Ez a lap a szoclib koalíció előző négy évéről nemigen állított mást, mint a kormányfő most nyilvánosságra került szövege, mi legfeljebb kevesebbet káromkodtunk és differenciáltabban érveltünk. A kampányban sem állítottuk, hogy a szocialista párt éjjel-nappal igazat mond. Azt is tudtuk, és meg is írtuk, hogy tudják, hogy nem mondanak igazat. Következésképp nagy seggfejnek kéne lennünk most, ha meglepetést színlelnénk. A beszéd tartalmával szemben kevés kifogásunk lehet: ha valami, akkor inkább az, hogy mind a hazugságokról, mind a reformok irányáról és mibenlétéről kevés konkrétumot tartalmaz, hogy sok benne a habverés. Funkcióját (a szocpárt felrázását) értjük. És bárcsak sikerülne soha többé ne hazudnia - bár bizakodásunkat némiképp árnyékolja, hogy a beszéd nyilvánosságra kerülését követő első állítása, miszerint ő az elmúlt 16 év hazugságairól beszélt, a szöveg alapos tanulmányozása után csak nagy jóakarattal támasztható alá.
De a kérdés kedd hajnal óta már nem a beszéd tartalma.
Hanem az, hogy kinek a sztorijában van az ország? A futballhuligánokéban? Gyurcsányéban? Csurkáéban? Orbánéban? Netán ez lenne a saját sztorija, ostoba, céltalan, vesztes sztori, amilyeneket saját magának szokott írni?
A kérdés megválaszolásához nyilván nem ártana, de nem is okvetlenül szükséges tudni azt, hogy ki és miért épp most szivárogtatta ki a májusi Gyurcsány-beszédet (lapunk beltestében részletesen elemezzük az eshetőségeket). Aljas, felelőtlen disznó volt, ám mivel ennek a lépésnek a politikai következményei teljes mértékben kiszámíthatatlanok voltak (és maradtak is, mind e pillanatig), óvnánk az összeesküvés-elméletektől. És akárki is nyeri meg inkább az önkormányzati választást, az sem lesz automatikusan igaz, hogy na, akkor biztos ő csinálta a heccet.
A múlt éjjel a Szabadság téren a tüntetők fő gondja az volt, hogy Magyarországon nem lehet forradalmat csinálni. Egy forradalomhoz vagy puccshoz, amit egyetlen éjszaka vagy pár nap alatt akarnak lezavarni, hosszas szervezés, előre gondolkodás, legalább valamicske fegyverek kellenek. A dolognak van egy technológiája. Meg persze cél is kéne hozzá, hogy mit is kezdenének az állammal annak erőszakos birtokbavétele után. Mármost Magyarországon sem a hadsereg, sem a rendőrség, sem más fegyveres erő nem kapható ilyesmire, azt pedig, hogy a pár száz futballhuligán fizikai erőszakkal, husángokkal két vállra fektesse a magyar demokráciát, elképzelhetetlennek tartjuk. Még akkor is, ha kedd hajnalban rettenetes volt végignézni, ahogy a néhány tucat rendőr, megfelelő felszerelés, világos parancs és erősítés híján végül feladta az ostromlott épületet. Minden tiszteletünk az övék, s egyúttal arra is kíváncsiak lennénk, hogy vajon ki és miért hagyta cserben őket, és vajon egyszerű balfaszságról volt-e szó.
És mert forradalom nem lesz, a kormányzás idő előtti átadása csak úgy képzelhető el, hogy a kormányon lévők valamilyen módon ezt maguk teszik meg. Akár úgy, hogy a két kormánypárt akaratából lemond a kormány, és a köztársasági elnök új választást ír ki, akár úgy, ahogy múlt heti vezércikkünkben írtuk: 18 koalíciós képviselő megszavazza a Fidesz által beterjesztett és az MDF által támogatott konstruktív bizalmatlansági indítványt - és akkor választást sem kéne kiírni, másnaptól Magyarország miniszterelnökét Orbán Viktornak hívják.
Hogy a Fidesznek ez lenne a végső célja, az úgy május óta sejthető, először talán Kövér László vetette föl, hogy úgysem fogják kihúzni négy évig. Azóta ez a kép némiképp kontúrosabb lett, s a következő vágyott eseménysorban konkretizálódott. Mivel a kormány a választási kampányban nem tárta a választók elé az ország valós állapotát, és mivel a programja nem a később bevezetett intézkedéseket tartalmazta, "morális" vagy "politikai értelemben" illegitimmé vált. A két jelző tartalma nehezen megfogható, leginkább azt jelentik, hogy "jó, az alkotmány szerint nem, de akkor is menjetek a francba". Hogy ezt a kormány megértse, és levonja a konzekvenciákat, segíteni kell neki: erre valók a demonstrációk, a szakmai szervezetek ellenállása az egyes kormányzati intézkedésekkel szemben, a "nyílt" és a "rejtett" ellenállás, és persze az, hogy az önkormányzati választáson a két kormánypártot jól elpáholják. Aztán majd meglátjuk azt a 18 mandátumot: a hadművelet célpontja, gyanítjuk, épp ez az egyelőre ismeretlen 18 képviselő lett volna, a frakció elrongyolódó széle - nem milliókkal, csak ennyi emberrel kellett volna elhitetni azt, hogy a "társadalmi nyomás" immár elviselhetetlenné vált.
Mindez a stratégia természetesen semminő módon nem ütközik az alkotmányba - amint azt Orbán maga is mindig elmondja, alkotmányos úton igyekeznek megbuktatni a kormányt. Ám ártatlannak mégsem neveznénk. Nyilván képtelenség lenne azt hinni, hogy a Fidesznek technikai értelemben bármilyen konkrét köze lenne kedd hajnalhoz, vagy akár a szélsőjobb demonstrációihoz. Mégis, a kedd hajnali erőszak a maga artikulálatlan, üvöltő módján ugyanazokkal az érvekkel indokolta fellépését, mint amelyekkel Orbán a maga stratégiáját. És nem véletlenül: ha demonstrációk, tiltakozások stb. szervezése önmagában alkotmányos is, a szabad választások eredményének kétségbe vonása, és az erre a fundamentumra épülő politika szükségképpen válik antiparlamentárissá, és mivel Magyarország épp parlamentáris köztársaság, antidemokratikussá is. Ha valaki erről győzködi az országot, ne csodálkozzon, hogy olyanok is meghallják, és a maguk szája íze szerint értelmezik szavait, akiknek pedig a stratégia szerint nem kéne, és akik ebben a szürke zónában nem tudnak különbséget tenni a szabad véleménynyilvánítás és a gyújtogatás meg az erőszakra való bujtogatás között. (Te jó ég, mindjárt sírva fakadunk a saját jóhiszeműségünktől.) A szavakkal nem lehet büntetlenül játszadozni. A Szabadság téren a Fidesz úgynevezett szövetségi politikájának végeredményét volt szerencsénk megcsodálni.
Ebben a helyzetben a kormánynak és a köztársasági elnöknek nem lehet más feladata, mint hogy őrködjön az alkotmányos rend betartása felett, azaz a bejelentett, békés demonstrációkat biztosítsa, és fellépjen minden erőszakos cselekmény ellen. Valamint hogy megvédje a köztársaság intézményeit és életének legfontosabb szabályait, többek közt azt, amely szerint egy kormány mandátuma négy évre szól. A magunk részéről ezt tartanánk az ország választott vezetőinek, többek közt és hangsúlyosan a köztársasági elnök legfőbb morális kötelességének. Egy demokratikus társadalomban ugyanis, melyben ahányan, annyifélék vagyunk, és annyiféle erkölccsel, más morális elv, mint a közösen, írásban lefektetett szabályok, és e szabályok megváltoztatásának szabályainak tiszteletben tartása nem kérhető számon senkitől. A törvények által nem szabályozott "morális elvek" szabad választás tárgyai, úgy a politikusok, mint az egyszerű emberek részéről: s ezeknek az egyszerű embereknek időnként módjukban áll megítélni, hogy a politikusok által gyakorolt erkölcs rokonszenves-e nekik, vagy sem. A "társadalom erkölcsi válságáról" szóló szövegek politikai programként nem leírják, hanem előállítják a krízist - és nem az erkölcsit, hanem a konkrét politikait. És mindig a szabadság letiprásának ágyaznak meg.
Hogy Orbán lejön-e erről a pályáról, vagy vállalja az utcai, parlamenten kívüli politizálással járó további kockázatokat (melyek egyfelől érintik saját pártját: minden további utcai erőszak a már félig zsebben lévő önkormányzati győzelmet úsztathatja el, és érintik az ország belső békéjét is), lapzártánkkor még nem tudjuk. De ha így vagy úgy, most vagy októberben, bejön neki a kormánybuktatás, az nemcsak annak módszere miatt tenné kiszámíthatatlan és veszélyes hellyé Magyarországot, hanem azért is, mert Orbánnak nincs programja, komolyan vehető ötlete arra nézve, hogyan ütné helyre mindazt, ami az elmúlt hat évben elromlott. (És már azt se mondhatná, mint amit mondhatott volna áprilisban: nem tudtuk, milyen állapotban van az ország.) Mert Orbán nemcsak a kampányban hazudott, hanem azóta sem tesz mást.
És ez egyszersmind Gyurcsány Ferenc nagy szerencséje is.
