Nem értem Deutsch Tamást. Nem értem, hogy a jelen helyzetben, amikor az olimpia és a paralimpia rendezésével kapcsolatban kellene konstruktív vitákat folytatni, mi célt szolgál annak a nyilvánvaló kifejezése, hogy ő bármit megtehet, bármit mondhat következmények nélkül. Nem kell a szánkba rágni, tudtuk eddig is. Érinthetetlen, elmozdíthatatlan, be van betonozva azokba a pozíciókba, amelyeket neki szántak. Köszönjük, megértettük.
Voltak naiv pillanataim, amikor úgy gondoltam, érzi, hogy nem maradhat az MPB alelnöke. Amikor azt hittem, megérti, mit jelent az, hogy nem azt az irányt és értékrendet képviseli a Paralimpiai Bizottság vezetése (értettem ez alatt az elnököt, az alelnököt és az elnökséget), amely miatt a sportolók felhatalmazták őket a képviseletükre. Azt hittem, megértik, felfogják a közgyűlés tagjai, hogy nem Gömöri Zsolttal volt a gond, hanem az általa vezetett és kiépített rendszerrel, amelyért ugyanúgy felelős mindenki, aki megszavazta azokat a határozatokat, döntéseket, amelyek alapján kifogásolható módon működött a bizottság. Igenis bizalmi szavazást kell(ett) volna elrendelni az alelnök és az elnökség tagjaival szemben – ha már maguktól nem érezték, hogy hibát követtek el. Talán még nem késő, még van három nap a következő közgyűlésig.
Egyre kevésbé hiszek abban, hogy bármilyen észérvvel, a tévedések és csúsztatások megmagyarázásával elérem, hogy a parasportot olyan emberek képviseljék, akik olyan értékrenddel, véleménnyel bírnak, amely egyezik azokéval, akik nap mint nap küzdenek a sikerért, az elismerésért, az egyenlő bánásmódért. Akik próbálnak teljes életet élni olyan körülmények között, amelyekben nemcsak fizikai, hanem Deutsch Tamás gondolataihoz hasonló szellemi akadályok is nehezítik a küzdelmüket.
Ha nem a székükbe és pozíciójukba bebetonozott vezetőkről lenne szó, akkor egyszerűen nem történhetne meg, hogy a fogyatékossággal élő emberek sportjáért felelős szervezet egyik vezetője következmények nélkül kimondhatja, hogy szerinte „nem kell a buta egyenlősdi a négyévenkénti olimpiai jutalmazásban”, illetve hogy „az épek 100 százalékához képest a fogyatékosok jutalma 70 százalék volt, az egy normális megközelítés”.
Szerintem egyáltalán nem normális. Mégis mi alapján ér 30 százalékkal kevesebbet egy parasportoló sikere, mint egy ép sportolóé? Pontosan mit fejez ki az állami jutalom? Egy parasportoló csak 70 százaléknyi büszkeséget hoz az országnak, amikor áll a dobogó tetején címeres mezben, a neve mögött a HUN felirat látható, hallgatja a Himnuszt, és húzzák fel a tiszteletére a magyar zászlót? Csak 70 százalékban képviseli Magyarországot azon a világeseményen, amelyen össze tudja mérni az erejét a hozzá hasonló fizikai adottságokkal rendelkező sportolótársaiéval?
Kíváncsi lennék, Deutsch Tamás szerint mi a mércéje a sikernek a pénzosztáskor. Hányan űzik az adott sportágat? Mekkora a nézettség? Mekkora a népszerűsége? Mennyi ideig tart a versenyszám? Egyáltalán, hány számban lehet indulni a sportágban? Egy olimpiai vagy paralimpiai aranyérmet meg lehet nyerni 20 másodperc és két hét alatt is. Vannak, aki csak egyetlen aranyérmet szerezhetnek a versenyen, és vannak, akik akár nyolcat is. Van, aki csapatban indul, van, aki egyéniben. Van, akinek a sportágát a világ majdnem minden országában űzik, és van, ahol öt-tíz országban folyik profi felkészülés. Ugye látjuk, hogy nincs két olyan olimpiai vagy paralimpiai érem, amelyet össze lehet hasonlítani? A sikerig vezető út teljesen egyéni – az utána érzett büszkeségben és jó érzésben már lehet osztozni.
A szponzorok, sportot támogató cégek mind-mind figyelembe veszik a fent felsorolt szempontokat, amikor arról döntenek, hogy mely sportolót vagy sportágat támogassák. Üzleti érdek vezérli a döntést, amelynek célja a profit növelése. Ezért nem lesz a paralimpiának, a parasportolóknak soha akkora szponzori bevétele, mint az olimpiának vagy egy ép olimpiai bajnoknak. Nincs akkora reklámértéke.
Az állami jutalom az én értelmezésem szerint az egyéb értékek tiszteletének forintosított formája. A sportteljesítményben ugyanis érték az ellenfelek legyőzése, a kitartás, a saját korlátok leküzdése, a fair play szellemisége szerinti küzdelem, vagy a honfitársakban kiváltott büszkeség és jó érzés. Nem számít, hogy hány izmot, végtagot, érzékszervet használ az ember a siker eléréséhez. Csak az számít, hogy le tudta győzni önmagát és a hozzá hasonló fizikai adottságokkal rendelkező versenytársait.
Deutsch Tamás gondolatmenete szerint az állami kitüntetések osztásakor is alacsonyabb rangú kitüntetés járna a parasportolóknak? Vagy akkor van egyenlőség, amikor nem kerül pénzbe?
Amennyiben a sportfinanszírozás anyagi gondokkal küzd, és eltúlzott a jutalmazás mértéke a felkészülésre szánt összeg ismeretében, úgy meg kell változtatni a rendszert. Nem parasport-specifikusan, hanem teljes egészében. Nem az a megoldás, hogy lecsökkentjük a jutalmat az épekéhez képest, hanem az, hogy egy olyan összegben határozzuk meg az azonos mértékű jutalmazást, amely mellett marad forrás a felkészülésre is.
A jutalmazás azonos mértéke ugyanis elvi kérdés: a fogyatékossággal élő emberek sportjának és a sikerért elvégzett munkájának egyenlő mértékű tiszteletét mutatja.
Külön kell választani az ösztöndíjrendszer kialakításától, a felkészülési támogatások elosztásától, az infrastruktúra-fejlesztéstől és minden olyan megoldandó problémától, amely a sportot terheli.
Deutsch Tamás nagyon súlyos problémára hívta fel a figyelmet akkor, amikor arról beszélt, milyen aránytalanul kevés összeg jut a paralimpiai felkészülésre. Ebben teljesen igaza van, ahogy abban is, hogy az ösztöndíjakra szánt keretösszeget növelni kell. Az Olimpiai Bizottságnak figyelembe kell vennie azt a szempontot a parasportolók esetében, hogy az állami támogatáson kívül egyéb bevételekre nemigen számíthatnak a felkészülésük során. Nem állnak tömött sorokban a szponzorok az ajtajuk előtt, ahogy a klubok között sem zajlik licitharc, hogy ki igazolja le a sikeres sportolót.
Ez valóban gond, amelyet meg kell oldani, de nem olyan módon, hogy a gesztusértékű, négyévente egyszer adott jutalomban különbséget teszünk.
Ezen a területen még rengeteg a fejlődési lehetőség, és a mindenkori MPB-vezetésnek küzdenie kell azért, hogy a felkészülésre szánt összegek, az ösztöndíjak is tükrözzék az esélyegyenlőségre törekvést.
Tiszteletben tartom, hogy Deutsch Tamás mást ért normális alatt, mint én. De akkor miért nem keres egy olyan szervezetet és ügyet magának, amelyben igazán tud hinni, amelyben az ő magánvéleménye összhangban van a szervezet célkitűzéseivel? Mi dolga van neki a parasportban azok után, hogy ő nem hisz az egyenlősdiben, és egyáltalán nem tartja felháborítónak az MPB eddigi működését? A parasportolóknak olyan vezetőkre van szükségük, akik igenis hisznek az egyenlősdiben, akik szívvel-lélekkel, elhivatottságból és tisztelettel küzdenek értük.
Éppen ezért az interjút olvasva engem mégis az MPB eddigi vezetésével kapcsolatos súlyos morális problémákra adott válaszai keserítettek el a legjobban. Deutsch teljesen hülyének nézett mindenkit, aki ezzel az üggyel foglalkozott, és elbagatellizálta a vezetés által jóváhagyott döntések súlyosságát.
Gömöri Zsoltnak nem azért kellett lemondania, mert törvényt vagy alapszabályt sértett, erre ugyanis (még) nincs bizonyítékunk. Azért kellett lemondania, mert elvesztette az általa képviselt közösség bizalmát.
Deutsch Tamás ugyanúgy nem alkalmas a parasport képviseletére, ahogy Gömöri Zsolt sem volt alkalmas rá.
Jó lenne, ha ezt belátná végre.
Pásztory Dóra kétszeres paralimpiai bajnok, lapunk állandó szerzője.
