Seres László: A reálisan létező apartheid

publikálva
1997/48. (11. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"Fokozatosan el kell érni, hogy a cigányok a lakosság többi részétől nem elkülönítetten, állandó lakóhelyeken települjenek le, állandó munkához jussanak, egészségügyi körülményeik javuljanak, és emelkedjék kulturális színvonaluk." A jó szándékú idézet nem a Horn-kormány 1997. júliusi középtávú roma intézkedéscsomagjából való, hanem egy harmichat évvel ezelőtti MSZMP-határozatból, amely mintegy mellesleg olyanokat konstatál, hogy "a beilleszkedésben lévő cigányok (...) kulturális színvonala igen alacsony (...), a be nem illeszkedett cigányok jelentős többsége egyáltalán nincs munkaviszonyban, kerüli a tisztességes munkát, máról holnapra él, illetve a társadalom terhére élősködik." Írta ezt a társadalmon valóban élősködő, tisztességes munkát kerülő állampárt 1961-ben, hogy erőszakolt asszimilációval próbálja elejét venni a "cigánykérdés" kezelhetetlenségének; és ha egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk a nürnbergi nyelvezetet, a felsőbbrendű kulturálisszínvonal-tudatot, akkor észre kell vennünk, hogy a párthatározat szociális és gazdasági diagnózisa ma is megáll. A romák többsége a szabad társadalomban inkább csak politikai (itt értsd: elvont) értelemben lett szabad - márpedig mi sem vagyunk szabadok, amíg több mint félmillió polgártársunk nem az.

"Fokozatosan el kell érni, hogy a cigányok a lakosság többi részétől nem elkülönítetten, állandó lakóhelyeken települjenek le, állandó munkához jussanak, egészségügyi körülményeik javuljanak, és emelkedjék kulturális színvonaluk." A jó szándékú idézet nem a Horn-kormány 1997. júliusi középtávú roma intézkedéscsomagjából való, hanem egy harmichat évvel ezelőtti MSZMP-határozatból, amely mintegy mellesleg olyanokat konstatál, hogy "a beilleszkedésben lévő cigányok (...) kulturális színvonala igen alacsony (...), a be nem illeszkedett cigányok jelentős többsége egyáltalán nincs munkaviszonyban, kerüli a tisztességes munkát, máról holnapra él, illetve a társadalom terhére élősködik." Írta ezt a társadalmon valóban élősködő, tisztességes munkát kerülő állampárt 1961-ben, hogy erőszakolt asszimilációval próbálja elejét venni a "cigánykérdés" kezelhetetlenségének; és ha egy pillanatra figyelmen kívül hagyjuk a nürnbergi nyelvezetet, a felsőbbrendű kulturálisszínvonal-tudatot, akkor észre kell vennünk, hogy a párthatározat szociális és gazdasági diagnózisa ma is megáll. A romák többsége a szabad társadalomban inkább csak politikai (itt értsd: elvont) értelemben lett szabad - márpedig mi sem vagyunk szabadok, amíg több mint félmillió polgártársunk nem az.

Lapzártakor szerencsére még csak a harmadik városban, Egerben gyűjtenek aláírásokat "deviáns cigány elemek" kiköltöztetésére, és csak Gádoroson rendeltek el számukra kijárási tilalmat; lehetne mindez több helyen is, hiszen Erős Ferenc 1994-es felmérése szerint a magyarok 34 százaléka úgy látja: "A cigányokat teljesen el kell különíteni a társadalom többi részétől, mivel képtelenek az együttélésre." Akárcsak a székesfehérvári Rádió utcában, Egerben is abból áll a deviancia, hogy homeless roma családok lakni akartak, és bevonultak egy abszolúte lepusztult, egyetlen "magyar" által sem használt nullkomfortos romhalmazba. A "teljes elkülönítés" iránti 34 százalékos vágy, ha minden igaz, egyelőre Székesfehérváron fog megvalósulni egy SFOR-gettó formájában, valamint Sátoraljaújhelyen, ha "bűnös nép!" felkiáltással több tucat embert visszazsuppolnak eredeti rendeltetési helyükre, Ricsére - és erre az sem mentség, ha valóban vannak köztük bűnöző egyének is.

Egyelőre tehát csak három a magyar igazság és élet - de a történelemben jól bevált gettó mint végső konfliktuskiiktató megoldás további városokban és falvakban is előkerülhet, ha országos és önkormányzati politikusaink úgy kezelik a romákhoz kapcsolódó problémacsomagot, ahogy kezelik. Ebben a világlátásban ugyanis maguk a romák a probléma, amit "meg kell oldani". A politikailag elrendelt apartheid egyébként sem más, mint a beindult gazdasági/szociális gettósodás felpörgetése a gyorslejátszó gombbal.

Ha tehát a romák a probléma, akkor nem csoda, hogy velük kapcsolatban (= róluk) téves megoldások egész sora ömlik mostanában a politikusokat kritikátlanul visszaböfögő médiából. Hallgat például a műsorvezető bárány, amikor Tabajdi Csaba államtitkár a roma kormánycsomagról az Aktuálisban úgy fogalmaz: "A cigányokat újra integrálni próbáljuk a munka világába." A régi MSZMP-határozat paternálisan felkaroló attitűdje üdvözletét küldi. (Ami azért is kínos, mert ez a középtávú kormánycsomag az első, amely - összes hibájával együtt - partnerként, nem pedig használati tárgyként áll a roma kisebbséghez.) Vagy hogyan értelmezzük Sulyok József tiszavasvári polgármestert, aki a tetvek miatti külön ballagás valódi okáról egy helyi lapnak elmondta: "A tantestület döntésével büntetni szerették volna azt az életformát, magatartást, közegészségügyi problémát, amit ez az osztály az utóbbi időben tanúsított." A legszebb: "Nem gondolták, hogy ebből ekkora nagy ügy lehet." Nem lett ekkora nagy ügy abból sem, hogy Szatmári István alsóvadászi polgármester szerint "nem faji kérdés", hogy a falu nem akarja romák odaköltözését: "az életmód a probléma" - állította az az ember, aki akkor még nem is tudhatta, milyen életmódú romákkal lesz neki harmadik típusú találkozása.

Vagy mit kezdjünk a jó szándék netovábbjával, a Polgárjogi Chartával, amelyet eddig úgy kétszáz ember írt alá, köztük a fél magyar szellemi elit? "Hazai nemzetiségeink boldogulása magyar sorskérdés" - így a kezdő mondat, mintha legalábbis valami párt próbálna hódítani a volt MDF-választótáborban. De a legszebb ezután jön: "Aki nem tiszteli a nemzetiségek jogait, árt a világ magyarságának, és Magyarország nemzetközi tekintélyét, erkölcsi súlyát, végső soron boldogabb jövőjét kockáztatja." Hihetetlen, de igaz: az új charta azért követeli négy fontos pontban a romákkal szembeni diszkrimináció megszüntetését, mert az "árt a világ magyarságának" (ennek semmi értelme) és Magyarország nemzetközi tekintélyének - ennek van, de hamis érv. Akárcsak az, hogy e charta "csak az első lépés a magyarok és cigányok kibékülése felé". Álljon meg a menet. Azzal, hogy kétszáz jó szándékú egyén aláír egy papírt, meg is tette az első lépést - mi felé? Kibékülés? Miért, örihari volt, és az is kollektíve? Ki garantálja azt, hogy itt két egyenrangú fél "békül ki" a charta kedvéért? A magyar értelmiség, örök szerepzavarában?

Nem egyenrangú felek kommunikációjáról szól, ezért nem túl előremutató az sem, ha minisztériumok, roma aktivisták és emberi jogászok "pozitív diszkriminációt" sürgetnek - kivétel persze, ha (tévesen) a reálisan létező negatív diszkrimináció alkotmányellenes gyakorlatának felszámolását értik ezalatt. A "pozitív diszkrimináció" azonban ennél jóval több, bár kétségkívül EU-konform: kvótanőkkel, kvótaromákkal, kvóta-mozgássérültekkel tölt be állásokat, simán fenntartva a megkülönböztetés alapját, a faji/kulturális/nemi kritériumot. Készül állítólag egy diszkrimináció elleni törvény is, amely igen fantáziadúsan összefoglalná a Magyar Köztársaság összes eddigi, létező diszkriminációs tilalmát.

Sajnálatos és nagy valószínűséggel alkotmányellenes "pozitív diszkrimináció" lenne az is, ha véletlenül keresztülmenne a kisebbségek parlamenti képviseletéről szóló aktuális tervezet, amit most a kormány visszadobott hatpárti egyeztetésre. Akkor ugyanis lenne egy embercsoport Magyarországon, amelynek nem kettő, hanem három szavazata lenne választáskor: hogy szegényeknek ne kelljen választaniuk többféle identitásuk közül, a kisebbségek saját listáikat is a T. Házba emelhetnék. Öt- vagy tízezer szavazat után (ez még eldöntendő) egy kisebbségi képviselő ülhetne a parlamentben egy a mostanitól teljesen eltérő, etnikai kiválasztási elv alapján. És mivel sok embernek van többféle identitása, nyilván nem telik el sok idő, és benyújtják az önálló női lista, ifjúsági lista, nyugdíjas- és szakszervezeti lista iránti "társadalmi" igényt, aztán máris olyan lesz a T. Ház, mint volt az NDK Népi Kamarája vagy most a felsőházról szóló civil/korporatív kisgazda vágyálom.

