A mérkőzés előtt liverpooli fanatikusok támadtak a semleges szektorban ülő Juventus-szurkolókra, a menekülő tömeg nyomására egy fal összedőlt és több tucat embert maga alá temetett. Anglia elvitte a balhét, a brit sajtó valóságos hajtóvadászatot indított a huligánok előkerítésére, míg a rendezéssel megbízott belga futballszövetség, a rendőrség és az UEFA felelősségét soha nem állapították meg.
Baljós árnyak
A brüsszeli döntőt nem előzték meg különösebb biztonsági előkészületek, pedig 1985-ben a könyörtelenségéről és szervezettségéről híres brit futballhuliganizmus már vagy tizenöt éve jól ismert és ahogy a The Sun rendszeresen jellemezte, "karanténba való" jelenség volt. Az angol vendégjátékokat balhék övezték szerte Európában. A brit sajtó különösen nehezen viselte a hetvenes évek kezdetétől a társadalomtudósok által csak "brit kórként" címkézett jelenséget: barbároknak, állatoknak, a "nemzet szégyenének" nevezték a bajkeverőket. (A korabeli brit szociológiai kutatások kedvelt témája volt, hogy milyen mértékben súlyosbítja a problémát a sajtó szenzációhajhász, háborús szóhasználata.) Az UEFA hamar megelégelte az ámokfutást: 1975-ben a Leeds Unitedot négy évre diszkvalifikálták az európai kupákból, miután huligánjaik szétverték a párizsi Parc des Princes vendégszektorait - néhány peches francia szurkolóval együtt. Két év múlva a Manchester Unitedot zárták ki egy évre a Kupagyőztesek Európa-kupájából, miután a brit fanatikusok kitörtek szektorukból egy St. Étienne-ben vívott mérkőzés alatt.
És ha az angol hordák rossz híre nem lett volna elég, az egy évvel korábbi BEK-döntő eseményei mindenképpen indokolták volna a különleges készültséget. 1984-ben az AS Roma és a Liverpool a római Olimpiai stadionban csapott össze. Már a reptéren petárdával és téglákkal felszerelkezett olaszok várták az angol szurkolókat, s közülük vagy ötvenet sebesítettek meg, nem egyet késsel. (Nem oldotta a hangulatot, hogy a Liverpool végül tizenegyesekkel győzött.) A visszaemlékezések szerint nemcsak a liverpooliak, de más angol csapatok szurkolói is revánsra készültek Brüsszelben. A 80-as évek elején az angol stadionokban már egyébként is tarthatatlan állapotok uralkodtak. Alig három héttel a brüsszeli este előtt egy kisfiú meghalt, kilencvenhatan, köztük számos rendőr pedig megsérült Birminghamben, ahol a helyi huligánok és a Leeds United fanatikus csoportjai támadtak egymásra. A BEK-döntő előtt szűk két héttel pedig az angol futball addigi legnagyobb katasztrófája következett be. A harmadosztályú Bradford City-Lincoln City-mérkőzésen - mivel a hazaiak már megnyerték a bajnokságot - a közönség csak ünnepelni akart, így a megszokott tizenegyezer helyett több mint tizenhatezer szurkolót engedtek be a roskadozó lelátókra. A mérkőzés 40. percében egy égő rakéta a lelátók alá repült, s meggyújtotta a 77 éves, korhadt faoszlopokat, amelyek percek alatt összeomlottak. Ötvenhatan vesztették életüket. A bradfordi tragédiát követően Peter Robinson - aki 1985-ben a Liverpool FC ügyvezetőjeként dolgozott - levélben fordult az UEFA szervezőbizottságához és a Belga Labdarúgó-szövetséghez, hogy jelöljenek ki másik helyszínt, mert az 1930-ban épült, rossz állapotban lévő Heysel nem alkalmas egy ilyen mérkőzés lebonyolítására. A stadion állapotán túlmenően Robinson az ellen is szólt, hogy a szervezők több ezer, a helyszínen megvásárolható jegyet különítettek el a "semleges" szurkolók számára. Az angol klub érvelése szerint ez lehetőséget teremtett egy veszélyes, kevert szektor kialakulására. A szövetség nem reagált a liverpooli levélre, és minden az eredeti terv szerint ment tovább.
