Tamás Gáspár Miklós: Az európázás kétes gyönyörei

publikálva
1996/41. (10. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A kelet-európai közélet mai megföllebbezhetetlen dogmája: az utókommunista új demokráciáknak be kell iratkozniuk a NATO-ba és az EU-ba. Ez jó kis dogma, különösen amíg nem vesznek föl bennünket. Addig is visszatart bennünket a remény a török-görög típusú idiótaságoktól, ami tiszta haszon. Néha az a benyomása az embernek, jó lenne, ha alaposan elhúznák a nyugatiak ezt a procedúrát - mint egyetemi oktató, jól tudom, milyen illedelmesek a vizsgára váró diákok, néha még a hajukat is megmossák. Öröm nézni, mennyire javítja néhány szomszédunk modorát az európai mézesmadzag: ha ez így megy tovább, itt-ott fölhagynak majd a protestánsok és a melegek hatósági páholásával, és ideig-óráig talán még a poszt-KGB is elül.

De persze a kelet-európai közvéleménynek halvány fogalma sincs az Európai Unió mibenlétéről - néhány banális gazdasági vita (például a mezőgazdasági támogatások) kivételével -, miközben minden félnadrág a nem létező "európai normákról" szaval.

Az utópiás radikalizmus 1989-i halála talán csak az igazi nagyszabású avant-garde ideológiákra volt érvényes: a világnézeti radikalizmus, ha tompítottabban is, tovább él. Ma három fő formájával találkozhatni: az egyik az iszlám integrizmus, a másik a radikális feminizmus, a harmadik az európai föderalizmus.

Mindhárom a forradalmi szocializmus örököse. (Senkit ne tévesszen meg az iszlám integristák "középkori" retorikája: az afgán tálibok Pol Pot - tehát végső soron Rousseau és Babeuf - utódai, nem Mohamed próféta unokái. Shiva Naipaul kimutatta, hogy az amerikai nagykövetséget megostromló, túszszedő iráni síita diákforradalmárok majd mind Berkeleybe jártak korábban; az algériai FIS/GIA kiáltványaiból 1968, a Vörös Nanterre hangja szól. Ha meg akarják érteni a mai Szudánt, E. P. Thompson és Peter Ackroyd Blake-könyveit tessék olvasni, Christopher Hill írásait a forradalmi-nonkonformista disszenterekről a XVI-VII. században, meg Kolakowski régi művét a németalföldi keresztyén radikálisokról: Chrétiens sans église.) Mindháromnak van félig-meddig tudatos rejtett programja (hidden agenda).

Mindhárom a hetvenes évek egycélú polgárjogi mozgalmainak (single-issue movements, Bürgerinitiativen) technikáját követi - akár a burkoltan kommunistabarát, rossz emlékű ún. "békemozgalom" a cirkálórakéták telepítése ellen a néhai Nyugat-Németországban -: húzz ki egy szálat a gombolyagból, szétbomlik az egész. De ne beszélj a gombolyagról (például a demokráciáról), mert azt még kedveli az elvakult, manipulált haladó kispolgár. Egy másik előd: a "népfront" föltalálója, Willi Münzenberg, a német bolsevik sajtócézár, a Komintern ügynöke, majd áldozata, a Barna könyvek fantáziadús antifasizmusának atyja, aki Hitler ellen agitálva Sztálinnak szerzett híveket a Rolland- és Barbusse-féle "hasznos hülyéktől" az olyan fanatikusokig, mint Sir Anthony Blunt, a királynő képeinek őre, udvari kamarás, nagyszerű művészettörténész, minden idők legjobb szovjet ügynöke, a friend of Dorothy. Csak a mostaniak mögött nincs világméretű üdvterv, habár számos magát antiimperialistának képzelő tiers-mondiste ("harmadikvilágista") az új keleti zsarnokságok néha öntudatlan kiszolgálója; így lett Garaudyból - Garaudy.