Nem egyenrangú felek állnak egymással szemben egyetlen magyar településen sem. Sokkal inkább a békés egymás mellett félés a jellemző, amit nem lehet sem "pozitív diszkriminációval", sem jóindulatú chartákkal, sem rosszindulatú apartheiddel megoldani. Hihetetlenül bonyolult és érzékeny kommunikációs, nyelvi és lelki (de mindenképpen politikai) ügyekről van szó, amely ügyeket esetleg hosszan tartó, alapos és kölcsönös megismerések, párbeszédre való lehetőségek, helyi civil konfliktuskezelések oldhatnak valamennyire békés egymás mellett éléssé - feltéve, ha a többségi fél hajlandó a párbeszéd kezdeményezésére. A békés egymással élés már abszolút happy endnek számíthat egy olyan országban, ahol "kisegítő osztály" néven eleve elkülönítik, alacsonyabb szellemi szintre apartolják a roma gyerekeket, akik így esélyt sem kapnak a felkapaszkodásra; ahol a munkaügyi központok számítógépein elfogadott megkülönböztető jellel tartják nyilván, ha egy munkáltató nem kér roma munkavállalót; ahol sok szórakozóhelyre nincs belépésük romáknak és színes bőrűeknek; ahol a többség is szavazhat a kisebbség önkormányzati listáira; ahol az eltérő kultúrával és hagyománnyal való kétségkívül nehéz és fárasztó párbeszédet, konfliktuskezelést a kétségkívül kényelmesebb, ámde népileg támogatott gettósítás pótolja; ahol a börtönöket teletömik "cigánybűnözőkkel" (akiket büntetésként még egybe is írnak), de egyszer sem büntetnek rendőrt, ha romát atrocitál.

"A cigányok és magyarok közötti hosszas együttélésben a gazdasági termelőmunka számos együttműködésre adott alkalmat (...) mindaddig, míg a makrotársadalmi intézmények behatolása szétrombolta ezeknek az együttműködéseknek a lokális intézményi kereteit, leszűkítve vagy megszüntetve a lehetséges találkozási felületeket" - írta egy falukutatásáról a szociológus (Oláh Sándor: Cigányok és magyarok egy székely faluban, Magyar Tudomány, 1997/6.), és ez a székely falu lehetne bárhol Magyarországon. Ilyenek ezek a makrotársadalmi intézmények: előbb vagy utóbb behatolnak a faluba, köszönni nem köszönnek, csak körülnéznek, egymásra kacsintanak a derék helybéliekkel, aztán elkezdenek törni-zúzni, a találkozási felületeknek annyi, és nincs az a biztosító, amely állná a kárt. A romák meg át a csatornán, el Doverbe, és vissza.

Oláh szerint a faluban "a távolságtartás, az aszimmetrikus alapviszony a térbeli, fizikai elkülönülésben is megnyilvánul". Jó, ez mindig így volt, de ténylegesen csak manapság jelent a nyelvi/kulturális távolságtartás rögtön konkrét gazdasági és (főleg) kommunikációs apartheidet; márpedig ezzel a helybéli magyar többség eleve elvágja magát attól az esélytől, hogy megoldja nyomasztó problémáját és létrehozza a párbeszéd vagy pláne az együttműködés "találkozási felületeit" (ha már a gazdasági termelőmunka nem állítható helyre a hatalmas cigány munkanélküliségi ráta miatt). Ha a magyar fejekben akkora a félelem az idegen/hangos/sokgyerekes/bűnöző romáktól, hogy még a velük való párbeszédnek, találkozásnak sincs helye, akkor ott nem segít semmilyen tervezett diszkrimináció elleni törvény, mert akkor a magyarok magukat is diszkriminálják. Aki csak magával tud beszélni, az magát bünteti, és kevesebbet tud elérni, mint aki képes mással is szóba állni.

Ettől még természetesen nem kell "szeretni" a "másságot". Pont azt lehetne meglátni, hogy a romák is egyénekből állnak; és ha kicsit közelebb megyünk hozzájuk, azt láthatjuk, hogy úgyszintén a homo sapiens fajtájához tartoznak. Agressziót, terménylopásokat, lakásbetöréseket (mint történt Gádoroson) természetesen senkitől nem kell eltűrnünk, de, ugye, magyar egyénekkel is vannak negatív tapasztalataink, átbaszásaink; magyar egyéneket is láttunk, ugye, lopni, sikkasztani, nem is akármilyen szinten; magyar egyének is felvesznek, ugye, szociális segélyt a mi pénzünkből, ha nincs más választásuk, vagy ha van; magyar egyének is üvöltöznek, ugye, ha ittak a kocsmákban, vagy ha l´art pour l´art bunkók; magyar egyének is termelnek, ugye, időnként nagy családokat, agresszív gyerekeket, zsebtolvajokat, betörőket. Az ilyesmi előfordul, és valószínűleg nagyobb arányban fordul elő bűnöző azok között, akiknek nincs semmijük (egyébként: Ladányi János 1993-as felmérése szerint a szegények között a legmagasabb a bűnelkövetők aránya 13 százalékkal, és csak utána jön a cigányok aránya 10 százalékkal - az országos átlag 3 százalék).

Ha nem oldjuk fel a falunkban vagy a fejünkben reálisan létező apartheidot, akkor úgy élünk, mintha egy nagy fekete kendővel a szemünkön rohannánk ezerrel a szakadék felé. Ami azért is lenne kár, mert ma Magyarország minden eddiginél komolyabb esélyt kapott egyéni és közösségi szabadságra, demokráciára, kultúrára, Európára, unióra. Kár lenne kihagyni.

publikálva
1997/48. (11. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk