Végel László: A pesti villámok és a bácskai eső

publikálva
2000/3. (01. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A magyarországi politika egyik jellemzője, hogy időről időre felbukkan benne a határon túli magyarság ügye, köztük a kisebbségi autonómia is, de amilyen kiszámíthatatlanul jelentkezik, ugyanolyan kiszámíthatatlanul kerül le a napirendről.

A magyarországi politika egyik jellemzője, hogy időről időre felbukkan benne a határon túli magyarság ügye, köztük a kisebbségi autonómia is, de amilyen kiszámíthatatlanul jelentkezik, ugyanolyan kiszámíthatatlanul kerül le a napirendről.

Úgy tűnik, hogy a magyarországi politikai elit ezzel a kérdéssel általában morálisan együtt érez, de politikailag nem tudja meghatározni, ennélfogva nem tudja saját politikai rendszerébe illeszteni anélkül, hogy ellentmondásba kerülne önmagával. Ennek következtében minden nekirugaszkodás kudarccal jár.

A magyar nacionalizmus hitvallói például aligha tudják sürgetni a magyar kisebbség kérdésének megoldását európai szövegkörnyezetben, mi több, a gyanú árnyékát is rávetíthetik. Tetszik nekünk ez a harapófogó vagy nem, de így van, mivel a magyar állam európai integrációjáról a magyar társadalomban közmegegyezés jött létre, s nem feledkezhetünk meg arról, hogy az integráció normái már eleve adottak, tehát csak mértékkel alkalmazhatók a magyar nemzet sajátos helyzetére.

*

A harsány nemzeti jelszavakkal élő pártok ebben a kérdésben tehát meddőségre vannak ítélve, a belpolitikai használatra szánt hangzatos jelszavak vagy a kétértelmű és hangulatkeltő gondolatfoszlányok a kisebbségi társadalomépítés folyamatában semmiféle haszonnal nem járnak. Ezek az emberek azt hiszik, hogy ha Pesten szórják a villámokat, akkor ettől Bácskában okvetlenül szemerkélni kezd majd a tavaszi eső.

Ha ez a retorika zsidóellenes jelszavakkal párosul, akkor a kár még nagyobb, mert az illető országokban élő magyar kisebbségek ezzel elveszíthetik a természetes szövetségeseikként viselkedő zsidóságot is. Ez azért is szem előtt tartandó, mert - a szerbiai példa kiválóan szemlélteti - a kisebbségellenes hisztéria előbb vagy utóbb az antiszemitizmusnál köt ki, azokban az országokban is, ahol az előző évtizedekben a zsidókérdés nem volt kifejezetten jelen, tehát maga a hatalom teremti meg a szövetség kereteit.

Vagy vegyünk egy másik példát. A konzervatív nemzeti liberalizmus szószólói saját csapdájukba esnek, mivelhogy aligha vonhatják meg más államok nemzeti többségétől ugyanannak az eszmerendszernek az alkalmazását, amit ők maguk odahaza hirdetnek. Nem létezhet egy politikai filozófia belső használatra, s megint egy külső használatra, mert ennek a nagyok vállveregető mosolya lesz a következménye. Ez a kettősség ugyanakkor feloldhatatlan erkölcsi ellentmondás elé állítja a kisebbségi társadalmakat is. Ha a nemzeti liberalizmus az igazi értékrend, akkor ez csak az anyaországban valósítható meg, abban az államban, amelyben élnek, semmiképpen, ha netán igen, vagyis ha létrejön a liberális-demokratikus nemzetállam, akkor viszont a kisebbségek még nagyobb nyomorúságát idézi elő. Ebből következően kialakul egy kisebbségi elit, amely az egyszerű kisebbség polgárokat arra buzdítja, hogy csak szántsanak, vessenek, ő meg szüntelenül arra figyel, hogy Budapesten beborult-e az ég.