A mai radikalizmus radikalizmusa persze csekélyebb, mint 1917-1923 millenarizmusáé. A maiak is le akarják bontani a "burzsoá osztályállamot", de - az új iszlám részleges kivételével (Iránban van valami őrült kvázi-demokratikus mittudomén) - valamelyest kooperálnak a liberális demokráciákkal ("hosszú menetelés az intézményeken keresztül", esmeg 1968). Nem támadnak frontálisan, nem akarják betiltani mondjuk a magántulajdont és a parlamentarizmust, csak az emberi természetet óhajtják megreformálni (feministák, zöldek, muszlimok): ez a radikális forradalom legfontosabb jegye. A technikai részletek mellékesek (Iránban forradalom volt, Afganisztánban és Szudánban polgárháború, Algériában a FIS a demokratikus választásokat nyerte meg, az amerikai feministák a bírói út, az ún. "civil társadalom" [?] és az oktatási propaganda módszereit használják stb.).

Az iszlám forradalomnak a fiatal kommunista pártokéra emlékeztető fantasztikus sikersorozata jellegében félreismerhetetlen: egyszerre erkölcsi-politikai forradalom ez és megtérésre való fölszólítás. Innen a radikális iszlám hatalmas varázsa és óriási társadalomszervező ereje. Ezért tud hierarchikus erőszakszervezetek nélkül is konform-uniform viselkedést kikényszeríteni, leküzdeni a bűnözést és a kábítószer-élvezetet, a politikai anarchiát: a korbács és a csador inkább csak szimbólum, nincs mögötte (még) Cseka vagy inkvizíció.

A feminizmus a férfi-nő kapcsolatot alakította át alighanem örökre. Ez több, mint amennyit hetven év kommunista államosítása elért (no és bizonyára hasznosabb is: remélhetőleg), pedig nem volt mögötte a KB, a PB és a KEB, sem a Szent Szinódus. Az ezredéves szexuális hiedelem- és szokásrendszer módosulása, a patriarkális családkép eredményes szubverziója, a romantikus szerelemmítosz eltiprása, a "sisterhood" érzékenységének bevetésével a női erotika gyökeres átértelmezése (ma nincs film két nő kölcsönös vágyteli megrezzenésének epizódja nélkül, még a hindu tömegmoziban sem): ez mindenki életét megváltoztatja, szemben a női szavazati joggal, amelynek nem nagyon volt (kezdetben) látható hatása, vö. Pierre Rosanvallon kutatásaival az általános szavazójogról. Aki a közeljövőre kíváncsi, Katharine MacKinnont és Hélene Cixoust olvasson - ahogy 1968-ban jól tette volna, ha ismeri Blochot, Benjamint és Adornót, bár nem ők voltak a címlapon, hanem Marcuse, Cohn-Bendit, Geismar és Dutschke.

Fölvilágosító föderalizmus

Az európai föderalizmus persze nem Rousseau, hanem Kant és a Varázsfuvola (közelebbről: Sarastro) leszármazottja. Kant Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből c. írásában (1784) föloldja a fölvilágosodás Rousseau/Condorcet konfliktusát: az emberi természet kétféle elismerését (Machiavelli & Hobbes, illetve Rousseau) összeköti az emberi természet reformjával a történeti haladás (ergo: morális nemesbedés) dialektikus levezetésében. A "társiatlan társiasság" (ungesellige Geselligkeit) feszültségéből adódik a 8. tétel: "Az emberi nem történetét nagyrészt a természet arra irányuló rejtett tervének megvalósulásaként tekinthetjük, hogy létrehozzon egy belsőleg és - mint ami ehhez szükséges - külsőleg is tökéletes államformát, mint az egyetlen olyan állapotot, amelyben teljesen kifejlesztheti az emberiség összes természeti képességét." És a 9. tétel: "Az általános világtörténetnek az emberi nem tökéletes polgári egyesülését célzó természeti terv szerint való földolgozására irányuló filozófiai kísérletet lehetségesnek, sőt, e természeti cél vonatkozásában kívánatosnak kell tekinteni." (Kiemelés az eredetiben.) "Die vollkommene bürgerliche Vereinigung in der Menschengattung": a republikánus rendszerek népjogi együttműködése Az örök békében (1796) a racionális és föderális világállam megteremtésének alapja - a liberális-demokratikus forradalmak csak ebben a perspektívában jogosultak.

