemzedéki alapon szerveződött, kis radikál-liberális pártból - világosan egyelőre nem definiálható - gyűjtőpárttá alakult. A folyamat azonban korántsem ért véget: a Fidesz kapcsán az elkövetkező időszak egyik legfőbb kérdése éppen az, hogy sikerül-e tető alá hozni azt, ami az egyetlen értelme e metamorfózisnak: a konzervatív-liberális Magyar Polgári Pártot.

Fura módon ugyanis mindezt éppen a nagy siker akaszthatja meg: az esetleges választási győzelem és a kormányalakítás. A középjobb integrációja ellenzéki pozícióban haladhat. A Fideszt ez a helyzet tudniillik nem kényszeríti olyan kompromisszumokra, mint a kormányzati pozíció: ellenzékben minden további nélkül tárgyalhat erőből, míg kormányerőként - éppen a kormányozhatóság érdekében - nem teheti ugyanezt hatékonyan. A Fidesz egyelőre képlékeny: a szövetségesek túlontúl frissek, a megoldandó feladatok: például a kisgazdapárt civilizálása (értsd: torgyántalanítása) túlontúl rázósak és kétes kimenetelűek. Amit az elmúlt ciklusban ellenzéki pozícióból nagyobb megrázkódtatások nélkül meg lehetett oldani (az MDF bedarálása, illetve a KDNP vállalható politikusainak leválasztása, a Giczy-féle KDNP taccsvonalon túlra helyezése), a kormányzati pozícióban akár kormányválsághoz is vezethet (mondjuk Torgyán kiakolbolítása az FKgP-ből, hogy egy fideszes vágyat megfogalmazzunk; ebbe egyébként néhai Antall doktor bicskája is kis híján beletörött.) Természetesen nem kizárt a kormányerőként végigvitt sikeres integráció sem: ez azonban olyan sikeres, nagyobb kataklizmák nélküli kormányzást feltételez, amilyenre Magyarországon egyelőre nincs lehetőség, bármely párt vezesse is a Mi Hazánkat.

A Fidesz vezette szövetség konglomerátum-jellege (noha maga a Fidesz erősen központosított, fegyelmezett párt) miatt egyelőre nem belátható, hogy az 1995-1996-os radikálretorikai offenzívával megnyert szavazók elvárásai, illetve a nekik megfelelni akarás nem torzítják-e az eredeti Fidesz-stratégiát. Amit egyébként, éppen a MaNcs hasábjain, Pokol Béla kisgazda-főtanácsadó fogalmazott meg a legvilágosabban: a mérsékelt MDF-szavazatokon kívül begyűjteni a lehető legtöbb (mondjuk így:) radikális jobboldali voksot, aztán húzni vissza középre. Kérdés azonban, hogy a meglehetősen szűk retorikai mezőbe szorult Fidesz képes lesz-e erre: hogy a megnyert "nemzeti érzelmű polgárok" elfogadják-e majd azt, ha mondjuk Orbán Viktor az alapszerződések realitásáról beszél, és nem arról, hogy a Székelyföld autonómiája ún. nemzeti sorskérdés. És a második fordulóban - az ő szempontjukból: jobb híján - a Fideszre szavazó nincstelen, radikális-plebejus Csurka-hívek a Fidesz-kormány első néhány hónapja után bizonyára nagyon fognak üvölteni, amikor kiderül, hogy Csurka ígéreteit Orbán nem tartja be.

A Fidesznek amúgy nincsenek ígéretei: az egyetlen ilyesféléről, a folyamatos 7 százalékos gazdasági növekedésről nemcsak a kormánypártok, hanem egynémely szövetséges is leszedte a keresztvizet, azóta nem is nagyon forszírozzák ezt a dolgot számszakilag. De ezenkívül semmi: a Fidesz-kampány lényege épp az, hogy nem kampányol. Felmérték - és ebben igazuk is van -, hogy ha semmit sem csinálnak, akkor nem hibáznak, s nem rontják egyre javuló helyzetüket. Van persze kormányzati intézkedéseket összefoglaló 40 pont, de ezek éppen annyit érnek, mint más párt hasonlóan zanzásított tézisei. Úgyhogy a polgár egyelőre nemigen tudja, mire szavaz, ha a Fideszre voksol - azon kívül, hogy a jövőt választotta, úgymond.

A jobboldal integrációja persze korántsem bevégzett tény. A Fidesz egyelőre túl sok (és sokféle) érdeket összefogni kívánó gyűjtőpárt. Meglehet, épp ez lesz a Fidesz-kormány létrejöttének legfőbb akadálya. Ha ugyanis a szövetségbe az MDF vétója miatt nem bevont MDNP túl sok mérsékelt szavazót visz el, s a csurkista populizmusra fogékony emberek többsége mégis a MIÉP-et választja (amely pártot a Fidesz, nyilvánosan legalábbis, változatlanul elutasít), könnyen odalehet a Lendvay utcában hőn áhított győzelem. És az sem egyértelmű, hogy Orbán nyilatkozata a Fidesz-FKgP-koalíció lehetőségéről mennyi Fidesz-szimpatizánst rémít meg. Meglehet persze, a Fideszben úgy okoskodnak, hogy Torgyán jóindulata a második fordulóban többet hozhat a konyhára, mint az, ha a kisgazda koalíció hírére elpártoló támogatók maradnának (vagyis ha Torgyán felajánlkozását elutasítanák). S akár az is lehet, hogy - mint nemegyszer a kampányban - Orbánék megint csak jól okoskodnak.

*

Az MSZP liberális koalíciós partnerével semmi olyan nem történt az elmúlt négy év alatt, amire ne lehetett volna számítani a koalíció megkötésekor, 1994 nyarán. Tudnivaló volt, hogy két veszéllyel jár az MSZP-vel való kormányzati szövetség: az államapparátus bénító konzervativizmusa és lustasága az egyik, a másik meg, hogy a Maszop majd "bedarálja" az SZDSZ-t. Mind a két félelem többé-kevésbé be is igazolódott: elég csak a totális válságban és káoszban fetrengő rendőrségre gondolnunk, meg a Tocsik-ügy szerencsétlen következményeire. Viszont nincs okunk kételkedni abban, hogy az SZDSZ kormányzati szerepe valóban megakadályozta a szoci durvulást, ellensúlyozta Horn Gyula rögtönzéseit, és hogy feltétele volt a gazdasági stabilizációnak meg az emberi szabadságjogok érvényesülésének. Ennek ára a párt történetének egyik legsúlyosabb belső konfliktusa lett. Az apparatcsikok és a mozgalmárok szembefordulása egymással ilyen helyzetben szinte törvényszerű (ez a rendszerváltás után az MDF-et bombázta szét), hisz az apparatcsik ügyeket intéz, aktát ír, olvas, a mozgalmár meg kevéssé fogékony az "ezt most sajnos nem lehet" kategorikus imperatívuszára. A Szadi "pragmatikusait" számos indokolatlan és méltánytalan támadás érte a párton belülről is; de legalábbis több, mint amit megérdemeltek volna. E konfliktus ráadásul, lehet, csak súlyosbodni fog a választások után. Az SZDSZ-nek kinéző képviselői helyek száma ugyanis hiába kevesebb most, mint a 94-es termés, ha - amint az e pillanatban igen valószínűnek tűnik - az MSZP 50 százalék alatt teljesít: a csábítás a koalícióra ebben az esetben még nagyobb lesz, mint négy évvel ezelőtt.

És nem csak a matematika miatt. Van ugyanis egy zug, ahol az SZDSZ-t kivéve szinte minden párt, ellenzéki és kormánypárti, találkozik, és jól érzi magát; ezt a krimót "Az állam szerepvállalásához" címezték. Megkockáztatható talán az a kijelentés, hogy Magyarország - nyugdíjreform és tőzsdézés ide vagy oda - a jobb ízlésű és önállóbb polgárok számára kissé aggasztó módon sodródik egy erős központi és elosztó szereppel bíró kormányzás felé. Naná, hogy aki ígérhet ilyet, az az adók és járulékok csökkentését ígéri, ennek fejében gyes-t és gyed-et, segélyt és támogatást, ingyenes oktatást és magas nyugdíjat, mezőgazdasági szubvenciókat és állami munkahelyteremtő-programokat kapnánk. Államunk gondoskodna rólunk, aztán csak elleszünk valahogy: ha ezek a kampányfogások a pártok megbízásából végzett felmérések eredményei alapján kerültek a programokba (azért, mert a polgárok igénylik a gondoskodást), akkor Magyarország polgárainak nem lebecsülendő hányada nyolc évvel a rendszerváltás után sem érti, hogy mit jelent a szó: szabadság.

Viszont egy szintén nem lebecsülendő hányada meg igen. És mivel őket az SZDSZ-en kívül képviselni senki nem ígéri, talán valóban kívánatos lenne, ha a liberálisok részt vennének a társadalombiztosítás reformjában, a rendőrség szépen bimbózó túlhatalmának letörésében, az oktatás további átalakításában. Akkor persze, ha ez a részvétel valódi részvétel lesz, amit kérlelhetetlen politikai erőviszonyok szavatolnak, és nem egy olyan szerződés, amely betartása kizárólag a nagyobbik partner jóakaratán múlik. Ha ez nem megy, akkor a szabad demokratáknak 2002-re kell vetniük tekintetüket. Éppenséggel ez sem lenne tragédia.

*

A kormányzati szerepre azonban, félreértés ne essék, az SZDSZ-nek csak az MSZP társaságában van esélye. Az alternatíva az ellenzékiség (ugyancsak a Maszoppal). A két, magát liberálisnak mondó párt, a Fidesz és az SZDSZ szövetsége most már nem csak a személyes konfliktusok miatt tűnik valószínűtlennek, hanem elsősorban azért, mert a kampány során a két párt egymásnak jórészt ellentmondó ígéreteket tett a választóknak, és egymással nehezen kibékíthető retorikát használt. Azok, akik mindezek után mégis úgy vélik, hogy Magyarországon ennek a két pártnak kell kormányoznia (és nekik kellett volna eleitől fogva), most nem tehetnek mást, mint várnak 2002-ig. És szurkolnak, hogy most az MSZP nyerjen, de nagyon.

*

A szocialisták, a konzervatívok és a liberálisok, az a három nagy politikai erő, amely a magyar választók előreláthatólag több mint 70 százalékának szavazatát meg fogja szerezni, feltétlen híve Magyarország európai és atlanti integrációjának, a piacgazdaságnak, az emberi szabadságjogoknak és az alkotmányos politizálásnak. Viszályaik és vonzalmaik, az általuk kínált megoldások bőven elférnek a liberális parlamentáris demokrácia kereteiben. 1989 csendes forradalma visszavonhatatlanul véget ért. Aki május 24. után kormányt alakíthat a Mi Hazánkban, ezt fogja megpecsételni.

Dőljünk hátra elégedetten, mikor ezt végiggondoljuk. Aztán tápászkodjunk fel, és menjünk el szavazni.

publikálva
1998/19. (05. 07.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

A takarító
Nyerges Zsolt simicskátlanít
Biztosok, megbízottak özöne
Orbán hálózata
Csillag István írása
Miért jó, hogy jön a BMW?
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk