Sári B. László

A „földalatti vasútvonal” az USA-ban a 19. század első kétharmadában működő, rabszolgaszöktető és -mentő, abolicionista hálózat volt, mely a legaktívabb periódusának számító 1850–1860-as években mintegy 30 ezer fekete-afrikai rabszolga menekítésében működött közre.

A kulturális határokat általában arról ismerni meg, hogy – szemben a politikaiakkal – az irodalmi szerzőnek nem szükséges identitását hitelt érdemlően, képmásával és életművének felmutatásával bizonyítania, hogy egyik kultúrából átkelhessen a másikba, hanem éppen ellenkezőleg: a szövegek fordítása lehetőséget teremt a művek átlényegülésére és a szerző továbbélésére, vagy éppen újjászületésére – máshol.

Rendes ember, ha teheti, mindenfélét olvas, nem zárja be magát önnön kulturális buborékába.

Hatszáz oldalnyi kispróza: kötetnek sok, életműnek talán elég. Jellegtelen, olvasópéldánynak kinéző kötésben, ötlettelen borítóval. Mintha maga is a benne található történetek lapjairól bukkant volna elő.

Első regény még a szenzációra éhes amerikai irodalmi életben is ritkán vált ki olyan egyöntetű pozitív reakciót, mint 2016-ban Na­than Hill Nixe.

Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a kritikusnak is vannak elvei. Meggyőződéses híve a demokráciának, elkötelezett nemzete mellett. Minden pénteken halat ebédel, szilárdan hiszi, hogy a világ bizonyos dolgai végtelenül egyszerűek, míg mások borzasztóan összetettek, s makacsul tartja magát ahhoz, hogy ő bizony minden esetben tudja a különbséget a kettő között.

Ahogyan a regény előképének számító 1950-es film nézői, úgy Roth 1998-as, magyarul 2017-ben megjelent regényének olvasói sem igen értik már, mit is jelentett a háború utáni években kommunistának lenni, vagy éppen feleségül menni egyhez.

Don DeLillo Fehér zaj című regényében biztos kézzel rajzolja meg a középkorú amerikai értelmiségi férfi portréját Jack Gladney alakjában: a Hitler Stúdiumok professzora szakállat növeszt, nulladioptriás szemüveget hord, súlyfeleslege finoman hangsúlyozza intellektuális tekintélyét, a halálfélelem rettenetét pedig humorérzékének árnyaltságával igyekszik ellensúlyozni.

Az írás – nyelvelsajátítás. Néha, ritka, kivételes esetben: nyelvteremtés.

Felületes szemlélőnek is feltűnhet: merőben esetleges a kapcsolat a kortárs észak-amerikai próza és a magyar irodalmi élet között.

Cormac McCarthy ma talán az egyetlen valamirevaló kortárs amerikai prózaíró, aki nem kimondottan aktuális témákkal foglalkozik.

Mihez kezdjen az ember egy vitathatatlan zseni elkallódott, elfelejtett, kiadatlan kéziratával, sok-sok évvel a szerző halála után, egy másik kultúrában, egy másik történeti korszakban?