A fölvilágosító-szabadkőműves világpolgári világállam eszméjének első torzszülötte a ma általában megvetett Népszövetség volt. A Népszövetség - és a kezdetben radikális pacifista baloldali forradalmak: "annexió nélküli békét!", "nem akarok több katonát látni!" etc., etc. - annak a megdöbbenésnek volt a következménye, amelyet a többé-kevésbé republikánus rendszerű (azaz alkotmányos) államok háborúja váltott ki. Ez részben cáfolta, részben megerősítette a kanti recept igazát. Az I. világháború részvevői (Oroszország fontos kivételével) alkotmányos államok voltak, de nemzetállamok: gyászos kimenetelű konfliktusuk (Versailles, Trianon, Saint-Germain) megmutatta, hogy a republikanizmus föderalizmus nélkül mit sem ér. A Népszövetség elindult az államszövetség felé (sokkal több ún. jogosítvánnyal rendelkezett, mint az impotens ENSZ), de némely tagállamai (Olaszország, Németország, Szovjet-Oroszország) nem voltak republikánus-alkotmányos rendszerűek: tehát a föderalizmus sem ér semmit republikanizmus nélkül.

Vichy-Európa

Az Európai Unió már zűrzavaros kezdetekor (Közös Piac, Szén- és Acélközösség, Montánunió, WEU, Európa Tanács stb.) a föderalizmus és republikanizmus kettősségének kanti tervén alapult. Eredete a francia Ellenállásban keresendő. Politikusai (Robert Schuman és Jean Monnet) szándékai mögött a londoni antifasiszta-gaulle-ista emigráció világnézeti kétértelműsége rejlik: a liberális Raymond Aron és a keresztény-korporatista (kathár-albigens-tálib) Simone Weil (L´Enracinement: Prélude a une Déclaration des devoirs envers l´etre humain [1944], posztumusz, 1949: tehát nyílt kihívás - akárcsak Vichyben! - a francia forradalommal szemben) a maga különféle (pro és kontra Rousseau) föderális republikanizmusával, amelynek ambivalenciája aztán újjászületett Charles de Gaulle és Jacques Delors kétféle föderális republikanizmusában a hatvanas, illetve a nyolcvanas években.

Az 1940-i összeomlás és árulás tanulságát Simone Weil fejezte ki a legerőteljesebben, a feje tetejére állítva Barres és Maurras mély meggyőződését: "Son dévouement a` l´État a déraciné la France." (Az "Idées" kiadás 150. lapja, Párizs: Gallimard, 1970: "Államhűsége fosztotta meg Franciaországot gyökereitől.") A Vichy-szégyen és a vele szorosan összefüggő kommunista veszély (előbb sztálinista, majd maoista formájában) sürgette a csődbe ment régi francia állam alternatívájának a kidolgozását: megtartani a békét, a prosperitást, a hatalmat a nemzetállam hanyatlásának korában. Megtartani a nemzetállam lelkesítő dichotómiáit, de ezúttal a francia/német ellentétet az Európa/angolszászok ellentéttel helyettesíteni (ezért ellenezte de Gaulle tábornok Nagy-Britannia fölvételét a Közös Piacba és barátkozott a Szovjetunióval meg a "harmadik világ", az "el nem kötelezettek" radikálisaival: André Malraux és Régis Debray politikája oly kevéssé különbözik!). Franciaország magára vette Németország terheit: a német identitáskeresés máig Párizsban zajlik per proxy, például a szűnni nem akaró Heidegger-vita örvén.

A Párizs/Bonn-tengely kiküszöbölte a klasszikus európai konfliktust, de evvel az európai centrumot mintegy semlegesnek nyilvánította a liberális kapitalizmus és a totalitárius államszocializmus világméretű küzdelmében, mintegy a britek és amerikaiak, illetve a szovjetoroszok és népi-kínaiak világhatalmi magánügyének tekintve a politikai szabadság kérdését. A francia-német "Európa" számtalanszor a Szovjetunió de facto szövetségesének bizonyult az Egyesült Államokkal szemben. Ezt még a RAF (a Baader-Meinhof banda) jelentős epizódja, a Guillaume-ügy és a néhai "NDK" (a Zóna) folytonos botrányai is alig ingatták meg. Francia- és Németország egy volt abban, hogy históriai okokból terhére volt a saját állama. "Die Furcht vor Deutschland ist nirgendwo größer als in Deutschland selbst" (sehol nem tartanak inkább Németországtól, mint Németországban) - írta Günter Grass, aki mély nemzeti önundorában Indiába költözött.*

"Une certaine idée de la France", Franciaország eszméje megszabadult a francia gondoktól, a III. és a IV. köztársaság dicstelen bukásának viszkető emlékétől - absztrahálták és exportálták, mint Nagy Frigyes, majd Metternich, majd Bismarck idején.

Az École Normale Supérieure és az École Nationale d´Administration (a híres ENA és a még híresebb énarques), no meg az École Militaire diplomásai Destutt de Tracy, vagyis a filozófiai bonapartizmus szellemében "konkretizálták" a kanti republikánus föderalizmust: a pénzt a németek adják, az észt, a stílust és a drámát Párizs. Bürokrácia, arisztokrácia és "nookrácia" csak a francia mandarinátusban olvadt össze Napóleon forradalmi intencióinak megfelelően: a párizsi mandarinok (és német, holland, belga tanítványaik meg olasz-spanyol olvasóik-rajongóik) uralkodnak Brüsszelben és Strasbourg-ban. A francia gyarmati közigazgatásra jellemző hiperracionalista "mission civilisatrice" - a német idealizmus visszahonosítása az expanzív bonapartista univerzalizmusba - az EU szelleme. Az elsőrendű tudósokkal és előkelő doktrinérekkel benépesített párizsi főhivatalnoki kar az utolsó "rend" (état) Európában, amelynek tekintélye van.

És amelynek Terve van.

Ebben nem csak az az érdekes, hogy a nemzeti etatizmust kidobták az ablakon, hogy a nemzetek fölötti etatizmus visszajöjjön az ajtón: itt a politikai autoritás és a nemzeti szuverenitás radikális újraértelmezéséről van szó. Lopakodó forradalom fölülről.

Az euroforradalom stációi

Ennek gondolati állomásai a következők:

1. Először is meg kell szüntetni a politikai-alkotmányos rendszer és a kulturális karakter kohabitációját (anti-Burke, anti-Madison). Egyszerűbben: le kell taszítani trónjáról a politikai hagyományt. A liberalizmus és a szabadelvű konzervativizmus ősei, a whig röpiratszerzők (elsősorban maga Burke, 1728-1797), de Hume (1711-1776) is a maga angol történetében a politikai szabadságot egyszerűen a brit alkotmányfejlődés tulajdonságának tekintették. A szabadság részben a korona és a parlament harcának akaratlan akcidense, részben az angol yeoman és freeman kvázi-etnikai kulturális "természetének" következménye, illetve a hajós-kereskedő tengeri hatalmak szükségleteiből fakadó állapot. A szabadság rendszere történeti esetlegességekből tevődik össze - ezt rendszerezte paradoxálisan az osztrák whig, Hayek (The Constitution of Liberty, Chicago & London, 1960). A szabadság, bárha jó, lokális jelenség: nem univerzalizálható - mondja az angol whig iskola -, forradalmi kiterjesztése abszurdum, csak rosszul végződhet. A kontinentális (francia-német) fölvilágosodás evvel szemben a politikai szabadságot eszménynek látta, amelynek a lokális-hűbéri sajátosságok csak akadályai: az igazságosság, a szabadság és a béke rendeletileg bevezethető, amennyiben a politikai közösségben megvan hozzá az erkölcsi akarat (ez utóbbi is előidézhető neveléssel, fölvilágosítással, humanista tudománnyal). Minden tradíció átlelkesíthető: ezt tette Kant a keresztyénség liberális-kritikai átalakításával, Fichte (Reden an die deutsche Nation, 1808) a német "nemzeti lényeg" ultrajakobinus értelmezésével. A kontinentális szabadelvű nacionalizmus jellegzetes jelszava az egyesülés, egyesítés, egység lett: a nemzeti-kulturális identitást szembeállították a "reakciós", "hűbéri" politikai hagyománnyal: lásd Risorgimento, lásd Bismarck, lásd Magyarország és Erdély uniója (1848, 1867), lásd osztrák pángermanizmus (Anschluss), lásd délszláv illírizmus, lásd csehszlovakizmus, lásd pánszláv mozgalom. Amiként a kis német fejedelemségeket megszüntették egy mesterkélten, "fölülről" megtervezett új nagynémet identitás előnyére, úgy most az EU-bürokrácia szövetkezik a szubnacionális, regionális identitásokkal a nemzetállam ellenében. Relativizálja (földarabolja) a nemzeti szuverenitást-autoritást, a nemzet előtti (prenacionális) kis tradíciókkal tartja sakkban a nemzetállamot, és a senki által meg nem választott mandarinátus (jogászi-fiskális bürokrácia: az új tervező elit) jó szándékára ruházza a jogok képviseletét a nemzeti parlament fölött, amelyek egyre inkább csak restriktív akadálynak tűnnek föl. A tagállamok republikánus rendszeréért (például az emberi jogi bíráskodás, továbbá a társadalmi igazságosság ismérveinek központi kiszabása révén) egyre inkább a föderáció felel: az "amerikai" tömegkultúra elleni cenzori kampányok pedig a nemzetközi avant-garde-ot teszik az új európai hivatalos népművészetté, a múzeumokra-kiállításokra épített euroskanzen pedig az aurájától megfosztott közös keresztyén ikonográfiát a` rebours (mondjuk Cézanne és Schiele felől visszafelé) interpretálja, hátat fordítva a még hagyományosan eleven, szubsztanciális és pasztózus atlanti-maritim műveltségnek. Az EU-tudat a nagy Vermeer- és Degas-fölhajtásokban, az új Bayreuth-ban és az eszelős méreteket öltött konferenciaturizmusban ölt testet. Az agresszív, védővámos, az amúgy megtagadott múlttal hencegő "európai" kulturális imperializmus fenyegeti Amerikát, és nem megfordítva. (Hollywood azért jó lesz a jehuknak.) Az erőszakos euroszabványosítás (amelyre Dürer- és Chardin-matricákat nyalnak) olyan méretű paternalista beavatkozási kedvre utal, aminőt a nyugat-európai honpolgárok már soha nem engednének meg nemzeti parlamentjeiknek, de az EU-bürokráciát a szavazók nem tudják leváltani: ellenállni csak luddita durvasággal lehet.