Romhalmaz
Az 55 000 néző befogadására "alkalmas" Heysel (Kenny Dalglish, a Liverpool edzője később egy romhalmaznak írta le könyvében) a hetedik európai kupadöntőjére készült, az utolsóra felújítása előtt. A Guardian a mérkőzés előtti nap a következőt írta: "Méteres lyukak vannak a falakon, mindenfelé törmelék. Teljesen elhagyott beléptetőkapukat láttunk, gyakorlatilag be lehet lógni a lelátóra." A jegyekből úgy 15-15 ezret adtak el a két klubon keresztül, a többi nagy részét korábban a helyszínen értékesítették. Az angol szurkolóknak két akkora szektorban kellett volna elférniük, amekkorából az olaszok hármat kaptak. A liverpooli szurkolók melletti részen fenntartottak két további szektort is: ötezer jegyet nem adtak ki, ez volt a biztonsági zónának szánt X szektor; további ötezret pedig a mérkőzés napján a helyszínen és utazási irodákon keresztül értékesítettek a "semlegesnek" szánt, betonfallal határolt Z szektorba. Emiatt a beléptetésnél torlódás alakult ki, a további, jegy nélkül érkező angolok feltartóztatása pedig teljesen lekötötte azt a pár száz belga rendőrt, akik így a stadionon kívül viaskodtak. A belga rendőrség impotenciája már csak azért is érthetetlen, mert egy évvel korábban, 1984. május 9-én kétszáz, üvegeket és petárdákat dobáló angol huligánt tartóztattak le az Anderlecht-Tottenham UEFA-kupa-döntő első meccse után. Ezt a találkozót is Brüsszelben, igaz, nem a Heyselben rendezték.
A túlélők elbeszélése szerint - a Guardian 2005-ben készített részletes összeállítást a Heyselt testközelből átélő szurkolókkal - egy órával a kezdés előtt, amikor elszabadultak az indulatok, alig pár rendőr kószált a liverpooli szektor közelében. Két 55 éves kerítést kellett ledöntenie a többezres tömegnek ahhoz, hogy elérjék a zömében helyi bevándorló olaszok által feltöltött, fekete-fehér színekben úszó "semleges" szektort. A kitörő angol szurkolók üldözni kezdték és beszorították a Z szektorban lévőket; a tömeg a falhoz préselődött, a fal pedig összedőlt. A káosz másfél órán át tartott, szurkolók őrjöngtek mindenfelé a pályán, miközben az áldozatokat kerítésdarabokra fektetve vitték a stadionon kívülre. A BBC helyszíni kommentátora, Barry Davies reszkető hangon tudatta egész Nagy-Britanniával, hogy "egyelőre nem tudni, hány szurkoló halt meg, de sok a sérült is". A stúdióban Graeme Souness és Terry Venables (a brit futball két kiválósága) sokkos állapotban, szótlanul nézték a repkedő üvegeket és a tömegverekedést. 32 olasz, 4 belga, 2 francia és egy ír szurkoló halt meg. Volt, akit megkéseltek, volt, akit agyonvertek, de a legtöbben a leomló fal, illetve a tömeg nyomása alatt vesztették életüket.
A mi hibánk
Mint azóta sokszor elhangzott, az egyetlen jó döntés ekkor a másfél órával későbbre csúszó meccs megrendezése volt - másként aligha lehetett volna kordában tartani a stadion túloldalán megvadult olasz szurkolókat. Minden idők legérdektelenebb BEK-döntőjét végül - Platini tizenegyesével - a Juventus nyerte - ekkor a színfalak mögött már rég diplomáciai egyeztetés zajlott. 1985. május 30-án Margaret Thatcher azonnal hazahívatta az Angol Futballszövetség (FA) Mexikóban tartózkodó elnökét és főtitkárát, Bert Millichipet és Ted Crokert, és rendkívüli kormányülést hívott össze. A nemzeti labdarúgó-szövetségek közül többen - elsőként a belgák, politikai vezetőik bólogatásától kísérve - határozatlan időre minden angol klubot kitiltottak stadionjaikból. Thatcher első reakcióként csak annyit mondott: "Amíg Nagy-Britannia nem oldja meg a futballhuliganizmus problémáját, nem léphetjük át a La Manche-csatornát!" Ennek megfelelően John Smith, a Liverpool FC elnöke bejelentette, nem nevezi csapatát semmilyen nemzetközi megmérettetésre. A belga hatóságok és az UEFA azonnal az ügy kivizsgálására tettek ígéretet. A vizsgálóbizottság vezetőjének az UEFA és a BEK-döntő hivatalos ellenőrét, Günter Schneidert tették meg, így abszurd módon az esemény megszervezéséért és lebonyolításáért felelős nemzetközi szövetség képviselője hirdetett ítéletet a történtekről. A szövetség ráadásul már a vizsgálóbizottság munkájának kezdete előtt nyilvánvalóvá tette álláspontját: "Kétségtelen, hogy kizárólag az angol szurkolók a felelősek" - nyilatkozott Schneider a mérkőzés másnapján. Hans Bangerter UEFA-főtitkár "felelőtlen elemekről", Jacques George elnök "az emberiesség problémájáról" beszélt, s mindketten kitöltötték mandátumukat. Június 2-án a bizottság "meghatározatlan időtartamra" eltiltotta az összes angol csapatot az európai versengéstől - a politika, a nemzetközi sajtó és a brutális erőszak látványától megrettent közvélemény teljes egyetértésével. "Rosszabbak, mint az állatok" - hirdette címlapján a La Libre Belgique, a német Bild Zeitung pedig ezt írta vezércikkében: "Istenem, ne engedjétek ki többet ezeket az állatokat arról a szigetről!" Az olasz Gazetta dello Sport - a kaotikus viszonyokra jellemzően - tévesen több, negyvenhét áldozatról számolt be címlapján, s egyedül a római Corriere della Sera pedzegette a szervezők felelősségét. Eközben az angol követségi épületeket, kávézókat, boltokat sorozatos támadások érték szerte Itáliában. A The Mirror "Wanted! Ismersz valakit közülük? Vadászat a brüsszeli huligánokra" szöveggel s tizenöt, a képernyőről kimerevített képpel borítóján jelent meg pár héttel a döntő után. A helyi újság, a The Liverpool Echo véleményrovatában hónapokon át csak a szégyent és a bűntudatot tükröző olvasói leveleket lehetett olvasni.
A ti hibátok
A nyomozást a liverpooli Merseyside Police vezette, a helyszínen jelen lévő Bill Sergeant nyomozó állt a felderítés élén. Többórányi videofelvétel és több száz fénykép alapján kezdődött meg a munka - de a cél nem a valódi okok feltérképezése, pusztán a huligánok azonosítása és letartóztatása volt. Huszonhét vandált kerítettek kézre (közülük tizenöten voltak liverpooliak, a többiek Anglia más településeiről érkeztek), akiknek mintegy felét ítélték letöltendő börtönbüntetésre, s mindannyiukat örökre eltiltották az angol futballmeccsek látogatásától. (Andrew Hussey brit történész szerint ez volt a legnagyobb és legbizarrabb bűnügyi meghurcoltatás az angol jog történetében.) A belga rendőrség viszont ódzkodott attól, hogy visszacsalogassák Brüsszelbe a gyanúsítottakat, és csak hosszas vonakodás után fogalmaztak meg egy formális kiadatási kérelmet. Sergeant ezt utólag azzal magyarázta, hogy bár a stadion állapota, a rendőrség felkészületlensége, vagyis a belgák felelőssége hivatalosan sosem került szóba, de valahogy mindvégig ott lógott a levegőben. "A belgák azt mondták, oldjuk meg magunk az ügyet, ők ezeket a vadállatokat soha többet nem szeretnék viszontlátni." A hatóságok, a sajtó és a közvélemény hisztérikus reakciója - noha érthető volt - súlyosan torzította és leegyszerűsítette a futballhuliganizmus mint társadalmi jelenség vizsgálatának szempontjait. Az a tény, hogy kizárólag a huligánokat vonták felelősségre, olyan intézkedésekhez vezetett, amelyek kizárólag a balhés elemek kiszűrésére fókuszáltak, a stadionokkal kapcsolatos kritériumok szigorítására viszont egyáltalán nem. A brit klubok 1986-tól lehetőséget kaptak arra, hogy az azonosított rendbontókat három hónapig törvényi eszközökkel, a hatóságok segítségével tartsák távol a mérkőzésektől. A kormány meghirdette a The War on Football Hooliganism akcióját, melynek alapja az alkoholtilalom és a szurkolótáborok szigorú, stadionon belüli elkülönítése volt; már ekkor felmerült az is, hogy csak személyazonosság igazolásával lehessen jegyet vásárolni.
Ám négy évvel később a stadionokkal kapcsolatos szabályozás hiányosságai fájdalmas bizonyítást nyertek. A sors tragikus fintora, hogy 1989-ben, Hillsborough-ban épp 96 Liverpool-szurkoló lelte halálát a Sheffield United-Liverpool-mérkőzés első perceiben. A beléptetés káoszba fulladt, és a stadionon kívül rekedt szurkolók elkezdték befele tolni a tömeget - a szektor alsó soraiban ülők pedig szörnyethaltak. Még egy tragédiának be kellett következnie tehát ahhoz, hogy 1990-től a brit politika a szociológiai háttér, a rendészeti szabályozás és az infrastrukturális kritériumok figyelembevételével valóban forradalmi változtatásokat vezessen be. A Peter Taylor igazságügyi miniszter jelentéséből kiinduló intézkedések első és legfontosabb lépése a stadionban lévő állóhelyek megszüntetése volt, amit aztán több európai országban bevezettek, majd UEFA-előírássá is vált. A Taylor-jelentés nyomán született meg az új brit nemzeti ligamodell is - a Premier League azóta az európai labdarúgás legbiztonságosabb (és üzletileg is legjövedelmezőbb) közege lett.