Másrészt a baloldalon majdnem teljesen hiányzik a határon túli magyarokra vonatkozó politikai elképzelés, azon túl, hogy mérsékletre intenek, és kompromisszumokat keresnek. Mindez azonban megmarad a nagyon általános diskurzus keretén belül, bizonyára a jobboldali retorika csapdájának elkerülése végett. Ha nem használnak, akkor legalább ne ártsanak, gondolják a mértékletes politika hívei, s ezzel maguk teszik lehetővé a kérdés jobboldali kisajátítását és eltorzítását. Időnként maguk is manipulálnak a kisebbséggel: jól látszott ez a különböző baloldali csoportok magatartásán a NATO-támadások idején: amikor hirtelenjében aggódni kezdtek a szerbiai magyarokért, valójában saját NATO-ellenességük elé pajzsként emelték a kisebbségért való aggodalmat. Ez abból is kiderül, hogy előzőleg és utólag nekik sem volt átgondolt, a politikai filozófiájukban gyökerező, a politikai játéktérben megfogalmazott kisebbségképük.

Ebben az erőtérben figyelmet érdemel Bíró Béla gondolata, mely szerint az SZDSZ jelenlegi válságában termékenynek bizonyulna az eredeti politikai program erőteljesebb érvényesítése, az emberi jogok védelmére alapozott szabadságideológiájából szervesen következett volna a társadalmi autonómiák, a föderalisztikus államberendezkedés, a helyhatósági önállóság, a határon túli magyar és a magyarországi nem magyar kisebbségek autonómiaigényeinek hosszú távú támogatása (Bíró Béla: Mindenki kisebbségi, Magyar Hírlap, 1999. december 22.).

*

Ezt a gondolatmenetet időszerűvé teszik az európai színtéren lejátszódó változások is, melyeknek a hátterében érzékelhető a liberalizmus igen árnyalt, de azért tapintható módosulása is. Nem új jelenségről van szó, de az etnikailag megosztott társadalmak gondjainak és ellentéteinek ismeretében új olvasatban bontakozik ki az egyénre szabott jogok csoportjogi szövegkörnyezete. Nemcsak a nyugati liberális multikulturalizmus vagy az etnikailag megosztott nyugati államok új tapasztalatának következménye ez, hanem a posztkommunista országok kínjai és konfliktusai is új olvasatot tételeznek fel.

Ezt akkor is tudomásul kell vennünk, ha az utóbbi országok többségében a kommunizmusból a nacionalizmusba való átmenet során mindkét pólus elleni tiltakozásképpen egyféle doktriner liberalizmus ébredt fel, amelyről rövid időn belül kiderült, hogy készségesen szolgálja a nemzetállam eszméjét. Megint csak kiváló szemléltető példával szolgálnak a szerbiai liberálisok, akiknek több mint egy évtized nem volt elegendő arra, hogy a politikai rendszer szintjén érzékeljék a kosovói albánok kérdését, ám a NATO-támadások idején a hatalmi központokkal versengve hivatkoztak a nemzeti érdekre. A támadások után viszont - ugyancsak a hatalmi központokkal versengve - a Vajdaságban tagadták a kisebbségi autonómiák létjogosultságát, Kosovóban viszont, a szerb nemzeti érdekek veszélyeztetettségét hangsúlyozva, létfontosságúnak nevezték a kosovói szerb autonómiák, nemzeti tanácsok megteremtését, egyik napról a másikra megfeledkezve a Vajdaságban proponált polgári társadalom nagy előnyeiről a konfliktusok feloldásában.

Nyilvánvaló tehát - ebben osztom Bíró nézetét -, hogy az SZDSZ liberálisaira hárul a feladat, hogy az európai színtéren kezdeményezzék e térség traumatikus etnikai problémáinak racionális és következetes elvekre alapozó megoldását. Nem üres kézzel látnának ehhez hozzá, s nem is csak a politikai programot hoznák magukkal, a liberális értelmiség körében többen vannak olyanok, akik sikeresen egyesítették az elméleti tisztánlátást a kisebbségi helyzet iránti érzékenységgel.

*

Belpolitikai színtéren is haszna lenne ennek. Az írásom elején vázolt általános politikai tanácstalanság ugyanis szorosan összefügg a magyar társadalom tanácstalanságával a magyar kisebbség sorsát illetően. Az államszocializmus idején ez kényes ügynek bizonyult, amiről nem lehetett beszélni, még akkor sem, ha egyet-mást tenni lehetett, és sokan tettek is. A rendszerváltás felszabadította a témát, de a magyar társadalom nem volt felkészülve erre. Így aztán nem alakulhatott ki semmiféle összkép, a rögtönzést rögtönzés követte, és bekövetkezett a jó szándék banalizálása.

Az első felbuzdulások után a magyar társadalom kissé tartózkodva szemléli a határon túli magyarok ügyét, a polgároknak gyakran először az jut eszükbe, hogy ez mennyibe kerül. Nem is csoda, hiszen csak akkor találkoznak a kisebbséggel, ha valahol valamilyen botrány történik, valamilyen küzdelem zajlik, vagy ha a kisebbség valamilyen segítségre szorul. Megdöbbentő történetekről és példákról van szó, de a mai tömegkommunikációs világban ez mégis egyhangú diskurzussá válik. A kisebbségi politikusok rendszeres szerepeltetése, az elszánt nyilatkozatok tömkelege nem pótolhatja a kisebbségi értékvilág sokszínű és tarka bemutatását. Ha a polgár nem lát egy szélesen kibontakozó értékvilágot, akkor a rokonszenv fokozatosan elhalványul, a kapcsolatok elszürkülnek, s végül úgy érzi, hogy egy skanzent lát, amely nagyon rokonszenves ugyan, de amellyel neki nincs többé eleven kapcsolata.

Úgy gondolom, hogy a liberális eszmerendszer segítségével megalkotott másság-stratégia csakis segíthet a sokszínű kisebbségi világgal való eleven kapcsolat megteremtésében. Ez a világ nemcsak azért értékes, mert magyar, hanem azért is, mert másmilyen, mint a magyarországi. Ezért érdemes megismerni, ezért kell vele állandó kommunikációban lenni. Abban az államban, amelyikben él, szintén a másság képezi autonómiájának jogalapját, tehát a nemzeti azonosságtudat egy sajátos értékvilágba szövődik.

E szemléletmód a kishitűség és a nagy felbuzdulások végletei között vergődő kisebbségi társadalmak önszemléletét is jó irányba módosíthatja. Tervkovácsok akadnak bőven, az autonómiakoncepciók gomba módra szaporodnak, de az embereken egyre nagyobb erőt vesz a reménytelenség, amely nem növekszik szükségszerűen az elnyomás mértékével.

Ne rejtsük véka alá: sokszor éppen az a feltörekvő, polgárosodó, urbanizált kisebbségi réteg asszimilálódik, amelytől elsősorban függ a jövő. A megbélyegzéssel nem érünk el sokat, fontosabb lenne olyan modelleket kínálni fel nekik, amely önbecsülésüknek nagyobb mozgásteret tételez fel. A polgárosodó korban nehéz lesz őket durindókkal és hagyományápolással megnyerni a jövőnek. Inkább arról kell meggyőzni őket, hogy ha már vetnek és szántanak, akkor aratni is fognak, ezért a saját fejük feletti eget kémleljék. Akkor is, ha ez több munkával jár.

A nehézségek ugyanis nem attól válnak legyűrhetetlenekké, hogy nagyok, hanem attól, hogy a velük való viaskodás értelmét veszti. Értelmét pedig akkor veszíti el, ha a viaskodó nem bízik többé saját értékvilágában. Ez az önbizalom az utóbbi évtizedben nagyon megingott. Nem csupán a súlyosbodó külső körülmények miatt, sokkal szubtilisabb szellemi tényezők is közrejátszanak ebben. A nagy nemzeti diskurzusok egyeduralma ugyanis elnyomja a másság méltóságát, aláássa a kisebbségi értékrend hitelét, még akkor is, ha valamelyik nagy nemzeti diskurzus útja csupa jó szándékkal van kikövezve. Ha a kisebbségi ember érzékeli a saját másságából eredő méltóságot, akkor a nagy nemzeti diskurzus a szép látszatvilágba kalauzol, amelyből egyenes út vezet az asszimilációba vagy az áttelepülésbe. Az utóbbi esélye viszont csak keveseknek adatik meg.

publikálva
2000/3. (01. 20.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk