rés a présen

„Viszonylag ütemes dalok” – Gyulai István (Sztív), énekes-dalszerző

  • rés a présen
  • 2014. október 23.

Snoblesse

A halnak nem kell mozognia. A halnak nem kell beszélnie. A halnak nem kell interakció, mert a hal mindent tud. Van a tenger alatt valami, ami nem csak mély, és nem csak izgalmas.

rés a présen: Milyen zenei műfaj az a power-melankólia?

Gyulai István: Ezt a megnevezést mi találtuk ki, valahogy jelölni akartuk két szóban a kedvünket. Amit át akartunk adni ezzel, az amúgy már létezik. Például a National és a Foals is olyan zene, amiben megszomorodott felnőtt emberek viszonylag ütemes dalokat adnak elő, csak mi adtunk neki egy brandet.

false

rap: Az Into The Sea című lemez anyaga vagy az együttesed, az Anton Vezuv volt hamarabb?

GYI: A lemezanyag volt előbb, kábé 8-9 éve írtam a dalokat. A zenekar 3 éve alakult meg, a dalok kiszivárogtak a fiókomból az ismerősök és az internet segítségével, aztán találtak maguknak embereket. A basszerosunk, Kalmár Tibi volt a legrámenősebb, ő hozta a többi embert, Csét, a gitárosunkat és az időközben sajnos kilépő dobosunkat, Zsiga Ádit, így lett a zenekar. Azóta állandó tag lett az elektronikát művelő Stéger Tomi barátunk, és rátaláltunk Kocsis Szabira is, aki a dobokat vette át. Ez a zenekar mindig is zenekar volt, közösség, és nem projekt.

rap: Hogyan születtek a számok?

GYI: A világtól elvonulva, egy pincében írtam őket, mert rossz passzban voltam, végtelen, megjavíthatatlan szomorúságban, ami viszont hallhatóan inspirált passz is volt. Úgy éreztem magam, mint egy darab hal egy planétányi óceánban, mindemellett viszont a világ (és főleg a zene, az irodalom és a filmek) művészetét olyan erősen tudtam magamba fogadni, és olyan erős hatással voltak rám, hogy „kénytelen voltam” alkotni. Mindent befogadtam, mint egy gyerek. Rajzoltam is akkor. Írtam is, verseket, novellákat. És magamtól megtanultam hangszeren zenélni és énekelni is. Nem nagy sztori, ez így szokott lenni, valami annyira ki akar jönni belőled, hogy a világon semmi nem állhat az útjába.

rap: Rupert Coulson hogyan keveredett a lemez történetébe?

GYI: Amikor eldöntöttük, hogy lesz album, elkezdtünk keresni embereket a keverésre. Mivel ez egy nemzetközileg is elhelyezhető zene (nem csak az angol nyelve miatt), írtam pár külföldi arcnak. Megnéztem, hogy a kedvenc dalaimat ki keverte, és írtam nekik. Rupert az Ilya egyik dalát keverte, amit szeretek (They Died for Beauty), és Rupert azt mondta, hogy az Anton Vezuv kúl, szívesen vállalja; egy dalt kértünk tőle. Aztán annyira tetszett neki, hogy miután megcsinálta, azt mondta, megkever még egyet ingyen, csak úgy. Küldtünk neki ajándékba Bock bort és Dunakavicsot. Hát, nem jó fej?

rap: A Vezuvot értem, de ki az az Anton?

GYI: Senki. Gyorsan kellett találnunk egy nevet, hogy legyen mit nyomtatni az első koncertünk reklámanyagába. Mindenki bedobott valami nevet a kalapba, ezt én dobtam be. Csak úgy jött. Olyat akartam, ami két részből áll, és tetszik a hangzása. Ez az Anton Vezuv.

rap: Hol lehet titeket hallani élőben?

GYI: Két koncert van idén lekötve, október 22-én a GMK-ban, a Pegazusok Nem Léteznek vendégeként, november 14-én a Kontrában lesz maga a lemezbemutató, bónusz hangszerekkel kibővítve, érdemes jönni. A jövőben többet szeretnénk koncertezni, és új dalokat írni, de fogalmunk sincs, hogy milyen dalokat, milyen stílusban. Úgy fogjuk csinálni, ahogy az első albumunkat, majd ahogy lesz kedvünk. Ha nem lesz, nem csinálunk semmit. Megnyugtatásként azért közlöm, most éppen van kedvünk.

rap: Ha tengerben születhetnél újjá, mi lennél a legszívesebben?

GYI: A halnak nem kell mozognia. A halnak nem kell beszélnie. A halnak nem kell interakció, mert a hal mindent tud. Van a tenger alatt valami, ami nem csak mély, és nem csak izgalmas. Legyek hal, és akkor egy újság ajánló rovata kedvéért a helyére is kerül minden.

Figyelmébe ajánljuk

Hol az ember?

A megfilmesíthetetlen könyvek megfilmesítésének korát éljük – ezek pedig nagyrészt sci-fik. Herbert Ross Dűnéjének sokszor nekifutottak, mire Denis Villeneuve szerzői húrokat pengető két blockbustere végre a tömegek igényeit is képes volt kielégíteni; Isaac Asimov Alapítványából az Apple készített immár második évadát taposó, csillogó űroperát – a Netflix pedig az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerű, kultikus hard sci-fijébe, Liu Ce-hszin kínai író Hugo-díjas A háromtest-triló­giá­jába vágott bele.

Nem viccelnek

  • - minek -

Poptörténeti szempontból is kerek jubileumokkal teli lesz ez az év is – novemberben lesz negyven éve, hogy megjelent a The Jesus and Mary Chain első kislemeze, a melódiát irgalmatlan sípolásba és nyavalyatörős ritmusba rejtő Upside Down.

Elszáll a madárnő

„Én nem tudok, és nem is szeretek a képeimről beszélni. Amit el tudok mondani, azt csak színnel tudom elmondani. Képeimbe belefestettem az életem tragédiáit és örömeit. Ez volt az életem” – halljuk a művész vallomását a kiállítás első termében, a falra vetített 1977-es rövidfilm részleteként.

Aktivizmus színészekkel

  • Erdei Krisztina

Csoszó Gabriella aktivista fotós, töretlen kitartással vesz részt az ellenzéki tüntetéseken és osztja meg képeit azokkal, akik szeretnének mást is látni, mint amit a NER kínál.

Házasok hátrányban

  • Kiss Annamária

Középkorú házaspár egy protokollparti után vendégül lát egy fiatal párt egyetemi lakosztályuk teraszán, hajnali kettőkor. Az elején mit sem sejtenek arról, hogy ez lesz valamennyiük életének talán leghosszabb éjszakája.

Koponyalabirintus

Az alighanem legelismertebb, világirodalmi rangú kortárs román író, Mircea Cărtărescu 2015-ös nagyregénye rendkívüli, monstruózus mű. Kiszámíthatatlan, szabálytalan, megterhelő. Pedig látszatra nagyon is egyszerű, már-már banális helyzetből indul.

Messziről jött zeneszerző

A Tigris és sárkány és a Hős filmzeneszerzője hat éve már járt is nálunk, mégis bemutatásra szorul a magyar koncertlátogatók előtt. A hatvanhat éves, kínai származású komponistáról hídemberként szokás beszélgetni, aki a hagyományos kínai klasszikus zenét tömegekhez vitte el a nyugati világban.