Könyv: Személyes fakanál (Stahl Judit: Enni jó)

publikálva
2003/1. (01. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Pusztán formai stílusjegyek alapján a szakácskönyveket hagyományosan a következő kategóriákba oszthatjuk: a szubjektív, egyes szám első személyű ("a tojásfehérjét jó keményre verem"); a leggyakoribb a tárgyilagos közösségi, többes első ("kivajazunk egy mély tűzálló tálat"), ez utóbbi variációja a közösségi, akcióorientált ("készítsünk zsemleszínű rántást"); ma ritkaságszámba megy a közvetlen megszólító ("ízlés szerint sózd, borsozd"); és végül eltévelyedésként megemlíthető az az amatőr fordító, aki a mikrosütőmhöz mellékelt recepteket magázásra ültette át ("a mag eltávolítása után szeletelje fel az almát").

Pusztán formai stílusjegyek alapján a szakácskönyveket hagyományosan a következő kategóriákba oszthatjuk: a szubjektív, egyes szám első személyű ("a tojásfehérjét jó keményre verem"); a leggyakoribb a tárgyilagos közösségi, többes első ("kivajazunk egy mély tűzálló tálat"), ez utóbbi variációja a közösségi, akcióorientált ("készítsünk zsemleszínű rántást"); ma ritkaságszámba megy a közvetlen megszólító ("ízlés szerint sózd, borsozd"); és végül eltévelyedésként megemlíthető az az amatőr fordító, aki a mikrosütőmhöz mellékelt recepteket magázásra ültette át ("a mag eltávolítása után szeletelje fel az almát").

Nos, a formai jegyek alapján Stahl Judit szakácskönyve a szubjektív kategóriába sorolható, de ezzel még keveset mondtunk. A kortárs szakácskönyvipari trendnek megfelelően ugyanis ebben a könyvben nemcsak receptek vannak, hanem a szerző hitvallása az evésről, meg bepillantás a hétköznapjaiba, meg anekdoták egy-egy különleges sütiről, és persze szép színes képek a konyha tündéréről akció közben. Mondjuk Török Erzsi szakácskönyvét használom kábé tíz éve, de a szerzője számomra inkább absztrakt fogalom, mint hús-vér ember. Ezzel szemben Stahl Juditról eleven benyomást hagyott az az este, amikor

egy ültő helyemben kiolvastam

a könyvét. Hát milyen is ő? Stahl Judit sok szempontból korunk hőse, vonzó harmincas nő, karrier s a többi, szereti a munkáját, de amellett mindig szakít időt a főzésre, mert nyilván imád enni, és igenis nem gond neki munka után ripsz-ropsz összeütni egy sóburokban sült kakukkfüves pisztrángot szerecsendiós, pirított mandulás brokkolival, az ilyesmi állítólag csak előre átgondolt szervezés kérdése. Talán így van, nekem mégis az volt a benyomásom, hogy Stahl receptjeinek többsége egy ráérős, vendégváró, stresszoldó főzős délutánra való. Nem mintha a receptek különösebben nehezek lennének, szerintem gyakorlatlanok is nyugodtan próbálkozhatnak velük, mert szerencsére nemigen akad olyan momentum, ahol a dolog reménytelenül elromolhat (az olyan tragédiákra gondolok, amikor nem áll össze, vagy nem jön fel) - de azért rájuk kell szánni néhány órát.

És a fáradság jó eséllyel kifizetődik. A híres New York-i séf, Anthony Bourdain állítja, hogy egyetlen válasz van arra, miért olyan jóízűek az ételek a jó éttermekben:

sok-sok vaj,

na persze igazi vaj, a margarint jobb lesz elfelejteni. Tapasztalatom szerint igaza van. Ennek megfelelően mély bizalmam van Stahl Judit receptjeiben, a vajkezelés több mint nagyvonalú, de nem fogjuk magunkat vissza a tejszínnel sem, a csirkemáj mellé meg bundás kenyeret eszünk, na majd még nem. Viszont ez megint csak azt támasztja alá, hogy ezek a receptek inkább különleges alkalmakra valók. Stahl Judit egyedülálló személyiségéhez még az is hozzátartozik, hogy hiába eszi ezeket az ételeket rendszeresen, bizony nem hízik (láthatjuk magunk is, tényleg remekül néz ki), a fogyókúráról csak megvetéssel tud szólni, szerinte a sok mozgás a lényeg. Ha azonban a kedves olvasó csak heti egyszer-kétszer tud a testedzésre időt szakítani vagy a metabolizmusa kevésbé szerencsés, akkor nem tudom jó szívvel ajánlani, hogy munka után rutinszerűen bedobjon mondjuk egy parmezános zöldborsópürét füstölt sonkával. Ezt a receptet kipróbáltam, abszolút egyszerű és kifejezetten finom, de azért a fejenként másfél deci tejszínnel, evőkanál vajjal, jó adag parmezánnal megbolondított zöldborsó az ujjnyi vastag sült sonkaszelettel kímélő ételnek igazán nem mondható. De ha nem is főzünk belőle mindennap, a könyvet olvasgatni jó (az nem is hizlal), még irodalmi műveltségünket is tesztelhetjük. A zöldborsó turmixolásakor, jegyzi meg frappánsan a szerző, a gép dolgozik, az alkotó pihen. A levest meg dobozolom, mondja Judit, na nem, mint Tóték, teszi hozzá szellemesen.

Farkas Katalin

Park Könyvkiadó, Budapest, 2002, 192 oldal, 3500 Ft

publikálva
2003/1. (01. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...
https://ad.doubleclick.net/ddm/trackclk/N9356.3064282ADA-MANCS-ROS-DES/B20258930.204432256;dc_trk_aid=404585362;dc_trk_cid=92488506;dc_lat=;dc_rdid=;tag_for_child_directed_treatment=