Magyar Narancs: Egy beszélgetésen hangzott el, hogy ha tizenöt éve rögtön olyan "nagy színészekkel" kezdesz dolgozni, mint akik ma szerepelnek az előadásaidban, a társulat nem juthatott volna el ilyen messzire.
Pintér Béla: Mindig is nagy színészekkel dolgoztam. Kezdetben nem az volt az elsődleges cél, hogy létrejöjjön egy társulat, csak azért különítettük el magunkat három saját előadás után a Szkénétől és a Picarótól, hogy nagyobb eséllyel nyerjünk a pályázatokon. Én nem jártam főiskolára, más közegben szocializálódtam, a Szkénében, az Arvisurában és Goda Gábor Artusában nőttem fel, ahol - legalábbis a stúdióban - a mozgás, a fizikai színház dominált. Nagyon szerettem a kor nemzetközi "alternatív" sztárjait, az Odint, a Gardzienicét, a Gyerevót, ahol a tánc, a mozgás, a zene révén egyfajta Gesamtkunstwerk jött létre. Így én is a mozgás felől közelítettem az első előadáshoz, a Népi rabléthez, és olyan, sokoldalú színházi embereket kerestem, akik tudtak táncolni. Mára már tetten érhető a változás; a Szutyok óta szövegcentrikusabbak, inkább a történetre koncentrálóak az előadásaink - bár korábban is voltak ilyenek -, kevésbé az akcióra épülnek, és talán olvasva is élvezhetőek. Nagy öröm, hogy most olyan elismert és közismert színészek is részt vesznek az előadásaimban, mint Csákányi Eszter vagy Mucsi Zoltán, de hozzá kell tennem, a véletlenek hozták úgy, hogy együtt dolgozhassak velük, nem tisztán tudatos döntésekről van szó.
| |||||
MN: Szükségszerű volt, hogy veled együtt fejlődjenek a színészeid?
PB: Az biztos, hogy az évek során mindenkinek kellett változnia. És aki tudott változni, maradt, aki nem tudott, nem maradt. Ezek "vagy ő, vagy én" szituációk voltak - és én maradtam.
MN: Visszatekintve hogy látod, mi kellett ahhoz, hogy az ország vezető független színházainak egyikévé váljon a Pintér Béla és Társulata?
PB: Mi vagyunk az ország vezető független színházi társulata, a szcéna jelenlegi zászlóshajója: nekünk van a legnagyobb közönségünk és a legtöbb díjunk, még ha az előadások szövegcentrikussága miatt a külföldi meghívások ideiglenesen meg is csappantak. Hogy mi kellett ehhez? Nem tudom, de az biztos, hogy mindig eszembe jutott egy-egy olyan jó téma, ami motivált engem és a kollégáimat, és ami az esetek 90 százalékában a közönséget is érdekelte. Tizenöt év alatt én is változtam, és voltak mélypontok is: az egyik a Párhuzamos óra című előadás volt, ami után el kellett gondolkodni arról, hogyan tovább. Az a döntés született, hogy - mivel annak nagyon kidolgozatlan sztorija volt - a történetet kell erősíteni.
MN: Tehát tudatos döntés eredménye, hogy az utolsó három előadásotok narratívája valamivel "szokványosabb" sok korábbi darabénál?
PB: Nincs szó irányok tudatos követéséről. Egyszerűen egyre kevésbé okozott örömöt a zenei-formai megoldások kidolgozása. Elkezdtem inkább a megrendítőt, a katarzist keresni az előadásokban úgy, hogy - tanulva a Soha vissza nem térő hibájából - az a végére legyen időzítve. Ez A 42. hétnél sikerült a leginkább. Ezek úgymond tudatos célok, de sokkal kiszámíthatatlanabb, hogy mire mondom azt, hogy megvan a következő előadás témája. Az pedig sokszor hozza magával a formát: a Titkaink például a nyolcvanas években, táncházban játszódik, így ez megint zeneibb, formailag "összművészetibb" lesz.
MN: Néhány évvel ezelőtt a szakmában többen aggodalmukat fejezték ki, mondván, a "Pintér Bélá-s" stílusjegyek folyamatos használata nem ad lehetőséget a megújulásra.
PB: Lehet, hogy volt egy olyan időszakom, amikor az énekbeszéd, az említett Gesamtkunstwerk foglalkoztatott; nálam ennyi ideig tartott ez a korszak. Fennállt a veszélye, hogy ez valakit idegesít, hogy valaki önismétlésnek látja, és ebben lehetett is igazság, noha egyáltalán nem gondolom, hogy azok az előadások motiválatlan, biztonsági munkák lettek volna. Az előadásainkra akkor sem lehetett jegyet kapni, nem volt szó válságról.
MN: Úgy tudom, ha a hangjegyeket nem is te jegyzed le, gyakorlatilag a zenét is te írod az előadásokhoz.
PB: Igen, ez igaz. Zenét nem tudok szerezni, és nem is szeretném a zeneszerzők és a zenészek érdemeit kisebbíteni. De kétségkívül elég erős koncepcióm van a zenéről, amelynek megvalósítását a zeneszerzőkre bízom. Egy előadásra készülve a majdani hatást próbálom fejben minél pontosabban modellezni. A legtökéletesebb színházi pillanatért folytatott harcban igen komoly fegyver a zene.
MN: A társulatod egyik tagja mondta nekem, hogy körülötted inkább kivitelezőkre, mintsem ötletelőkre van szükség. Egyetértesz?
PB: Igen, egyetértek. Azért tartottam ilyen hosszú szünetet, mert attól tartok, hogy ezzel megsértem a kollégáimat, hiszen ők valóban az alkotótársaim, akikkel közösen dolgozom. Azt kétségkívül soha nem mondom nekik, hogy "gőzöm sincs, mi legyen, rád bízom az egészet", de amit elmondok, azt minden kollégám továbbgondolja, és nagyon sok ötletüket elfogadom. Sokszor indulok el rossz irányba; amikor gyökeresen átírok egy darabot, új számot adok a szövegnek - a Kaisers TV, Ungarn esetében kilenc ilyen verzió volt, A 42. hétnél tizenegy -, és a szövegeket minden esetben a kollégák kritikai kontrollja alapján írtam át. De mégiscsak a rendező kell, hogy a legtöbbet tudja a majdani anyagról. Igaz, minden téren nagyon pontos elképzeléseim vannak az előadásokról, a színészi játéktól kezdve a látványon át a zenéig - de az utóbbi időben egyre nagyobb szükségem van rá, hogy alkotótársakkal dolgozzam együtt.
| ||
MN: Darabjaidban sokszor valós figurákról - például színikritikusokról - mintázol egy-egy karaktert. Aztán az "eredetik" rendre megsértődnek.
PB: Nem én vagyok az első, aki a kritikusokkal kapcsolatos fájdalmát vagy dühét felhasználja az alkotásaiban; gondoljunk a Mester és Margaritára, amelyben Bulgakov módszeresen szétrombolja Latunszkij kritikus lakását. Miért ne? Tudom, hogy nem szabad, mert a céltábla nem lő vissza - de szerintem így vissza lehet lőni. Én örömömet leltem abban, hogy a Tündöklő Középszerben az egyik kritikus stílusában írtam meg azt a kritikát: egy kritikuson senki nem kéri számon, hogy már megint ugyanazok a fordulataid, kiégtél, önismétlő lettél.
MN: Úgy tudom, a téged körülvevő emberek is gyakran darabjaid szereplőiként végzik.
PB: Vannak ilyenek, például a Szutyok zavaros fejű Rózsiját is egy volt kollégáról mintáztam, és még sorolhatnám. Ha az ember ismeri egy figura szófordulatait, az csak megkönnyíti a munkáját.
MN: Még gyakrabban köszönnek vissza a drámáidban a saját életed, múltad eseményei, például A Sütemények királynője kegyetlenül erős történetét is részben saját gyerekkorodról mintáztad. Működik ez számodra terápiaként, kiírod magadból a fájdalmakat?
PB: Kell, hogy az embernek köze legyen ahhoz, amit csinál, és akkor már jobb, ha nem azt írja le, amit Móricka elképzel, hanem a saját életéből vesz elő egy problémát vagy konfliktust, ami annyira kínzó, hogy azt gondolja, erről már tud írni. Persze ez változó, a Parasztopera esetében a forma inspirált, A 42. hét történetében pedig nincs semmi személyes érintettségem. Mindez nem nevezhető feldolgozásnak, inkább felhasználásnak: 25 éve foglalkozom színházzal, mindenről az jut eszembe, hogyan lehetne drámaként megcsinálni. Gyógyító hatása pedig nincs: számos olyan probléma felbukkan az előadásaimban - mint a hűtlenség vagy az apa iránt érzett lelkifurdalás -, amelyekre nem hoz gyógyírt, ha darabbá formálom őket.
MN: A Szutyok óta jelennek meg egyre direktebben aktuálpolitikai kérdések a drámáidban. Volt egy pont, amikor az asztalra csaptál, mondván, most már elég?
PB: Én minden témát az egyén problémái felől közelítek, még ha ez egyes esetekben össze is passzol valamiféle társadalmi üzenettel. A jelenkori történések így vagy úgy, de mindig beszivárogtak az előadásaimba. De ha határozottan állást is foglalunk valami ellen vagy mellett, azt is mindig lehet máshogy értelmezni. A Kaisers TV, Ungarnról a Fidesz egyik funkcionáriusa előadás után azt mondta, hogy arról szól, Orbán Viktor megtanította a magyar embereket hinni önmagukban, ezért előbb-utóbb európai nagyhatalom leszünk. A Szutyoknak is van egy olyan értelmezése, hogy mártírt csináltunk a gárdistából.
MN: Az elmúlt években a független társulatok panaszkodtak és tiltakoztak az őket lenéző és csaknem ellehetetlenítő kultúrpolitika miatt - hiába. Nem kellene - egyáltalán: lehetne? - valami olyat csinálni, aminek valós hatása van?
PB: Eléggé keményen bánt velünk, független színházakkal az ország vezetése. De most konszolidálódni látszik a dolog; úgy tűnik, lejjebb már nem viszik a keretet - most a 2010-es összeg felét kapjuk meg egy évre. Megemeltük a jegyárat, létezik a tao, és ebből tulajdonképpen ki lehet hozni egy évadot egy új bemutatóval, sőt, most úgy tűnik, az Átriumban ebben az évben még egy bemutató létre tud majd jönni. Már kiírták a pályázatokat, az évadkezdésre átutalták a támogatást. Én is kétségbe voltam esve, amikor 2011-ben úgy tűnt, talán semmit sem kapunk: az ember mondott olyanokat, hogy menjünk ki a Parlament elé, és vagdossuk magunkat pengével. Ennek lehet a helyszíne a Kossuth tér vagy a Városháza, de a színház szóljon a színházról. Nem értek egyet Gulyás Márton akciójával (a Krétakör ügyvezetője megafonnal zavarta meg Markó Iván premierjének tapsrendjét a nekik megítélt indokolatlan plusztámogatást számon kérve - K. B.): a színházi ember számára a színház fontosabb kell, hogy legyen, mint a politika.
MN: De akkor mit lehet tenni, ha még rosszabb lesz a helyzet?
PB: Ha megnyerik a választást, és megint jönnek a megszorítások? Fogalmam sincs, nincsenek vészforgatókönyveim. Az köt le, hogy jól menjenek a futó előadások, és létrejöjjön a következő. Biztos kimehetnénk külföldre, de nem akarunk. Senki nem akar.
MN: Gyakran elhangzik, hogy a két oldalnak közelednie kéne egymáshoz, úgymond betemetni az árkokat. De ha holnap megkeresne Vidnyánszky Attila, Fekete Péter vagy Balázs Péter, és békés együttműködést ajánlana, vállalható lenne igent mondani?
PB: Nem. Nem örülnék, ha megkeresnének: hagyjanak békén, és csinálják a dolgukat azoknak, akiket érdekel! Fekete Péter? Ugyan már! Sem róla, sem Balázs Péterről nem gondolok sokat szakmailag, és bár Vidnyánszkyról mindig azt mondják, hogy ő a legtehetségesebb a jobboldalon, nagyon károsnak és bugyutának tartom, amiket mond, például hogy hogyan kéne a hűségről színházat csinálni. Nyilván törekedni kell a hűségre, de színházat csinálni róla? Kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle. Egyébként nem: nem érdekel.
MN: Akkor marad ez a megosztottság a következő tíz-húsz-ötven évre?
PB: Nem. Azt gondolom, hogy a Teátrumi Társaság ideájának, koncepciójának semmi köze a színház valódi természetéhez, ezért el fog tűnni, mert nem korszerű, nem működőképes, és nincs jövője. Biztosan állítom, hogy a tehetség hosszú távon győzedelmeskedik a középszerűség felett.
MN: Van stratégiád arra, hogyan lehetne megváltoztatni a struktúrát, az állami támogatáson alapuló működési modellt?
PB: Költségvetésünk 60 százaléka saját bevétel, és 40 százalék az állami támogatás. Ez az út hosszú távon nyilván túl kiszámíthatatlan, ki kellene találni, hogyan lehet függetleníteni magunkat az államtól, de bízom benne, hogy a vezetők végül belátják: a kultúrát - és benne minket is - támogatni kell. A jegyáremelés jelenthetne megoldást a tao megtartása mellett, de kockázat nélkül az árakat már nem lehet növelni.
MN: Szoktál hasonló, új megoldásokon gondolkodni?
PB: Nem, mert nem értek hozzá. Minden, ami a számokkal kapcsolatos, már egy menedzser feladata lenne. Nekem ahhoz van tehetségem, hogy létrehozzak egy előadást, ahhoz nincs, hogy kitaláljam, hogyan lehet megélni.
MN: De nincs menedzseretek.
PB: Nincs.
MN: Nem kéne?
PB: De, kéne. De mondom, azért így is működünk.
MN: A külföldi meghívások anyagi biztonságot is jelentenek; alkotóként jelenthet ez neked olyan vonzerőt, ami befolyásolja egy előadás elkészítését?
PB: Ez egy nagyon komoly csapda; láttam már társulatot, amelyik abba bukott bele, hogy mindenképpen a külföldi igényeknek megfelelő előadásokat akart létrehozni. Ebbe nem szabad belemenni, ez egyáltalán nem lehet szempont. Jó dolog, ha az embert hívják külföldre, de én már azzal is megelégednék, ha soha többet nem mennénk máshová, viszont itthon olyan jól futnának az előadásaink, ahogyan most mennek.
MN: Sosem hiányzott, hogy más színházban rendezz vagy játssz?
PB: Mostanában már inkább el tudnám képzelni. Hála istennek, hívtak rendezni máshová, és erre büszke is vagyok, de mindig nemet mondtam, mert az a fél év, amíg egy előadással foglalkozom, kiesne a társulat életéből. Mielőtt elkezdtem volna a saját dolgainkat csinálni, tíz évig "csak" színészként dolgoztam, és szinte mindent kipróbáltam a prózától a táncig. Ilyen ambícióim már nincsenek; számomra a társulat a legfontosabb; az az életművem.
