A törökországi kurdokat képviselő párt előretörését jelző fölmérések elgondolkodtatták Recep Tayyip Erdoğan elnököt, s ma már korántsem olyan készséges a Demokrata Néppárttal (HDP) való együttműködésre, mint korábban. Pedig az általa elindított török–kurd párbeszéd hasznosnak bizonyult az idők során. Segítette Erdoğan politikai megerősödését, elvégre a HDP felemelkedése megosztotta mind a török politikai ellenzéket, mind a radikális és mérsékelt kurdokat, így az Erdoğan mögött álló Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) szilárdan ki tudta építeni dominanciáját a török politikai életben.
A török–kurd ellenségeskedés lezárulása egy harmincéves, különböző intenzitással dúló polgárháború végét is jelentette, melynek során legalább 40 ezer ember veszítette életét, és visszafogott becslés szerint is több százezren váltak földönfutókká.
| ||
A jelek szerint Erdoğannak megérné, hogy a „kurd kérdést” újra kiélezze, még ha ennek árát a török társadalomnak kellene is megfizetni. Azzal számol ugyanis, hogy így megállíthatja a liberális törökök támogatását is részben maga mögött tudó HDP-t, továbbá a fölmelegített kurd ellenségképpel mögé, illetve saját pártja, az AKP mögé állna a törökök többsége.
De nemcsak az AKP szorgoskodik a török–kurd viszony újbóli összekuszálásán, hanem a Törökországban egyébként betiltott, nemzetközileg pedig terrorszervezetként számon tartott baloldali (szélsőbaloldali) Kurd Munkáspárt, a PKK is, melynek oroszlánrésze volt a korábbi polgárháború véres elhúzódásában.
Jellemző módon a harcok azt követően kezdtek csöndesedni, hogy – az amerikai titkosszolgálat közreműködésének köszönhetően – a PKK vezérét, a párt akcióit Szíriából szervező Abdullah Öcalant a törökök 1999-ben Nairobiban elfogták, hazaszállították, majd halálra ítélték. Az Európai Unió közbenjárására az ítéletet felfüggesztették, és a rabot ma is a Márvány-tengeren lévő İmralı szigetén tartják fogva. Egy idő után a török hatóságok a továbbra is befolyásos gerilla- és pártvezérrel tárgyalni kezdtek, s ennek, valamint a törökországi realitásoknak köszönhetően Öcalan álláspontja változott, egyre megengedőbb lett. 2013-ban végképp lemondott az erőszakról, s ez elősegítette nemcsak a politikai dialógust, de azt is, hogy a kurd politikai önszerveződés jóval szabadabban mehessen végbe.
Az, hogy a HDP megszületett és az idei parlamenti választásokon 13 százalékot ért el, kevéssé köthető Öcalanhoz, bár az a tény, hogy a nyílt és szisztematikus konfrontáció megszűnt, előfeltétele volt a párt sikerének. A HDP ha nem is követte Öcalan politikai elveit, rendszeresen egyeztetett vele, legutóbb idén februárban. Most viszont a továbbra is betiltott PKK – éppen a legális HDP sikereire hivatkozva – ismét színre lépett azt követelve, hogy mivel mind a török–kurd viszony javulása, mind a HDP június 7-i választási sikere végső soron Öcalan érdeme, a fogoly vezető azonnali szabadon bocsátása nem lehet további vita tárgya.
A PKK helyettes vezetője, Cemil Bayık a napokban azt nyilatkozta: ha Öcalant nem engedik szabadon, újrakezdik a polgárháborút. Ha ez megtörténne, az a kurdoknak semmi jót nem jelentene, viszont Erdoğan ismét megszilárdíthatná a pozícióját arra hivatkozva, hogy a török nemzet ismét veszélyben van. Nem ő lenne az egyetlen kortárs populista vezető, aki élne egy efféle lehetőséggel.
Mindamellett elgondolkodtató egy efféle lehetőség annak ismeretében, hogy az Egyesült Államok vezette, 40 országot tömörítő, az ISIS ellen felsorakozott koalíció épp most képezi ki és fegyverzi fel észak-iraki kurdok ezreit. A hivatalosan el nem ismert, de tényleges saját kormányzattal, hadsereggel és óriási olajjövedelmekkel rendelkező kurd entitás egy olyan terület része, amelyet még 1916-ban szeletelt darabokra az akkori brit és francia külügyminiszterről elnevezett Sykes–Picot-megállapodás, létrehozván az Oszmán Birodalom utódállamait. Ám ezek egyike sem volt igazi kurd állam, miközben a térséget – Kelet-Törökországot, Észak-Irakot, Északnyugat-Iránt, sőt a most széthulló Szíria északkeleti részét is – mintegy 50 millió kurd népesíti be. Ha létrejönne az önálló kurd ország, amit a kurdokon kívül senki sem akar, az lenne Irán és Törökország után a térség harmadik legnagyobb állama, teljesen felborítva a mai geopolitikai status quót.
A szerző a DK elnökségi tagja.
