Petőfi kiscicái - Magyar rock: őszinte, kőkemény, állami

szerző
Hammer Ferenc
publikálva
2018/24. (06. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Láttam valahol, hogy a Kowalsky meg a Vega játszik az Arénában. A popzene iránt érdeklődő laikusként arra gondoltam ekkor: furcsa, hogy egy magyar zenekar játszik az Arénában, és egy számot sem ismerek tőlük. Rámegyek a YouTube-ra, szembejön a Tizenötmillióból egy c. dal, ez a ráncmentes imázsvideó a magyar honvédségről, én meg vakarom a fejem.

De miért vakarom?

Sok okból, de ezek közül csak egy-kettőt sorolnék itt fel.

Kezdjük talán a zsarnoksággal!

A többségi zsarnokság elképzelése első látásra fából vaskarikának tűnhet, hiszen száz-kétszáz éve még az volt a fontos cél szerte a világon, hogy a többségi szavazáson alapuló politikai rendszer – az egyszerűség kedvéért nevezzük demokráciának – lépjen mindenféle tiritarka önkényuralmak helyébe, ahol is valamely kisebbség gyakorolta a hatalmat mindenki más fölött. Magyarországon ma a többségi önkény érdekes hibrid formát ölt, amiben olykor logikus, olykor nem logikus módon egyszerre történik a szabadság és a szolgaság (az utóbbi egyre többször). Gond nélkül harsoghat gyűlöletkeltő hazugságokat a közpénzből fenntartott pártállami média, ám ezt még leleplezheti pár valamennyire szabad hírportál. Politikai okok miatt betilthatnak egy színházi előadást, de egy másik színházban nézők százai kacagják ki a diktatúrát. Néha minden azt mondja, hogy zsarnokság van, néha meg azt látjuk: nincs olyan, hogy minden.

Csodálatos 70-es éveink

A szabadság és szolgaság e hibrid rendszerének fontos eleme, hogy nem látszik természetes adottságnak, hogy mi a többség és a mi a kisebbség. Az, amit a rezsim kormányzásnak gondol – a közvagyon gyakorlatias fosztogatása mellett –, többnyire olyan témák csócsálását jelenti, amelyekben minden további nélkül a többségi vélemény élére állhatnak, legyen szó a feleségverést bocsánatos vétségnek tekintő vélekedésről, az otthoni pálinkafőzésről, a hungarikum ájuldozásokon át egészen Puskás Ferenc szentséges bal lábáig. Jól látható, hogy a diktatúra nem magától nő nálunk – a rezsim a lehető legkülönbözőbb többségek létrehozása és azok összekapcsolása révén kívánja magától értetődőnek, természetesnek láttatni, hogy nincs alternatívája.

A többség gyártásának legfontosabb eszköze nyilvánvalóan maga a Fidesz érdekeinek megfelelően megírt választási rendszer, mely révén a szavazatok kevesebb mint felével is lehet kétharmados országgyűlési többséget szerezni. De ilyen eszköz a versenytárs lehetőségeinek a csökkentése is – jó példa erre a hazai vidéki lappiac kormánypárti felszippantása. Itt hívnám fel a figyelmet a Szovjetunió Kommunista Pártjának elődpártja, az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt (OK[b]P) nevében szereplő zárójeles szóra, amelynek jelentése: többségi, ami persze nem volt igaz egyáltalán, de jól nézett ki a cégtáblán. Többséggeneráló módszer az is, ha az akadékoskodó ellenféllel elhitetjük: pórul járhat, ha kinyitja a száját. Régebben ezt Damoklesz kardjának nevezték, manapság amerikai szóval chilling effectnek; ilyenkor az illető éppen élhetne is valamilyen törvény adta jogával, de aztán valahogy mégsem él, és eközben a némaságot választó maga sem tudja pontosan, hogy mitől fél. Vagy kellene félnie. Médiakutatóként szinte hetente találkozom az elnémító önkénnyel, például amikor ilyen-olyan sajtóügyekről kérdező újságírók hálálkodnak, hogy beszélek velük, mert sok kolléga inkább elhárítja az érdeklődést, nem akarván veszélyt hozni a saját vagy kenyéradója fejére. Egy barátom vendég előadása épp ma maradt el, miután az illetékes egyetemi vezető a kollégát különféle kormánykritikus tartalmak szerzőjeként azonosította, majd összeaggódta magát. Később ez az önkéntes némaság ragadóssá válik, és hallgatási spirál lesz belőle, meg egyéb szigorlati kérdés a média szakon.

De a többség megnyerésének nyilvánvaló eszköze a tömegeket elérni képes popkultúra is.

Jelen dolgozatom hátralévő részében felvázolom azt a szerkezetet, amely rádiókonform birkanyájjá alakította a hazai popzenei szcéna zömét. Írásomat az utcai plakátok és bizonyos kultúratámogatási kimutatások példáival illusztrálom.

Ez utóbbiak közül vegyük is elő tüstént a listaformát öltött Mikszáth-novellát, a Nemzeti Kulturális Alap támogatási listáját. Ennek ékessége az a tétel, mely szerint a Rózsa Records Művészeti Kulturális Kft. 25 millió forint támogatást kap azért, hogy megrendezhesse a CHARLIE 70 koncertet a Budapest Arénában. Félretéve mindenféle komplikált kalkulációt: ha a telt házas Charlie-koncertre az Aréna 12 500 látogatója a szuperkedvezményes, 5 ezer forintos jegyet vásárolja meg, akkor is kijön 62,5 millió forint. Ekkor két kérdés merül fel. Egy: ha ennyien kíváncsiak Charlie-ra az Arénában, akkor miért kell 25 millió forintot adni rá? Kettő: ha nem kíváncsiak ennyien Charlie-ra az Arénában, akkor miért kell adni rá 25 millió forintot?

Világít a Magyar Villamos Művek

Világít a Magyar Villamos Művek

Fotó: MTI/Mohai Balázs

Minthogy én csupán találgatni tudok az üzleti terv sarokszámairól, e felvillanyozó feladat megoldását az olvasóra bízom. Ha végzett, akkor annak is számoljon, legyen szíves, utána, hogy jön ki a matek a Vikidál 70 – Zeffer 60 – Mobilmánia jubileumi rockkoncert rongyos 6 milliójára. (A közpénzszétosztás értékelésénél lovagias módon nem térek ki sem Vikidál besúgói érintettségére, sem arra, hogy who the f*ck is Zeffer.) Aki hamar végzett, pluszpontért számolja ki, hogy miért kell az Emir Kusturica No Smoking Orchestra nyíregyházi fellépésé­ért 9 milliót fizetni bárkinek, értem ez alatt, hogy a jegyvásárlókon kívül bárkinek.

Írásom e pontján három fontos közbevetéssel kell élnem.

Először is a fenti esetekben erényes közpénzherdálás zajlik, melynek végeredményeképp mégiscsak elhangzik a Jég dupla whiskyvel vagy a Kétforintos dal, és könny szökik a szemekbe – tehát nem kamu eseményekre szállítják busszal az árva gyerekeket és a nyugdíjas otthonok lakóit, hogy a nézőszám legitimálta rendezvények örve alatt taoformát öltött közpénzt lophassanak a szervezők.

Másodszor. Tisztában vagyok azzal, hogy a rockzene, szemben a globalizáció közismert popkulturális természetével, bizony makacsul a nemzeti kultúrába ágyazott zsáner. Ha nem hiszik, menjenek lakodalomba. A zenekar kezd, mondjuk, a Coco Jumbóval, aztán jön a Vamos a la playa, a Rock Around the Clock – de éjjel kettő után az örömapa mit gajdol majd a mikrofonba? Repül a bálna, Bye, bye Szása, Csókkirály. Mármost a magyar nyelvbe zárt popzene – egyszerű méretgazdasági okokból – alkalmatlan arra, hogy pusztán lemezkiadásból és koncertezésből nagy popzenészvagyonokat keletkeztessen, ezért az élemedett korba lépett rockerek nagyon is rá vannak szorulva az efféle dotált eseményekre.

Harmadrészt pedig tény az is, hogy ez régen sem volt másképp. Erdős Péter a 70-es, 80-as években nem csupán lemezfelvételi lehetőségeket adott a rockzenészeknek, hanem egy egész infrastruktúrát. (Vagy tagadott meg tőlük.) A felvételek megnyitották az utat a rádióba és a tévébe, onnan pedig a koncertszervezők és az országos turnék felé. És hogy legyen még meggy is a tortán: pont ezek miatt a jó minőségű felvételek miatt hallgatja a mai közönség is a neten a Kádár-rendszer popkedvenceit – míg a nem támogatott zenekarokat csak szűk réteg ismeri.

Élő pénz

És még azt sem mondom, hogy egy-egy ilyen sikeres pálya minden pillanatában egy diadalmenet volt. Amikor 1981-ben az Illés összeállt A koncert című búcsúbanzájra, és minden megvolt pöpecül, Ha én rózsa volnék, meg a lánckerék taposna, jelentős kognitívdisszonancia-redukciót kellett alkalmazni a zenekarnak, amikor ugyanezt a műsort valamivel később zárt körben lenyomták a Magyar Nemzeti Bank dolgozóinak. Zümmögték is az exkluzív meghívóval érkező pénzügyi középvezetők, hogy „nem lennék játéka mindenféle szélnek”.

A rockerek megszelídítésének folyamatos krónikáját a körúti hirdetőoszlopokra tett plakátok mutatják. A Csík Zenekar koncertjét az NKA mellett egy sor más szervezet támogatja, Rúzsa Magdiét a Hangfoglalón és az NKA-n kívül a Swietelsky útépítő, Caramelét az NKA. Gondolom, fel lehet tenni a kérdést: hogy ha Roger Waters koncertjének plakátja elvan a szervező LiveNation és a médiatámogatók logóival vagy a Halott Pénzé holmi szeszesital- és tornacipőlogókkal, akkor Megasztár-bajnokok fellépéseit miért kell megterhelni a kultúrpolitika jelenlétével? Külön fájdalom, amikor meglátok egy közszolgáltatót vagy egy útépítőt – minden ilyen logó mögött egy morcos, kőkemény rocker áll, amint lehajolva keresi a szappant a zuhanyban. Az Edda-koncertet a Duna Aszfalt támogatja, igen, a Szíjj László-féle Duna Aszfalt; 2018 első negyedévében az Átlátszó kimutatásai szerint az ő érdekeltségei nyerték a legtöbb közbeszerzést. És az Edda is ugyanaz a Pataky Attila, aki az arénás koncert plakátja előtt pózolva tesz hitet Orbán Viktor mellett.

Ennél nyilvánvalóbb az üzlet nem is lehet. A nagy uniós fejlesztési pénzek után maradó apróból stadionrockerek gyalázzák Európát. Nagy Feró és a Beatrice koncertjét – a főváros mellett – a Magyar Villamos Művek támogatja, és így már nem is meglepő, hogy Feró miért tette ki a plakátjára, hogy ÉN NEM FÉLEK. Ha engem tömne az MVM, hidd el, Feró, én sem félnék. És ha már így összefutottunk, azt is elmondom, hogy azért a Nem kellért az EVIG-ben tartozom annyival neked, Feró, hogy ezért az MVM-ért és a bérmigráncsozásért köpni fogok a sírodra.

Hobo nemrég a Nullahategy c. portálon azon kesergett, hogy a „rockzene feladta a kívülállást, és a bankok meg a média kiscicája lett”. Ennél rosszabb a helyzet. A rockerek zömmel beálltak abba a sorba, amelynek végén Petőfi rádiót, NKA-támogatást, Erkel-díjat osztogatnak; és a múlt példáit említve ezen talán nincs is sok csodálkoznivaló. Igazán vérfagyasztó az a csend, amivel a rockszcéna az önkényuralom építését fogadja. Néhány kivétellel, mint a Paso-dobos Lipi Brown vagy a Flash együttes, mindenki békésen tépi a láncokat a színpadon. The show must go on, csak semmi politika!

Pedig olyan egyszerű ez. Sok helyen lehet olvasni, mondják süllyedő hajón vitézkedő hős tengerészek, gyerekeket megvadult kutyától megvédő óvónők, ötvenhatos pesti srácok, hogy ha úgy hozza a helyzet, nem kell gondolkodni, mit kell tenni, mert minden egyszerű lesz hirtelen. Így van ez a rockzenében is. Ha valaki mások figyelméből él, abból, hogy elmondhatja a közönségének, hogyan kellene élni, és hogy hol a vigasz, ha baj van, akkor ez kötelességgel is jár. Ha felszámolják a szabadságunkat, akkor a pribékekkel való kollaboráció minden olyan eset, amikor elmulasztja a zenész tudatni a közönségével a koncertjén, az Insta-oldalán, a YouTube-csatornáján és az utolsó nyomorult szórólapján is, hogy mit gondol a szabadságról és a szolgaságról. Ha nem teszi, nem méltó arra, hogy Fendert vegyen a kezébe.

szerző
Hammer Ferenc
publikálva
2018/24. (06. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 7
    commandante
    2018. június 29., péntek 22:51
    Az a helyzet, hogy a Pataky, Nagy Feró félék az átkosban is kinyaltak volna minden ülepet a lehetőségekért, ami természetesen jó pénzt jelentett, csak akkoriban nem volt akkora igény rá, mint manapság. Ezért maradt számukra a "hősies ellenállás", ami a csajozásban, a piálásban, és a lógásban merült ki, ami azért lássuk be, hogy a nép döntő többségének nem adatott meg.
  2. 6
    tiszapolgári
    2018. június 29., péntek 11:05
    Régebben is úgy volt, hogy a koncertek többsége fölött a KISZ vállalt védnökséget, és az egyik legnagyobb esemény (Piramis, Mini, P. Mobil stb.) Szolidaritási Koncert névre volt keresztelve. Sőt, magát a Minit is egy KISZ-táborban hallottam először. A nyolcvanas évek második felében már kevésbé volt megkötve a zenekarok és a koncertszervezők keze, ami az underground zene mai szemmel elképzelhetetlen mértékű felvirágzását eredményezte.
    Vannak fiatalok, akik pár hónapos garázspróba után már tehetségkutatón való fellépésen (A Dal) és lemezkiadáson gondolkodnak, a fellépőruha hamarabb elkészül, mint az első dalszöveg – én azt tanácsolnám nekik, hogy előbb próbáljanak meg valamilyen önálló, saját zenét létrehozni, és csak utána nyomuljanak.
    A nagy öregek felé nincs tanácsom, mindenki úgy próbál életben maradni, ahogyan tud. Leszarom őket is, meg az őket pénzelőket is. Az ATV már nyáron elkezdi a karácsonyi Demjén-koncertet reklámozni, a Bartók Rádió már januártól a tavaszi Virtuózokat promózza, de semmi baj, mindent túl lehet élni.
  3. 5
    szegedi789
    2018. június 28., csütörtök 21:11
    Ez van, taós ás államilag dotált sör- és kolbászfesztes headlinerek.
    Izgi...

  4. 4
    szegedi789
    2018. június 28., csütörtök 21:07
    "Ha ez a rock&roll, a nagymamám én vagyok..." (HS7)
  5. 3
    csulla
    2018. június 28., csütörtök 16:37
    Végeztem a munkám,ahogy a szüleimtől láttam!Belerokkantam,mert híttem a szívemnek!Azóta kitalálták a nemzeti patkányok,hogy haza áruló vagyok!Vállalom,nekem nem hazám ahol a tömeggyilkosokra hajazók írányíthatnak!
  6. 2
    2018. június 28., csütörtök 13:49
    Az a baj ezekkel a ferókkal meg patakikkal, hogy a politikai seggnyalásuk lenullázta az egész múltjuk mondanivalóját. Hamissá és gyávává vált mind.
  7. 1
    naki
    2018. június 28., csütörtök 11:44
    "Úr is voltál, elvtárs is".

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Kelet és Nyugat érdekellentétei
Interjú Timothy Snyderrel
Választási riport Szerencsről
Az új Hazafias Népfront
A rendszer árnyéka
TGM a Jobbikról
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk