B., az atomerőmű üzemeltetéséért felelős mérnökök egyike számára átlagos napként telt a csütörtök. Egészen késő estig. Délelőtt most is bement munkahelyére, a paksi atomerőműbe, délután több megbeszélésen is részt vett. A rutin persze az ő szakmájában távolról sem lazsálást jelent. B. és munkatársai azon dolgoznak, hogy hiba ne forduljon elő az erőműben, hiszen annak roppant súlyos következményei lehetnek.
Ezen a napon, 2003. április 10-én a négy paksi blokk közül a 2-esben reggel óta mostak. Azokat a fűtőelemeket tisztították meg egy hatalmas, víz alatti tartályban, amelyeken a hőtermelés során nem kívánatos lerakódások csapódtak ki. A blokk reaktora eközben nem is működött, azaz itt ekkor nem folyt áramtermelés.
A majd tízórás mosás a reaktor melletti, attól elválasztott, vízzel teli mély aknában történt, és a terveknek megfelelően a késő délutáni órákban be is fejeződött. Az aknában, vagyis a tisztítómedencében helyezték el azt a tisztítótartályt, amely a megtisztítandó fűtőelemeket rejtette. A tartályon folyamatosan áramlott át a medence vize (egy bemeneti és egy kimeneti nyíláson át). Az áramló víz – amit a tartályon belül elhelyezett búvárszivattyú mozgatott – a tisztításhoz szükséges vegyszereket tartalmazta, és a fűtőelemek hűtéséről is gondoskodott. A tartályból egy szellőzőcső is vezetett a medencén át a reaktortérbe. (A rendszer sematikus rajzát lásd a következő oldalon lévő ábrán.)
| ||
De mit jelent a mosás, és miért volt rá szükség?
A nyomottvizes erőművekben – a paksi pedig ilyen – található fűtőelemek pontosan szabályozott láncreakció révén hatalmas hőenergiát termelnek a reaktortartályban. Ettől a fűtőelemeket körbevevő víz felmelegszik, ám a rendszerben magasan tartott nyomás miatt nem forr fel. A reaktortartályból egy csővezetéken keresztül (ezt hívják primer körnek) a gőzfejlesztőbe kerül. Itt átadja energiáját a szekunder körből érkező víznek, miközben azzal nem érintkezik. A gőzfejlesztőben a szekunder körből érkező víz alakul gőzzé, amely aztán meghajtja a turbinákat, illetve a generátort – nagy vonalakban így keletkezik Pakson az áram.
A primer köri csővezeték bizonyos részein azonban radioaktív anyagok rakódtak le – ezt vegyszerekkel kellett letisztítani a magyar erőműben. (Arról, hogy ez mennyiben a paksi erőmű sajátos problémája, lásd De miért kell mosni? c. keretes anyagunkat.) Csakhogy ezek a savas vegyszerek – különböző kémiai folyamatok végén – végül maguk is lerakódtak a primer kör legmelegebb részén, azaz a forró fűtőelemeken. Ezek a „lerakódások ugyan nem vastagok, de zavarják a víznek a fűtőelemek közötti áramlását, továbbá a fűtőelemek és a víz közötti hőcserét. Ha a víz lassabban áramlik, a fűtőelemek melegebbek, és hőmérsékletük túllépheti a megengedett maximális hőmérsékletet. Ahhoz, hogy ez ne következzék be, csökkenteni kell a reaktor teljesítményét. Végeredményben tehát a magnetit lerakódása egy bizonyos határon túl már gazdasági kárt okoz” – olvasható a Fizikai Szemle 2003/8-as számában megjelent tanulmányban. (Szerző: dr. Szathmáry Zoltán, BME, Nukleáris Technikai Intézet.)
Ezt a helyzetet kétféleképp lehetett kezelni: vagy kivonják a forgalomból ezeket a fűtőelemeket, vagy megszabadítják őket a rájuk rakódott magnetittől. Paks – már csak anyagi megfontolásokból is – az utóbbi lehetőséget választotta. Ez már csak azért is volt ésszerű döntés, mert a probléma az 1-es és 3-as blokkot is érintette, legsúlyosabban azonban a 2-est.
A tartályokat Paks a német– francia Framatome ANP (FANP) vállalattól rendelte meg. Először egy 7 darabos tisztítótartályt használtak, s itt soha nem merült fel probléma. A behelyezés, a tisztítás, majd az azt követő hűtés, illetve fedélnyitás, kiemelés és visszahelyezés folyamata zökkenőmentesen zajlott mintegy 170 darab fűtőelem lepucolása során a 2003-as üzemzavar előtt.
Ám a folyamatos tisztítás dacára a 2-es reaktorban a lerakódás 2002-ben már olyan mértékű volt, hogy vissza kellett fogni a reaktor teljesítményét, mert a víz nem tudott rendesen áramlani. A tisztítás felgyorsítása érdekében 30 darabos tisztítótartályt rendeltek a FANP-tól, amit a cég le is gyártott 6,2 m3 térfogatú méretben, az Országos Atomenergia Hivatal (OAH) pedig sürgősségi eljárásban engedélyezte. Később kiderült: ezt nem lett volna szabad, mert a konstrukció eleve rossz volt. Ahogy a németek által készített, a tartályhoz tartozó biztonsági jelentés is. Mindez talán azért nem bukott ki időben, mert a cég korábban már többször „bizonyított” Pakson, ezért gondolhatták úgy az illetékesek, hogy ezúttal sem lesz probléma. Ám hatalmasat tévedtek.
Éjszakai telefonok
Az elvben túl sok izgalmat tehát nem tartogató, már többször végrehajtott művelet ezen a bizonyos napon két szempontból mégsem volt teljesen szokványos. Ezt B. is tudta, akárcsak az erőmű egész vezetése. Egyrészt azért, mert bár nem sokkal korábban már használták a 30 darabos tartályt, az most fordult elő először, hogy olyan fűtőelemeket tisztítottak ilyen tartályban, amelyeket csak nemrég vettek ki a reaktorból. A megelőző alkalmakkor a fűtőelemeket egy ideig vízben hűtötték; a mostani fűtőelemek ezeknél jóval forróbbak voltak. Ez pedig később döntő körülménynek bizonyult.
| ||
Ráadásul – és ez volt a második különlegesség – a műveletet nem elsősorban a paksi szakemberek végezték, hanem a FANP munkatársai. Egy külsős cég, amelynek német alkalmazottai erre az alkalomra szinte teljes szabadságot kaptak a magyar atomerőművön belül. Mindezt úgy, hogy nem is beszéltek magyarul.
B.-t délután fél ötkor arról értesítették a Framatom munkatársai, hogy a tisztítás rendben lezajlott, a víz alatti tartály fedele most már leemelhető, és a fűtőelemeket vissza lehet vinni a reaktorba. Ezután már a magyarokon volt a sor. B. az erőmű egyik szervénél arról érdeklődött, mikor kapják meg a 2-es blokk daruját egy órára, hogy az leemelhesse a tartály fedelét. Az átrakógép így férhetett volna hozzá a megtisztított fűtőelemekhez. A daru azonban foglalt volt, épp a leállított reaktorban dolgozott. Ezt felsőbb szintről közölték is B.-vel, hozzátéve, hogy a darut csak éjfél körül kapják majd meg. B. ezt közölte a FANP munkatársaival is, mire ők azt válaszolták, semmi probléma, a hűtés addig biztonságosan megoldható. B. délután öt órakor elhagyta a csarnokot.
Érezhette azonban, hogy valami nincs rendben. Otthonából este 9 órakor még betelefonált az erőműbe. „Nyugalom, minden rendben zajlik” – mondta neki az ügyeletes a telefonban. Csakhogy B. még most sem nyugodott meg. Negyed tizenegykor újra telefonált az erőműbe. Ekkor az ügyeletes már azt jelezte: sajnos gond van a 2-es blokkban, de hogy pontosan mi, azt nem tudja megmondani. B. ekkor megpróbált kapcsolatba lépni az illetékessel, de nem sikerült neki. Letette a telefont, és várt. Várt és gondolkozott. Nem is kellett sokáig.
Tizenegy órakor ugyanis már az ő készüléke csörrent meg. Munkatársa, S. volt az, aki „zavarról tájékoztatott telefonon, majd később jelezte, hogy be kell jönni. Éjfél után behozott autóval” – emlékszik vissza B. egy két nappal később dátumozott dokumentum szerint. Az éjszakai Paks utcáin száguldó kocsiban azonban S. és B. csak találgathattak arról, hogy mi lehet és mekkora a baj. Ekkor még egyikük sem gondolta, hogy Paks történetének legsúlyosabb éjjelét élik át.
A nagy buborék
Este kilenc óra után váratlanul a tisztítótartály felett, a reaktortérben lévő mérőműszer radioaktív nemesgázok kilépését jelezte. Valami olyan történt a tartályban, aminek nem lett volna szabad. A radioaktív szivárgás a vízben tíz méter mélyen levő tartályból kivezető szellőzőcsövön távozott. Hamarosan a csarnokban lévő sugárvédelmi műszerek is a sugárzási szint emelkedését mutatták.
Márpedig ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Az események miatt hajnali egy órakor az erőműben válságtanácskozást, karbantartási munkabizottsági ülést tartottak. Itt arról döntöttek, hogy mielőbb ki kell nyitni a szivárgó tartályt. „01.00. Rendkívüli KMB ül össze az esemény gyors értékelésére, a legfontosabb teendők meghatározására. Döntöttek arról, hogy ki kell nyitni a tisztítótartályt, vizuális vizsgálattal amennyiben lehetséges, be kell határolni az inhermetikus elemet (elemeket), és azokat el kell különíteni, majd hermetikus tokba kell helyezni. Elrendelték az 1-es akna (ebben volt leeresztve a tisztítótartály – N. G. M.) és a pihentetőmedence vizének elemzését is” – olvasható egy belső jelentésben, ami két dologra is rávilágít. Az erőmű az egyetlen lehetséges megoldást, a tartály kinyitását viszonylag gyorsan megtalálta. Ám az első diagnózis – ami a német kollégáktól származott –, miszerint az lehet a gond, hogy a tartályban rosszul helyezték el a fűtőelemeket, és ebből adódik a radioaktivitás megnövekedése – utóbb tévesnek bizonyult.
B. az ülés után másokkal együtt felment a csarnokba, ahol ekkor már csak speciális légzőkészülékkel lehetett tartózkodni. Öten – két német és három magyar – „elmentek fedelet nyitni” – emlékezett vissza B. egy nappal később. A tisztítótartály fedelét egy daruval tervezték elmozdítani: a módszer ugyanaz lett volna, mint az eredeti munkafolyamat szerint – csak épp az időpont tolódott ki. Végzetesen. B. beszámolója szerint: „Pár perc múlva rohannak a fedélnyitók, hogy gyorsan menekülni, mert megnőtt a dózis” – azaz a radioaktív sugárzás. Ez pedig azzal volt összefüggésben, amiről B. is értesült: a medencében a fedél felemelése után a „szemtanúk szerint nagy buborék szállt fel” a tartályból. Egy hatalmas, radioaktív gőzfelhő, ami a tartályban keletkezett. Jegyezzük meg: ekkor „a FANP szerint a kazetták hűtése rendben van”. Még mindig.
Ám a radioaktív buborék elszabadulása korántsem az egyetlen következménye volt a tisztítótartály-fedél késői elmozdításának. Amikor ezt a daru végül megtette, a medence 40 fokos vize egyből rázúdult a több mint 1000 Celsius fölé forrósodott fűtőelemekre, azok pedig ettől a sokkhatástól azonnal széttörtek. Hangos puffanás közepette. Ekkor, valamivel hajnali két óra után bekövetkezett Paks történetének legsúlyosabb üzemzavara. A végeredmény lesújtó volt. A mentési manőver elkésettsége miatt végül közel 10 tonnányi atomhulladék keletkezett a 2-es blokk gyomrában, amit aztán négy év alatt, speciális technikával és eszközökkel szedegettek ki az Oroszországból érkezett „gyöngyhalász” szakemberek (a TVEL nevű vállalat munkatársai), és helyezték el végül biztonságos tokokba.
Mi történt a tartályban?
De hogyan hevülhettek a fűtőelemek ilyen magas hőmérsékletűre – hiszen a hűtésüket, mindenki úgy tudta, a tisztítótartályból ki- és beáramló víz folyamatosan biztosította? A hűtés kardinális kérdés, hiszen a tisztítótartályban a fűtőelemek megfelelő hűtés nélkül 1000 fok fölé is felforrósodhatnak, legrosszabb esetben annyira, hogy megolvadnak. (Ez normális körülmények közt nem fordulhat elő, és a 2003-as üzemzavar alkalmával sem történt meg.)
Az utólagos rekonstrukciók a fűtőelemek széttörését a következőképpen írják le. A 7 darabos és a 30 darabos tartályt másképpen építették. A kisebb tartály hűtése azért működött, mert a tartály egyik oldalán alul ment be, a másik oldalán pedig felül ment ki a hűtőszivattyú által mozgatott víz. A nagynál azonban mindkét lyuk alul volt, és így a fűtőelemek felsőbb részei egyszerűen nem kaptak megfelelő hűtést az 5 órán át tartó tisztítás után. „Mivel a víz a belső térbe alul lépett be és kicsi volt a tömegárama, a fűtőelemek felső része lényegesebben kevesebb vizet kapott, mint az alsó” – olvasható a korábban idézett tanulmányban. „Ez nem lett volna baj, ha a fűtőelemek nem lettek volna erősen radioaktívak. Viszont azok voltak, hiszen mintegy két héttel korábban még a működő reaktorban voltak. A bennük zajló radioaktív bomlás körülbelül 300 kW hőteljesítményt eredményezett, ami elég ahhoz, hogy a tartály felső részén a víz forrni kezdjen. Az egyre erősebb forrás buborékjai végül egyetlen nagy buborékká egyesültek. (…) A fűtőelemek miatt egyre nőtt a nyomása, a búvárszivattyú által hajtott hűtővizet egyre lejjebb szorította, a víz forrása a fűtőelemek egyre alsóbb szintjeit érte el. Végül a tartályon belül a fűtőelemek teljes hosszában egyetlen nagy gőzbuborék alakult ki. A nem áramló gőz rossz hűtőközeg, így a fűtőelemek hőmérséklete tovább emelkedett, burkolatuk megrepedt, elképzelhető, hogy a vízgőzzel kémiai reakcióba is lépett. Ekkor kerültek a gőzbuborékba a radioaktív nemesgázok és illékony hasadási termékek.”
Utólag biztosak lehetünk benne: ha a mosás befejezése (16.55) után másfél órán belül a daru rendelkezésre áll, és felnyitja a tartályt, nem történik meg az üzemzavar. Ekkor ugyanis a fűtőelemek még nem forrósodtak fel mértéken felül, s a hűtést megoldotta volna az aknából bezúduló víz. Viszont a daru még órákon át mást csinált, és csak később tudott a tisztítótartály ügyével foglalkozni. Emlékezhetünk rá, hogy a FANP munkatársai délután még úgy kalkuláltak, hogy ha nem tudják kinyitni ötkor a tartályt, kinyitják majd éjfélkor. A ráérős hozzáállást Paks sem kérdőjelezte meg. Még úgy sem, hogy a tartályon belül nem volt sem mérőműszer, sem kamera, amivel követni tudták volna a benn zajló eseményeket.
És az április 10-ről 11-re virradó éjszaka rendkívüli eseményei ezzel még korántsem értek véget.
Vigyázz a kötélre!
A fedélnyitás közben felszabadult buborékból a daru kezelőjét, H.-t radioaktív dózis érte, és – miután társaival együtt elhagyta a csarnokot – először „nem is tudta magát dekontaminálni”, azaz sugármentesíteni. H. hiába fürdött le az öltözőben többször, a sugárkapu nem engedte át. H. a „felületi szennyezettséget mérő kapun való áthaladáskor a beállított érték feletti szennyezettséget észlelt magán, a kézfejeken és a homlok környezetében, ezért értesítette a dozimetriai szolgálatot. Az elvégzett mérés szerint a homloka környékén a felületi szennyezettség 37 Bq/cm2 (becquerel, radioaktivitási egység – N. G. M.) volt. Mivel ez jelentősen meghaladta azt a szintet (5 Bq/cm2), amivel a dolgozó hazaengedhető, a dolgozó dekontaminálását az egészségügyi szolgálat bevonásával végezték el. Ennek során haját és szakállát rövidre kellett vágni. A dekontaminálás révén 3-4 Bq/cm2 értékig sikerült felületi szennyezettségét lecsökkenteni.” (H. azóta is darusként dolgozik Pakson.)