2. Politikai autoritás természetesen létezett a nemzeti szuverenitás előtt is, és elvben létezhetik utána is. Az EU-mandarinátus nagyon okosan használta föl a maga javára a nemzeti politikai osztályok vonakodását a szuverenitás átruházásától. A szuverenitás megmarad a nemzetállamoknál, hiszen az EU szerződéses természete lehetővé teszi az ideiglenes jogátruházást, amelyet a nemzeti parlament bármikor visszavehet, a helyben becikkelyezett EU-direktívák pedig a nemzeti jog részei: erre Noel Malcolm, a kitűnő fiatal brit konzervatív író (mellesleg a legjobb Bosznia-történet szerzője) mutatott rá egy tory röpiratban. - Szóval a szuverenitás megmarad alakiságaiban, de irrelevánssá válik. - Ha a politikai autoritás gyakorlása esetleges lesz, a politikai közösség (polity) szépen elillan. - Ne feledjük, hogy az államellenes libertarizmusnak két variánsa van: a neoliberális (Nozick) és a forradalmi szocialista (Lenin: Állam és forradalom). Az utóbbi föltételezi, hogy a társadalom önújratermelése politika nélkül (intézményes kényszer nélkül) is lehetséges, a közvetett-reprezentált közjó eltűnése nem vezet a honpolgárok érzéki-privát atomizáltságához. Az EU-mandarinok is ebben bíznak: a nemzetállamok intézményeinek fokozódó decentralizálását (vö. nálunk is: "önkormányzatiság", vö. precízen Maóval: "a falu [a régió] bekeríti a várost") sikeresen azonosítják a szabadsággal, a nemzetek fölötti központosítást, mivel bürokratikus ("szakmai"), nem pedig politikai, mint a liberális spontaneitás kvázi-megfelelőjét írják le. És nem is lódítanak nagyot. - A szabályozás, habár irányzatos, mégsem politikai: az elszabadult hivatali racionalitás önműködése. - Lenin abban reménykedett, hogy a minimális államot szakácsnő is elkormányozhatja; az európai nemzetállamokat egyre inkább szakácsnők, viceházmesterek és segédkönyvelők kormányozzák - egyszerű, mert a láthatatlan EU-mandarinok majd megmondják, hogyan. A liberális társadalom középpontja többé nem a liberális állam, hanem a franciásan nemzetközi jogtudó-banki elit, amely nem túl erős, de arra van ereje, hogy a számára zavaró demokratikus politikát az irrelevanciák területére szorítsa vissza. - Az autoritás és a szuverenitás szétválasztása nem sokaknak fáj, olyan gyalázatos morális állapotban vannak a nemzetállamok. Az "euroszkeptikus" tory jobboldal nagy közírói - Sir Peregrine Worsthorne, Auberon Waugh, Paul Johnson, Bernard Levin - ma már belemennek a brüsszeli gallo-germán kormányzásba, olyan barbárnak és vulgárisnak érzik a brit politikát. Gyarmatosítsanak már végre bennünket - sóhajtják -, ha külföldiek és szocialisták, annál jobb.

3. A kulturális karakter és a politikai jelleg, az autoritás és szuverenitás szétválasztása forradalmi taktika. Egyáltalán nem a hagyományos szociális értelemben már föllelhetetlen nyugat-európai burzsoázia érdekében (polgárság? - hol van az már? - intelem kezdő polgárosodóknak), hanem a liberális politika és a demokratikus mozgósítottság diszperziója, szétszórása végett gyakorolják - ez Hayek szavával a hamis individualizmus. A nemzetállamok között szokásban volt, racionálisan bírálható konfliktusokat a szubnacionális etnikai-regionális csoportok közötti apolitikus, területért és szimbolikus befolyásért folytatott primitív küzdelmekké silányítják - pedig az előbbiek se voltak leányálom. Sajnos az emberi és kisebbségi jogok uralkodó értelmezése is errefelé nyomja a politikát, illetve a politika megszüntetését.

Mivel Kelet-Európában különben is napirenden van a politika halála, mi igen könnyen az euromandarinok karjai közé zuhanunk. (Olyikuk egész csinos.) Mi a közjót pusztán az egyének javai summájának fogjuk föl, tehát összekeverjük a közérdek igen szűkre szabott képzetével. Ennek a képviselete senkire nem ruházható, tehát bárkire.

Orbán Vik, a magyar Országgyűlés EU-ellenes bizottságának elnöke téved, amikor - az általa egyébként nem ismert - nemzeti sajátosságaink (a "Ki mit tud"-ra gondol?) elvesztésétől fél. Az euroskanzenban jól mutat majd a Csontváryból és Feszty Árpádból multimediálisan összemixelt CD-ROM-pavilon. Ami elvész, az a demokratikus politikai közösség.

De az elvész amúgy is.

* A német politikai identitás egyetlen mély történeti analízise - sajna - csak a kiváló nácimosdató, Ernst Nolte professzor kínos, ám olykor lángelméjű munkáiban található. Nolte először magyarul: Magyar Filozófiai Szemle XL, 1996/1-2-3., pp. 183-252. Vö. Yesayan P. Yesayan: Caucasian Unity: Those Who Love It and Those Who Rather Detest It Up To The Point of Vomiting: A Concise History of Armenian Political Thinking from Emperor Traianus to Second Lt. B. P. Elbasyan, Jr., Sydney & Chisinau & Durham: The University of Kishinev Press, 1995. [Ezt a könyvészeti utalást Tőkéczki Lászlónak köszönhetjük. - A szerk.]

publikálva
1996/41. (10. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk