Az utóbbi hetekben heves vita bontakozott ki arról, hogy mi tekinthető antiszemita értelmezésnek. Tekintettel arra, hogy az antiszemita narratívák szalonképessé tételére rendszeresen történnek kísérletek (például Nyirő József, Csurka István vagy Prohászka Ottokár esetében), ez kifejezetten fontos is lehetne. Az az érzésem azonban, hogy az eddig vitatott szövegek valójában álvitának tekinthetőek azokhoz képest, amelyeket az ügyben eddig meg nem szólított neves történészek produkálnak, és akiket a vita kirobbantója, Gerő András sajátos módon meg sem szólított.
Hős szeplőkkel
Tőkéczki László, a XX. századi Intézetet, a Terror Házát és a Habsburg Történeti Intézetet is fenntartó alapítvány kuratóriumának tagja, az ELTE docense "Az én hősöm: Ravasz László" címmel írt cikket a Múlt-Kor 2012. őszi számában. Ravasz csakugyan érdekes személyiség: a református egyház püspöke, Bibó István apósa, aki 1944-ben az auschwitzi jegyzőkönyvek egyik címzettjeként elborzadt attól a rasszizmustól, amit korábban maga is terjesztett. Tőkéczki számára azonban Ravasz ezzel kapcsolatos emberi drámája említést sem érdemel, és a zsidóüldözésekre sem tesz utalást.
Érdemes szembeállítani Tőkéczki narratíváját azzal, amit hőse életéből nem tart említésre méltónak. Annál is inkább, mert egy frontpropagandistával szemben a történésztől elvárható, hogy egy rövid népszerűsítő cikkben is képes legyen a differenciált bemutatásra. Ez éppenséggel nem csökkentené, hanem növelné "hősének" hitelességét is.
Elöljáróban meg kell jegyeznem: nem gondolom, hogy egy történelmi személyiség megítélésének egyedüli, netán kizárólagos szempontja a zsidósághoz való viszonya lenne. Tehát Ravasz esetében sem ez az egyedüli mérce. Azt viszont gondolom, hogy ennek totális negligálása legalább annyira baj, mint amikor valaki kizárólag ezt tartja fontosnak. Azt sem gondolom, hogy minden gondolkodó esetében egyfajta "vörös farokként" kellene írni a zsidósághoz való viszonyáról, mert vannak esetek, ahol ez a kérdés az életműben jelentéktelen helyet foglal el. Ravasz László esetében viszont erről nem lehet szó, különösen, ha tevékenységének társadalmi hatását is figyelembe vesszük.
Fotó: OSZK MEK
Ravasz számára a zsidókérdés a Huszadik Század körkérdésére adott válasza szerint már 1917-ben faji kérdés volt, és a későbbiek során is az maradt. Erről nem más, mint Ady Endre is megemlékezett: "a kálvinistaság irodalmi lapjában a legszilajabb antiszemitizmust űzi egy Ravasz László nevű, s jobb sorsra érdemes volt ember". Parlamenti felszólalásaiban támogatta a zsidótörvényeket, és 1939-ben "Zsidókérdés az egyházban" címmel külön könyvet is írt. Antiszemita véleménye meglehetősen közismert volt, sokan, mint például a fajvédő Endre László, a zsidóság elleni szellemi harc vezetőjének tekintették őt, amit Endre 1936-os (tehát jóval a zsidótörvények előtt) neki írt újévi levelezőlapja is bizonyít. Ezen a következő, nyelvtanilag kusza üdvözlet áll: "Nemcsak mint a magyar közélet és a magyar protestánsok főpapját, hanem mint boldogult Prohászka Ottokár szellemi örökségének letéteményesének BUÉK." Endre László ismeretében egyértelmű, hogy Prohászka összetett életművéből elsősorban a fajvédelmi gondolatot tartotta fontosnak, amelyet szerinte Ravasz is képviselt. Endre népbírósági tárgyalásán az utolsó szó jogán is Ravaszra hivatkozott, mint aki gondolkodásmódját kialakította. Tőkéczki az olvasóra bízza annak eldöntését, hogy rá is gondolt-e, amikor azt írta Ravaszról, hogy "sok tehetséges embert indított el, s így közvetlenül és közvetve nagy szerepe volt a II. világháború alatti és utáni tömeges lelki ébredésben, amelyet a kommunisták csak erőszakkal tudtak elfojtani".
Ravasz felsőházi tagként megszavazta a zsidótörvényeket, sőt hangsúlyozta, hogy a zsidók nem eltérő vallási csoportot, hanem külön fajt alkotnak. Elismerte, hogy a zsidótörvények ártatlanokat is sújthatnak, de cinikusan úgy vélekedett, hogy ez egyáltalán nem baj, hiszen "éppen az igazságtalan szenvedés fogja megmutatni, hogy igazi volt-e a magyar szellemi és lelki közösségbe való begyökeresedés, vagy nem. Ahol igazi volt, megacélozódik, ahol nem, nem baj, ha elszakad." Tőkéczki nem ad támpontot szövegében, hogy erre gondolt-e, amikor azt írja róla, hogy "tanulmányaiban az Ige fényében elemzett és szociálisan érzékeny módon reagált", valamint hogy a "kiüresedett liberális teológia után, amely a keresztyénségben már csaknem kizárólag erkölcsi nevelési és szervező erőt látott, Ravasz az észfeletti evangéliumi tartalmak világ- és életátalakító hatásáról szólt".
Tőkéczki "hőse" 1944-ig nem okozott az antiszemitáknak csalódást: egy 1942-ben elhangzott rádióprédikációban a zsidók és a cigányok magyarokkal történő keveredése ellen is tiltakozott, és panaszkodott, hogy az utóbbit még nem korlátozza törvény: "Tudományosan még nincs eldöntve, hogy a zsidó fajtával való keveredés a magyar fajtára előnyös-e, vagy hátrányos. Ameddig az egyéni tapasztalatok érvek, inkább az utóbbit lehetne állítani. Magyar és zsidó külön-külön több értékes egyedet termel, mint keveredve. (...) A magyarságtudomány tegye módszeres vizsgálat tárgyává, s ha úgy találná, hogy a magyar-zsidó keverék nem szerencsés, meg kell tenni a védő intézkedéseket. Azt már világosan látjuk, hogy a magyar-cigány keveredés ártalmas, ennek megfelelő intézkedés még nincs (...) a tiszta fajiságú magyar a sarokban áll, s a kevert, vagy idegen fajok az asztal tetején ágálnak. Egyenjogúságot a magyaroknak Magyarországon" - mondta a református püspök. Idegen fajokon tehát nemcsak a zsidókat értette: ide tartoztak a cigányok is - és hozzátehetjük: a németeket is faji alapon utálta. Tőkéczki cikkében viszont csak Ravasz "tömegeket erkölcsre és hitre nevelő előadásait" említette, és nem tisztázta olvasóival, hogy beleérti-e ezeket a megnyilvánulásokat is.
Ravasz vezetése alatt 1944-ig számos olyan intézkedés született, amely zsidók áttérését volt hivatott nehezíteni. A református konvent többséggel szavazta meg azt a rendelkezést, amely szerint áttértek keresztelése egyéves várakozási idő előtt tilos. Az ezt megszegő lelkészek ellen kivétel nélkül fegyelmi eljárást indítottak.
A hős korrigál (mértékkel)
Tőkéczki arról sem ír, hogy mi indította Ravaszt arra, hogy a német megszállás után szakítson addigi nézeteivel, és közbenjárjon az üldözöttek érdekében. Ha valami miatt Ravaszról ebben a kontextusban pozitívumok említhetőek, akkor az éppen embermentő tevékenysége, ami a szerző szerint említésre sem méltó. Csak nem azért, mert ha említésre kerülne, szembe kellene nézni Ravasz korábbi antiszemitizmusával is? Vagy esetleg Sztéhlo Gáborral, Márton Áronnal, Hamvas Endrével, illetve Apor Vilmossal összehasonlítva kiderülne, hogy a "hős" még ekkor sem állt mindig a helyzet magaslatán?
1946-ban Ravasz az Országos Református Lelkészegyesület konferenciáján kijelentette, hogy a református egyháznak semmi oka sincs a történtekért bocsánatot kérnie a magyar zsidóságtól. Bár egyházában többen kezdeményezték, hogy történjék meg a felelősség elismerése és bűnbánat kinyilvánítása, valamint megfelelő bocsánatkérés, erről ő ebben a kontextusban hallani sem akart. Csupán zárt körben ismerte el, hogy helytelen volt "köpködni a kikötözöttre" - ami azért, lássuk be, kicsit kevés, tekintettel arra, hogy korábban Ravasz is fonta azt a bizonyos kötelet. Érdekes módon viszont arról a rendszerről, amit Tőkéczki évek óta "saját törvényeit komolyan vevő, íratlan alkotmányú parlamentáris jogállamként" jellemez, meglehetősen lesújtó véleménnyel volt, 1945-ös prédikációiban bukását nemcsak érthetőnek, hanem szükségesnek tartotta, és ezzel kapcsolatban bűnbánatra szólított fel.
Fehérre festés
Tőkéczki szerint "nem véletlen volt tehát az, hogy Ravasz Lászlót a kommunisták előbb püspökségétől, majd lelkészi állásától is megfosztották". A tudatlan olvasó azt gondolhatja, hogy szegény Ravasz született demokrataként és antikommunistaként került a bolsevisták célkeresztjébe. A helyzet azonban más: egyrészt nemcsak őt fosztották meg állásától, hanem majdnem minden papi vezetőt. Másrészt Ravasz eleinte kifejezett rokonszenvvel viseltetett a Szovjetunió irányában. Hozzájárult az iskolák államosításához, és 1945-ben még lelkesedett a "szovjet emberek munkaerkölcséért".
Tőkéczki nézeteit elvileg többféleképpen is lehetne magyarázni. Elég lett volna csak egy mondatot leírnia, hogy érzékeltesse hősének emberi gyengeségeit, de mivel ezt nem tette meg, az olvasó csak abból indulhat ki, amit olvashat, és ebből egy tévedhetetlen, kellően meg nem értett szent alakja bontakozik ki. Eligazító cikkének záró mondata: "Egyesek ma is vitatják Ravasz László életművét, pedig teljesítménye egyértelműen nagyobb, mint vejéé, a naiv utópista Bibó Istváné. Az idő igazságot szolgáltat."
Magyarországon ma egyetlen olyan politikai erőt ismerek, aki ezt a kijelentést nyíltan felvállalná. Ez a Jobbik Magyarországért mozgalom, illetve az ettől jobbra álló formációk. Nem véletlenül. Ahhoz, hogy valaki Bibó életművét így intézze el, minimum az önvizsgálat és holokauszt áldozatai iránti érzéketlenség szükséges. Lehet, hogy Tőkéczki nem tudja, mit is vetett papírra, ép ésszel mégis nehéz másra következtetni, hiszen mondata csak akkor áll meg, ha Bibó társadalmi szembenézést szorgalmazó írásait feleslegesnek, Ravasz rasszizmusát pedig lényegtelennek tekintjük. Ezt azért sem értem, mert az egyházi tisztségeket is betöltő Tőkéczki számára bizonyára a bűnbánat és a bűnbocsánat alapvető fontosságú fogalmak. Ha viszont valakinek a származásuk miatt meghurcolt emberek szenvedése említésre sem méltó, akkor arról kijelenthető, hogy maga is bűnrészes.