Ezekben az órákban születtek J. sorai. A kézzel írott jegyzetek visszaadják az éjjel hangulatát: „Műszaknapló helyett! A csarnokba bemenni nem lehet 2 óra 40 perc óta, mert másodszor is ugrásszerűen megnőtt a kripton és a xenon koncentráció! Csak a Siemens tartály nyitását engedélyezték volna, teljesen beöltözve, frisslevegős készülékkel. Fedél emeléskor az egyik emelőkötél elszakadt (Siemens szerint), ezért a művelet abbamaradt! H. 17-szeri fürdés után sem tud a sugárkapun átmenni. Doz. szolgálattól megkértem az EÜ szolgálat behozását. (…) műszaknapló félig megírva, ezért ez a kiegészítés. (…) Éjszaka KMB döntése volt, hogy kinyitják a tartályt, szemrevételezik az inhermetikus kazettákat (…) folytatni kellett volna az (…) alsó csík szivattyúzását. Ez most nem tudom (…) hogy lesz a továbbiakban?”
H.-t azonnal kivonták a munkából. Nem is tehettek másképp, ám darusra szükség volt, mivel a fedelet továbbra is le kellett szedni a tartályról. Szóltak hát K.-nak, hogy helyzet van, készüljön. „A műszakba beosztott (…) darukezelőt a légzőkészülék meghibásodása és kontamináció miatt az emelés megkezdése előtt leváltották, és helyette (…) K.-t állították műszakba. Az eligazítás során azt az utasítást kapta, hogy minél rövidebb idő alatt hajtsa végre az utasításokat. A légzőkészülék felvétele előtt annak használatára kioktatták, mivel korábban ilyen oktatást nem kapott és orvosi alkalmasságát sem vizsgálták” – olvasható egy másik jelentésben. A kávék eközben szépen fogytak az erőműben. Hajnali négy óra körül járt már.
Újra B. szavait idézzük: hajnali „4 óra körül az új darussal kiegészült az ötfős csapat” védőruhában „és önmentő légzőkészülékkel felment a csarnokba eltávolítani a fedelet. Negyed óra múlva visszajöttek, hogy elszakadt a kötél”, amellyel a daru a korábban elmozdított fedelet próbálta leemelni.
A kötél elszakadásában szerepe volt annak, hogy a FANP német munkatársai és az új magyar darus nonverbális kommunikációja nem volt épp zökkenőmentes. Mivel a darust irányító német munkatárs az „emelés előtt a darussal nem találkozott, a légzőkészülék miatt nem lehetett megismerni, ki az, aki az emelést végrehajtotta. A szükséges kézjeleket eddig minden daruvezetővel egyeztették (…). Az emelési próbálkozás után kiderült, hogy ez a műszakos személyzet még nem dolgozott együtt ezzel a daruvezetővel” – derül ki egy meghallgatási jegyzőkönyvből.
A belső vizsgálati jegyzőkönyv azonban már azt valószínűsítette, hogy K. hibázott. Nem is kicsit. Az emelés közben a „függeszték egyik kötélága elakadt a fedél légtelenítő csonk pereme alatt a peremcsavar és a csonk között. Az emelés és a híd együttes mozgása miatt a beakadt kötél egyre rövidült, majd megfeszült, végül elszakadt. (…) A darukezelő jelentésében leírt daru mozgás a daru üzemi archív adataival nincs összhangban. Feltételezhető, hogy a darukezelő a rendkívüli körülmények miatt a daru irányító FANP szakember jelzéseit nem követte pontosan.” Tudniillik a FANP „munkavállaló elmondása szerint jelezték a darukezelőnek, hogy álljon a koordinátára. Ezt követően úgy látták, hogy a daru emelte a függesztéket és eközben vagy utána elindult III. tengely irányában. Az irányító a daru mozgása során vagy utána látta, hogy a horgon lévő erőmérő 2,38 tonna terhelést mutat, eközben a horogszerkezet megpördült, ekkor szakadhatott el a kötél. Azonnal állj! jelzést adott a darukezelőnek, aki megállította az emelést. (…) Ezt követően jelzést adtak a darukezelőnek, hogy a függesztéket tegye vissza a tárolási helyre, aki ezt végre is hajtotta.”
