Magyar Narancs: A vezetői pályázat január 20-i eredményhirdetése körül a sajtó rengeteget írt a Trafóról. Azóta alig. Március 20-án kiderült, hogy Bozsik mégsem ül az igazgatói székbe, az évad pedig júniusban véget ér. Mi történt január óta?
Szabó György: Azon dolgoztunk, hogy átadjuk a Trafót Yvette-nek. A programtervezést leállítottuk, nem akartuk megkötni a következő vezetés kezét. Volt egy normális átadás-átvétel az Yvette-ékkel, ahol elmondtam mindent, amire kíváncsiak voltak, és segítettem megérteni a pályázás rendszerét, ami márciusra már több mint sürgető feladat lett. A főváros ezt a gesztust nagyra értékelte, Bozsik Yvette pedig egyenesen megköszönte. Amikor megtudtuk, hogy visszalép, egyrészt meglepődtem, másrészt világossá vált, hogy a tavaszi NKA-pályázatot nem tudja beadni a Trafó, és ezzel olyan forrástól esik el, ami tavaly a költségvetésének jelentős részét biztosította. Tarlós István kommentárjából pedig megértettem, hogy erre a posztra én továbbra sem kellek.
MN: Konkrétan azt mondta: Bozsikot "kicsinálták", "egy bizonyos, önmagát liberálisnak nevező gondolkodói kör részéről olyan brutális és nemtelen támadások érték, hogy azt mondta: neki a családi élete, a gyerekei többet érnek annál, mint hogy kikészüljön".
SZGY: Én ezt nem így láttam.
MN: Ennek a történetnek vége. Mi lesz a jelenlegi munkatársakkal?
SZGY: Miután megszületett a döntés, ketten azonnal itt hagytak minket, és még jó páran úgy számoltak, hogy júniustól új munka után néznek. Ezzel megbomlott a nagyszerű közösség, ami ezt a helyet lendületben tartotta. Most nagy a bizonytalanság. Az új pályázók között vannak, akikkel szívesen dolgozna a csapat, de a januári döntés sokakat mélyen megbántott, és annyira elvette a hitüket, hogy egy szakmailag elfogadottabb új vezetéssel sem akarnak együttműködni. Röviden: egy hónapig még dolgozunk megállás nélkül, a többit nem tudom. Engedélyt kaptam a fővárostól, hogy decemberig elkészítsük a programot, hiszen akárki is jön, erre már nem lesz ideje. Az őszi szezon gerince már kész...
MN: Jól értem? Ön kért engedélyt, hogy előre dolgozhasson, és megkönnyítse az utódja dolgát, miután a főváros Bozsikkal kéz a kézben szétbarmolt mindent?
SZGY: Jó esetben egy évre előre kellene tervezni, de erre most esélyünk sincs. Nem tudjuk, ki lesz a következő igazgató, azt sem, hogy mikor áll munkába, ráadásul a számunkra és a nálunk fellépő alternatív társulatok számára kiírt pályázatokra - a Nefmi mulasztása miatt - szintén hiába várunk.
Fotó: Sióréti Gábor
MN: Egyelőre még egy pályázó neve sem szivárgott ki. Ön tudja, kikről van szó, megkeresték önt?
SZGY: Négy pályázóról tudok, és igen, ők megkerestek.
MN: És, örülünk?
SZGY: Van köztük művész, míg más vélhetőleg az eddigi, menedzsmentalapú vezetést folytatná. De mindannyiukban látok potenciált, és mindenkinek a rendelkezésére állok, elmondom a realitásokat, amiket aztán vagy elfogadnak, vagy nem. Mindenekelőtt pedig azon dolgozom, hogy ez a négy ember ne vesszen össze, mert az a Trafónak ártana a legtöbbet. Legyen szakmai és méltóságteljes a verseny.
MN: Akárki is lesz a befutó, most lezárul egy korszak, és vele együtt egy olyan személyes történet, amely nemcsak a Trafó előzményeivel, de az egész alternatív művészeti színtér alakulásával is összefonódott.
SZGY: 1979-ben közgazdászhallgatóként kerültem a Közgáz Klub szervezői közé, ahová korábban is gyakran jártam, és amely a kísérleti és underground kultúra fontos helyszíne lett két év múlva. De csak miután csődbe ment - addig kommersz volt. Eleinte én is folkfesztivált szerveztem és színházi társulatokat istápoltam, és hülyeségnek tartottam, hogy alig tűrt avantgárd együttesek lépjenek fel nálunk. Aztán egyik alkalommal, erre jól emlékszem, a Bizottság lépett fel, és én lekicsinylően mutattam a mellettem álló lánynak, hogy nézd, ott ugrál a Laca, azon az asztalon, ahol pár órája Berend T. Iván tartott előadást. De akkor váratlanul azt kezdtem érezni, hogy nem akarok hazamenni. Ott indult el valami. Hamarosan annyira belelkesültem, hogy a másik szenvedélyemet, a focit szinte abba is hagytam, és amikor végeztem az egyetemen, akkor is ezt a közeget, ezt a hangulatot akartam újrateremteni, újraélni. Mire a Közgázt elhagytam, már nemcsak az érdekelt, mi van a nézőtéren vagy a koncertteremben, hanem az is, hogy mit rakunk a színpadra. Azt mondták sokan, hogy amit én támogatok, az szubkultúra, amire nincs társadalmi igény - de nem lett igazuk. Megcsináltam a Plánum 84-et a 180-as Csoporttal, egy kortárs zenei fesztivált az Almássy téren, ami akkor nagyot szólt. Így hívtak be a Petőfi Csarnokba, ahol a mainstreamen, a popkultúrán kívüli művészeti területet kaptam, és azt a feltételt, hogy ne bukjanak rajtam sokat. Többéves kemény munkával elértem, amit akartam: az underground kultúrát kihoztam az egyetemek falai közül, be az állami szférába. Ennek a korszaknak a betetőzése az első HungaroCarrot összművészeti fesztivál volt, több mint ötven fellépővel.
MN: Mi vezetett a Műhely Alapítvány létrejöttéhez?
SZGY: Ahogy mind gyakrabban fogadtunk fellépőket a világ élvonalából, egyre nyilvánvalóbbá vált számomra a hazai alkotók számos hiányossága, valamint az a bántó tény, hogy az igazán progresszív magyar művészet nagyrészt sötét és levegőtlen "pincékben" történik. Olyan műhelyt szerettem volna létrehozni, amely bekapcsolja a magyar alkotókat a nemzetközi folyamatokba, utaztatja őket, összeköti őket a külfölddel és egymással, próbatermet és pénzt szerez nekik, és megmutatja őket a nagyközönségnek, tehát menedzseli a produkciókat. Ehhez megvolt az elképzelésem és a közönségem, a pénz hiányzott.
MN: De akkoriban még nagy divat volt a posztkommunista országok művészetét támogatni.
SZGY: Igen, 1991-ben jöttek a hollandok, hogy ők áldoznának arra, amit én tervezek. Először elkezdtem épületet keresni, de ez Budapesten nem olyan egyszerű, a hollandok meg sürgettek, hogy Gyuri, elmegy a pénz. Akkor hoztam létre a Műhely Alapítványt, egy kis irodával, és belekezdtem a "láthatatlan fejlesztésbe", tulajdonképpen a hazai produkciós rendszer megteremtésébe. A sikereket látva a Soros Alapítvány, a British Council, a Pro Helvetica és mások is felajánlották a segítségüket. Gyakorlatilag vödörrel öntöttük a pénzt a területbe. A végén annyi forrásunk volt, hogy nem tudtuk felelősen elkölteni, engem pedig amolyan alternatív keresztapának tartottak, aki a mellényzsebéből kifizet bárkit. Miközben én ingyen dolgoztam, és a PeCsa-beli fizetésemből éltem.
MN: Ez a produkciós rendszer aztán nem tudott megszilárdulni, a Trafó sem erről szólt végül, és máig sincs Magyarországon olyan átfogó művészeti menedzsment, mint amiről az előbb beszélt.
SZGY: Igen, ez kísérleti időszak volt, rengeteg eredménnyel és sok munkával. A rendszer valóban nem alakult ki úgy, ahogy én akkor elképzeltem - de a mai kortárs generáció számára utakat tudtam nyitni, új szemléletet közvetíteni. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy pedagógiai környezetet hoztunk létre. Rengeteg tanárt hoztunk. A világhírű koreográfus, Rui Horta például többször járt itt, workshopokat tartott, és a végén belefutott egy produkcióba magyar táncosokkal. Azt akartam elérni, hogy az emberek higgyenek magukban, hogy rakják oda magukat, és akkor minden akadályt át lehet lépni, lesz közönség, lesz pénz, és kitárul a világ. Hatalmas volt a fejlődés.
MN: Hogyan talált rá a IX. kerületi, a Liliom és a Tűzoltó utca sarkán álló egykori transzformátorházra?
SZGY: Nem én találtam rá, hanem francia anarchisták. 'k tartottak itt fesztivált 1992-ben, így kerültem ide először. Rettenetes állapotok voltak, egy busz lógott a nagyteremben, és miközben Török Ádám bazsevált a színpadon, a törmelékek között punkok aludtak. Akkor már régóta kerestem egy helyet. Mikor bejártam az épületet, nem volt világítás, húgy és szar annál inkább. Bevallom, féltem. De megláttam benne a lehetőséget, és végül ez a hely lett a befutó.
MN: Hogyan vette rá a fővárost, hogy támogassa egy kortárs művészeti központ tervét?
SZGY: A városvezetés számára is nyilvánvalóvá vált addigra, hogy a Fiatal Művészek Klubja, a 80-as évek addigra megkopott fényű kulthelye nem tartható meg a régi Andrássy úti villában. Túl sokba kerülne a felújítás, és még utána is rengeteg funkció ellátására képtelen lenne az épület. 1994-ben a Fővárosi Önkormányzat megvásárolta a Trafó jelenlegi otthonát, és mivel az FMK nem akarta ezt a terhet a nyakába venni, a kulcsok a PeCsához kerültek. Nem fogom részletezni, mennyi huzavona, lobbi és kompromisszum kellett ahhoz, hogy négy év múlva megnyisson a ház. Tudom, hogy személyes érdekű apróságnak tűnik, de azt hiszem, a Trafó nem jött volna létre, ha nekem nincsen fix állásom, és végtelen türelmem kivárni mindezt. 1996-ban kineveztek az FMK élére, de csak azért, hogy levezényeljem az épület privatizációját. Nem volt jó érzés, hiszen rengeteg élmény kötött a helyhez, de túl kellett rajta esni.
MN: Milyen tapasztalatokkal szolgáltak az 1998-as nyitás utáni kísérleti évek? Miről derült ki, hogy nem működik?
SZGY: Az elején még próbáltam a műhelyjelleget előtérbe állítani. Egy hétre beköltöztek társulatok, főleg magyarok, néha külföldiek, akiknek aztán itt volt a premierjük. Arra jöttem rá, hogy a közönség a rendszertelenséget nem követi, tehát állandó és sűrűbb program kell. A másik felismerésem volt, hogy lehet itt villogni a külföldi nagy nevekkel, de hazai sikerek nélkül nem lehet egy helyet berúgni. A Trafó akkor indult be igazán, amikor a Frenák Pál Társulat Tricks&Tracks című produkciójának 1999-es áttörése után Bozsik Yvette darabjai, Frenák más munkái, majd a Kardos József-féle francia zenei sorozat, az Euroconnection, az Orsós László Jakab szerkesztette irodalmi revü, a Cukor, és Hudi László színháza, a Mozgóház felturbózta a házat. Annak a bizonyítéka volt ez, hogy a függetlenek számára van mozgástér, hogy az alternatív művészet piacképes lehet. Volt egy extraprofit, ami elkezdte motiválni a piacot, új helyek nyíltak, és ezek mind a tánccal akartak sikereket elérni. Így idővel a mi profitunk csökkent, a magyar művészet fejlődött.
MN: A Trafó az ezredforduló után trendi hely lett: a pincében pörögnek a bulik, a galéria is nevet szerez magának, és az intézmény - első magyar pontként - felkerül a kortárs művészeti intézményrendszer európai térképére. A Trafó máig sikeres, de az aranykor véget ért. Miért?
SZGY: Hogy ezt megértsük, ahhoz alsó hangon is a magyar kulturális élet elmúlt két és fél évtizedét kellene elemezni...
MN: Igen, erre próbálnám ösztönözni. Tehát a kortárs táncban és az alternatív előadó-művészetben megszűnt a Trafó monopolhelyzete, mivel átalakult a kulturális intézményrendszer.
SZGY: Azt azért fontos közbevetni, hogy ezzel a monopóliummal soha nem éltünk vissza, engem mindig a fejlesztés érdekelt, beengedtünk bárkit, akinek itt volt a helye, támogattunk másokat stb. A rendszerváltás után a főváros - nem igazán tudatosan és nem elég hatékonyan - elkezdte korrigálni azt a torzulást, amit az egypártrendszer kreált a kultúra szerkezetében. Túl sok volt a nagy intézmény, és hiányoztak a civil kezdeményezések, a kis alternatív helyek hálózata. A Soros Alapítvány anélkül, hogy kimondta volna, koncepciózusan támogatta a pluralizmus kialakulását. Ez a folyamat elindult, és az állam mögé állt: lett függetleneknek szánt minisztériumi keret, lett támogatási rendszer, amelynek kiépülésében - már csak önérdekből is - aktív ösztönzőként részt vettem. Sorra nyíltak a helyek, a Trafó, a Bárka, stúdiószínházak, táncstúdiók. Ennek az egészséges folyamatnak vetett véget a politika lassú elmozdulása. Már a Horn-kormány alatt felmerült egy új Nemzeti Színház létrehívásának gondolata, de a folyamat az első Orbán-kormány alatt teljesedett ki, amely a Nemzeti Színház mellett olyan monstrumok létrehozásáról döntött, mint a Művészetek Palotája, a Millenáris és a Nemzeti Táncszínház. Konzervatív, identitást erősítő, központosított intézmények jöttek létre túl nagy számban, és hozzájuk vándorolt a kulturális költségvetés jelentős része, a potenciális nézők tömegeivel együtt. Ez a politikai döntés ideológiailag is azt demonstrálta: ez a fontos, ez a nagy, a nemzeti kultúra.
MN: De az alternatív szféra tovább erősödött, egészen a jelenlegi kormánynak a kultúrát és azon belül is különösen a függetleneket sújtó megszorításaiig.
SZGY: Ez a másik átfogó jelenség, amit nem veszünk eléggé figyelembe, és korántsem olyan egyoldalúan pozitív fejlemény, mint gondolnánk. A multiplex mozik hatalmas székszámai, a nagy nemzeti kultúrpaloták tömött programnaptára és a valóban sokasodó kisebb művészeti színterek a 2000-es évek közepére olyan kulturális túlkínálatot eredményeztek, amely a média átalakulásával, a sajtó értékközvetítő potenciáljának csökkenésével együtt oda vezetett, hogy jelenleg ádáz harc dúl a közönségért, miközben a fejlődés és fejlesztés háttérbe szorul.
MN: És meglepő módon a harcban nem a kis független műhelyek állnak nyerésre.
SZGY: Ennél rosszabb a helyzet. Ez a folyamat az úgynevezett alternatív színtéren belül is lezajlott. A sok új társulat és hely mellett megjelentek a romkocsmák a maguk sajátos kulturális kínálatával, a fapados légitársaságok és az olcsó buszjegyek révén pedig már a környező országok nagyvárosaival is számolnunk kellett. Ez a versenyhelyzet átstrukturálta a kulturális piacot, és a kiélezett piac lefelé nivellál. Hiszen a közönség tízből kilenc esetben a könnyebb megoldás, a könnyedebb szórakozás mellett dönt.
MN: Ez a keresleti oldal. De a kínálatban sem látható az a dinamika és fejlődés, mint a 90-es, pláne a 80-as években.
SZGY: A 80-as években komoly intellektuális potenciál áramlott az innovatív művészetbe, amely összekapcsolódott az ellenzékiséggel. A 90-es évek ennek kifutása, a professzionalizálódás időszaka, a külföldi lehetőségek megnyílásával, a pályázati rendszer kiépülésével és az intézményesüléssel. A Trafó és a Bárka e szegmens stabil állami és önkormányzati finanszírozására nyújtott lehetőséget és modellt. Az ezredforduló környékén azonban a piaci folyamatok felgyorsulnak, és jön a fent leírt konzervatív szemléletbeli fordulat. A területet ez visszavágja, miközben egy nagyon erős élcsapat kijut a nemzetközi piacra. Ebben a Trafó az ugródeszka szerepét tölti be, a tekintélye révén közvetíteni tud.
MN: Kik azok a magyar alkotók, akiket jegyeznek Európában? Érdekes az máshol, ami nálunk a színházban történik?
SZGY: Nagyon is. A tavaly januári dunaParton (a Trafó és a Műhely Alapítvány által szervezett "Kortárs Előadó-művészeti Platform", vagyis az alternatívok seregszemléje a külföldi szakma előtt, 2008 óta évente rendezték meg, tavaly 20 előadással - a szerk.) részt vevő külföldi szakemberek azt mondták, hogy amit mi független színtérnek hívunk Budapesten: egyedülálló. Hungarikum - ők nem így mondták, de erről van szó. Mondok tizenkét nevet, akik mostanában utaznak Európában. A táncban Fehér Ferenc, Réti Anna, Frenák Pál, Hód Adrienn (Hodworks) és a Bloom!; a színházban kiemelkedik Schilling és a Krétakör, Mundruczó, Pintér Béla, Bodó Viktor (Szputnyik Hajózási Társaság), és jön fel a HOPPart, Kárpáti Péter és a Titkos Társulat, és bizonyos munkáival a Maladype is. Lassan idetartozik már a Panodráma mint új tag. A dunaParton egyébként 40 meghívás született, de ebből keveset lehet realizálni, mivel az utazáshoz állami támogatás kellene. Ez máshol természetes, nálunk nem épült ki e téren transzparens, jól értelmezhető pályázati rendszer. A politika soha nem tekintette ezt feladatának. Egy példa: megkeresett a világ egyik vezető fesztiválja - nevet direkt nem mondok -, hogy ők szeretnék meghívni az egyik magyar társulatot, de míg más országok kezük-lábuk törik, hogy odakerülhessenek, a magyarok nem is kommunikálnak velük. Legközelebb majd háromszor is meggondolják, hívjanak-e magyarokat. Ez ilyen egyszerű. Jelenleg pedig minden korábbinál kevesebb az esély a kormányzati támogatásra, hiszen ezek a társulatok a jelennel foglalkoznak, és arról borús képet festenek, ahelyett, hogy a derűs jövőbe tekintenének. Mert egy alternatív színház nem hazudhat. Ha hazudik, azonnal vége.
MN: Most a remény színházaira kell a pénz, világos. De a korábbi kulturális kormányzatok és politikai formációk miért nem számoltak ezzel a közeggel?
SZGY: Azok a 80-as években köztünk mozgó, ellenzéki figurák, akik bekerültek a parlamentbe vagy a kulturális életben döntéshozók lettek, elengedték ezt a területet. A kormányok pedig úgy gondolják, hogy nem alkalmas a reprezentációra és így a szavazatszerzésre sem.
MN: De akkor sem világos: itt van ez a hungarikum, az alternatív művészetünk, amibe elég lenne egy relatíve csekély összeget, mondjuk a jelenlegi apanázs három-négyszeresét belerakni, és látványos, tartós eredményeket hozna az országnak és a kormánynak. Ez a könnyű siker miért nem kell senkinek?
SZGY: Mert a magyar politika nem professzionális. Erre nincs jobb válaszom.
MN: Már sokat beszéltünk egy bizonyosfajta, a Trafó által képviselt művészetről. Valójában mi különbözteti meg ezt a kultúra egyéb területeitől?
SZGY: Nagyon leegyszerűsítve: van művészet és van szórakoztatóipar. Ma a kettő viszonya nagyon izgalmas, a szórakoztatóipar sokkal hatalmasabb, mint a művészet, de az utóbbi adja a muníciót, amiből az előbbi táplálkozik. Ha a művészet nem szállítja az újdonságokat, akkor a szórakoztatóipar sem tud jól működni. A művészi innováció önfeláldozás és teremtés: olyan dolgokat próbál kiásni, amelyek nem léteznek. A közönségszínház a mindenki által ismertet jeleníti meg, a művészet viszont nem érthető akar lenni, hanem meg akarja érteni a látszólag érthetetlent. Egyszerre a legelborultabb, a valóságtól elrugaszkodó kísérletezés, ugyanakkor semmi sem beszél lényegretörőbben és egyenesebben a jelen aktuális kérdéseiről, mint épp ezek a darabok. A szórakoztatóipar lényege, hogy teljesítse a néző elvárásait. Aki viszont a Trafóba jön, nem tudja, mire vesz jegyet. De utána kommunikálunk a nézőkkel, és eddig úgy terveztük az évadokat, hogy azok vezessenek valahová, hogy kontextust teremtsünk a darabok köré. A kulturális innováció olyan, mint a NASA kísérletei. A vákuumos vécé vagy a mikrosütő úgy jött létre, hogy különleges technikával kutattak egy sor egészen speciális problémát, amit a súlytalanság állapota okozott. A problémának látszólag semmi köze nem volt a földi élethez - ma mégis rengeteg háztartásban ott van, amit feltaláltak.
MN: Ön például a nagy budapesti kőszínházakat, amelyeket amúgy "művészszínházaknak" hívunk, tokkal-vonóval a szórakoztatóiparhoz sorolja?
SZGY: Tudom, nagyon sarkosan fogalmazok. Egy-két színházat kivéve alapvetően igen, ami viszont szerintem nem baj.
MN: Képzeljük el, hogy nemzetünk kormánya nem kivéreztetni igyekszik nemzetünk kultúráját, hanem kifejezetten támogatná azt, és a megmentendők körébe nagylelkűen beleérti a függetleneket is. Hogyan tehetné ezt - azon túl, hogy több pénzt ad?
SZGY: Néhány egyszerű lépést mondok. Átlátható és kiszámítható pályázati rendszer - a társulatoknak jelenleg csak tippjeik lehetnek, mikor jelennek meg az idei kiírások, és hol van még a döntés, pláne a kifizetés. Így képtelenek tervezni. Aztán: a Trafó kezd vízfejjé válni, több kisebb, minőségi helyre lenne szükség. Fontos lenne vidéki befogadóhelyeket létrehozni és azokat pénzzel feltölteni. Legyen vidéki turnérendszer, tanuljuk meg ennek a praxisát, hiszen ezt már a díszlettervezésnél figyelembe kell venni. Végül pedig a nemzetközi szereplések megszervezése, amely pénzbe kerül, de bevételt is termel.
MN: Nem gondol arra, hogy mégis folytatni kéne?
SZGY: Elegem lett az egészből. Ebből a lebegő állapotból. Olyan nagymértékű felelőtlenséget látok a politika és a szakma részéről egyaránt, amivel nem akarok szembenézni. Gondoltam, hogy kipróbálok valami mást.
MN: Mit?
SZGY: Annyit mondhatok: tanácsadó leszek a forprofit szférában, tehát ha nem termelek bevételt, elküldenek. A mostani tevékenységemtől eléggé távoli, csak kis köze lesz a művészethez. De sokat fogok tanulni, az biztos, amit akár később a művészeti életben is kamatoztatni tudok.
MN: Tehát gondol a visszatérésre?
SZGY: Nem tudom. Nagyon szeretem ezt csinálni. Van rengeteg ötletem, például azt gondolom, hogy a Trafó a következő években nagyot dobhatna egy nagy ötlettel, ami az egyik pályázó anyagában reményeim szerint meg is jelenik majd. Néhány művészt bizonyosan segíteni próbálok majd a tanácsaimmal. De a családom, szüleim is azt mondják: Gyuri, válts! 53 éves vagyok, tartalékaim alig vannak, a rizikó nagy. A nulláról kell kezdenem.
