Napszámban

A műfordítói szakma csendes halálára

Meg lehet-e ma élni műfordításból? Milyen a szakma megbecsültsége? Rossz híreink vannak.

 

E cikk egyik szerzőjét, aki alkalmazottként más szakmában tevékenykedik, hideg zuhanyként érte, hogy egy rövid, négy-öt íves regény fordításáért, körülbelül ötheti munkáért, 180 ezer forintot kapott, és ez bruttó összeg. A másik szerzőnek, aki szociológus, de leginkább szerkesztőként és fordítóként keresi a kenyerét, nemrégiben egy könnyűnek nem mondható, négy ív (kb. 160 ezer leütés) terjedelmű szociológiai szakszöveg fordításáért 200 ezer forintot (szintén bruttó összeg) ajánlott egy kiadó, nagyjából egyhavi munkáért.

Mindkét fordító felvetette az érintett kiadóknak, hogy ebből a pénzből nem lehet megélni, és a jelenlegi ívdíjakat legalábbis meg kellene kétszerezni, de inkább háromszorozni ahhoz, hogy a fordítói tevékenységből valóban meg lehessen élni. Az első esetben a kiadó azt válaszolta, hogy mivel a fordítónak van máshol állása, panaszra nem lehet oka, ők nem tudnak több pénzt kigazdálkodni fordításra. A második esetben a kiadó azzal hozakodott elő, hogy természetesen tudja, hogy Magyarországon ma nem lehet műfordításból megélni, de hát mindenkinek van más munkája, hivatása a fordítás mellett.

Ha csak ebből a két, sajnos teljesen hétköznapi esetből indulunk ki, arra a következtetésre juthatunk, hogy a műfordítás ma már nem szakma, hanem inkább hobbi, úri passzió, ellenkező esetben szerzetesi életmódot feltételező önsanyargatás, önként vállalt áldozat. Nos, mindkét fordítónak bőven van ötlete, hogyan töltse el a saját, nem túlságosan bőséges szabadidejét. Bár amikor egy ki­adó a fordító tudta és hozzájárulása nélkül megjelentet egy a fordító által is csak nyers változatnak tekintett szöveget, akkor már az ingyenmunka lehetőségétől is megfosztja. Arról nem is beszélve, hogy így olyan kétes minőségű kiadványt állítanak elő, amely veszélybe sodorhatja a szerkesztési és kiadási folyamatba be nem vont fordító renoméját. És ezek nem kitalált történetek.