Térjünk vissza B. emlékeihez. A szakadás után hajnali fél öt körül a németek tájékoztatása „szerint a fedél megbillent, a tisztítótartályból buborékok szállnak fel, a medence vize zavaros, a műszerek szerint a tartály hűtése megoldott”. Ez akkor már nyilván így is volt – de ettől még tény marad, hogy a külsős cég munkatársai délután 5-től órákon át abban az illúzióban ringatták magukat, hogy „a tartály hűtése megoldott”. Így tettek az erőmű munkatársai is. Ennek az oka az lehetett, hogy a víz hőmérsékletét a tartály bemeneténél és kimeneténél mérték: arról, hogy a tartályon belül, a felsőbb részeken mi történik, semmilyen belső kamera vagy műszer nem közvetített. Eközben a FANP munkatársait senki nem ellenőrizte az egész folyamat alatt. Mondhattak ők bármit, így akár azt is, hogy a hűtés még mindig rendben, és nem a fűtőelemek felforrósodása okozta az üzemzavart. Valójában fogalmuk sem volt arról, hogy mi zajlik a tisztítótartályban. Az csak később derült ki, hogy a FANP által gyártott tisztítótartály tervezése eleve rossz volt. Ezt egy rendes ellenőrzés kiszűrte volna – az Országos Atomenergia Hivatal (OAH) engedélyezési eljárása mégis simán átengedte a konstrukciót. Ahogy aztán Paks sem akadékoskodott az új berendezéssel.
A 2003. április 11-ére virradó éjjel súlyos rendszerhibáról tanúskodott. Órákon át nem tudták az erőműben, hogy valójában mi történik a tartályba zárt nagy aktivitású, csaknem 7 tonnányi fűtőelemmel. Csak az utólagos számítások bizonyították be cáfolhatatlanul, hogy ebben a konstrukcióban lehetetlen lett volna a láncreakció elszabadulása. Ezt akkor, azon az éjszakán még nem tudta senki. Legfeljebb remélte. A fedelet végül csak napokkal később tudták teljesen levenni, így ekkor tudtak először rendesen belenézni a tartályba. Ekkor lett egyértelmű, hogy pontosan mi is történt odabenn.
Kijutott
A radioaktív szivárgás a környezetbe, azaz a csarnokon kívülre is kijutott – igaz, ennek mennyisége nem volt jelentős, a lakosságnak okozott többletdózis végül elhanyagolható, egészségügyi kockázatot nem jelentő mértékű volt több mérés tanúsága szerint is. Ez persze nem mentség arra nézve, hogy ilyen szivárgás egyáltalán kijuthatott az erőmű épületéből. Ez nem is történhetett volna meg, ha minden előírást betartanak Pakson.
A reaktorcsarnok légterét ugyanis egy befúvó- és elszívórendszer működteti. Ez utóbbi azonban szűréssel nem rendelkezik, azaz az elszívott levegő szűrés nélkül kerül bele a légcsatornába, majd a kéményen át a szabadba. Azon az éjjelen 23.45-kor – amikor a csarnokban már megnövekedett radioaktivitást mértek – elindították ezeket a „ventilátorokat abból a célból, hogy minél előbb kiszellőzzön a reaktorcsarnok és a további munkavégzés feltételei kedvezőbbek legyenek. A műveletet annak figyelembevételével hajtották végre, hogy egyszeri kibocsátás történt és a környezeti kibocsátási korlátokat nem sértik. A kivizsgálás során bebizonyosodott, hogy a döntés nem volt megfelelő, ugyanakkor az érvényes kezelési utasítások jelenleg nem tartalmaznak megfelelő részletességgel kidolgozott előírásokat a hasonló üzemzavari esetekre.” És most jön a lényeg, szintén az előbb citált belső vizsgálati tanulmányból: az „atomerőmű helyiségeit egymástól fizikailag elhatárolható zónákra kell felosztani. (…) A szellőztető rendszer foglaljon magába olyan rendszerelemeket (mint például a szűrők és más gáztisztításra alkalmas berendezések), amelyeknek az a feladata, hogy mérsékeljék a radioaktív szennyeződés kijutásának következményeit.” Ezúttal egy 1997-ben kiadott és elfogadott biztonsági követelményt idéztünk. Aminek a paksi szellőzőrendszer az üzemzavar idején immár a hatodik éve nem tett eleget. Szűrők ugyanis nem voltak.
De miért kellett mosni?
A fűtőelemmosás nem rendszeres tevékenység egy erőműben, inkább egy nem kalkulált folyamat eredménye. Ennek lényege a következő. A paksihoz hasonló, más VVER- (szovjet) típusú reaktorban is tapasztalták (például Finnországban), hogy a gőzfejlesztőben nem várt módon különböző lerakódások keletkeztek. Ám azzal, ahogy ezeket vegyi úton megszüntették, szakszóval dekontaminálták, részben tönkretették a gőzfejlesztő csöveken lévő oxidréteget. Ezek azok a primer köri csövek, amelyekben a reaktorból érkező forró – ámde radioaktív – víz jön, és ez a cső – ahogy például egy konyhai vízforralóban az elektromos pálcikák – hevíti forrásig a szekunder körből érkező vizet, amiből a turbinákba távozó aztán gőz lesz. (Ezért hívják ezt a részt gőzfejlesztőnek.) A csőtisztítás eredményeként jelentős magnetit került a primer körbe, amely végül a reaktorban a kazetták fűtőelemeinek külső felületére rakódott. (Emiatt csökkenteni kellett az érintett reaktorok teljesítményét.) Ezeket kellett a tisztítótartályban lemosni. Utólag kérdéseket vetett fel, hogy miért is keletkeztek az eredeti lerakódások a gőzfejlesztőben (ez ismereteink szerint ma sem teljesen egyértelmű). Kritikusok szerint Paks ott hibázott, hogy nem kellő időben kezdte el ezt a problémát kezelni, még a 90-es évek közepén.
A végén pedig annyira kellett sietni a tisztítással, hogy 2002–2003-ban már nem maradt idő a technológia alaposabb elemzésére.
| Miért „csak” üzemzavar? Az atomerőművekben történt nem várt eseményeket világszerte 1-től 7-es fokozatig terjedő skálán osztályozzák. Eddig 7-esnek osztályozták az 1986-os csernobili katasztrófát és a 2011-es fukusimai balesetet, de az egykori Szovjetunió belső területén található, majaki reprocesszáló üzem esetét – amikor egy vegyi robbanás történt az üzem területén 1957-ben – már 6-osnak minősítették. A nukleáris eseményskála 4-től 7-ig osztályozott eseményei balesetnek számítanak. Ezeknél még a legenyhébb esetben is jelentékeny sugárterhelés éri a lakosságot. Pakson ez nem történt meg 2003-ban, de a skálán, noha először 2-esbe rakták, ám a megsérült üzemanyag mennyiségének köszönhetően végül 3-as osztályzatot kapott, ami még épp az üzemzavar kategóriája. Korábban eddig egyszer kapott paksi üzemzavar 2-es minősítést, és számos esetben 1-est. Utóbbit csupán rendellenességnek hívják: ezek általában olyan gyakori és apróbb hibák, amiket gyorsan elhárít a felügyelő személyzet. |
(Cikkünk második részében az üzemzavar során sérült fűtőelemek kezelésével, illetve azok elszállítási lehetőségeivel, az üzemzavar okait vizsgáló belföldi és külföldi jelentésekkel, valamint az üzemzavart követő, szakmai felelősséget firtató hatósági eljárásokkal foglalkozunk.)
