Magyar Narancs: A POSZT-on 2011-ben a Bányavirág lett a legjobb dráma, tavaly pedig a marosvásárhelyi előadás hozta el a zsűri díját - ezek után mindenki gyorsan megtanulta a nevedet, befutottál. Innen visszatekintve minden más csak útkeresésnek tűnik?
Székely Csaba: Nem, minden maga az út. Csak nincs térkép, ezért nehéz megmondani, éppen hol tartok. Mindig úgy tűnt, hogy éppen a jó úton, de aztán kiderült, hogy ez nem feltétlenül van így. A kamaszkori zsengéket leszámítva egy paródiakötet volt az első szépirodalmi próbálkozásom. Azóta rövidprózákat írtam, ezek meg is jelengettek, igaz, nem túl sok született belőlük. Nem gondolok ezekről se jót, se rosszat, ott hagytam őket valamelyik út szélén, és már nem megyek oda vissza. Szeretnék még prózát írni, de másképp. Egyébként pedig újságíró vagyok, vagyis nem tudom, annak hívjam-e magam.
Fotó: Németh Dániel
MN: Nem szégyen az. Pontosabban mit dolgozol?
SZCS: Kulturális rovataim voltak, A Hétnél, az Erdély FM rádiónál, most pedig a manna.ro-nál.
MN: Magyar az anyanyelved, Romániában élsz, az első darabodat ehhez képest angolul írtad.
SZCS: Nem tudatos döntés volt. Egy kollégám mutatta a BBC pályázatát, és noszogatott, hogy induljak el rajta. Az önmenedzselés nem a legerősebb oldalam, úgyhogy sok győzködés után álltam csak neki. Ez lett a Do you like Banana, Comrades?
MN: A magyar sajtó beszámolt róla, hogy ezzel nemcsak a pályázaton nyertél, de a darabból készült hangjáték is kapott egy pofás díjat. Viszont arról már nem szólt a fáma, miről szól a szöveg.
SZCS: Olyan, mintha monodráma lenne, de több színész játszik benne. Fiatal srác meséli el az élményeit a rendszerváltás előtti és utáni Romániáról. Picit alulnézetből, mert sejthető, hogy nem egészen komplett a fiú, és amit mond, az nem feltétlenül igaz. Totál diszfunkcionális család, az apja karrierista hatalmasság, az anyja teljesen szétcsúszott, a testvére őrült.
MN: Román család?
SZCS: Vegyes házasság. Az apa magyar, de sokáig ragaszkodik hozzá, hogy Tiberiunak hívják. Majd amikor 89 után észleli, hogy a magyarországi kormány támogatja a politikailag megalázottakat, elkezd ebben a szerepben tetszelegni. Onnantól kezdve újra Tibornak hívják.
MN: Fogsz még angolul írni?
SZCS: Nem tudom. Most éppen románul kellene írni, és nem tudom, képes leszek-e rá. Vannak kétségeim. Két román színész keresett meg, hogy írjak rájuk valamit. Ismered Marcel Iuresüt? Lejátszotta a vászonról Bruce Willist a Hart háborújában. Ő az egyik. A másik Nicu Mihoc, szintén jó színész.
MN: Az első magyar színpadi szöveged a Bányavirág - tele Csehov-utalásokkal, tőle ellesett fogásokkal. A témához kerestél mintát, vagy egy Csehov-átirathoz megfelelő témát?
SZCS: Utóbbi. A marosvásárhelyi egyetem drámaíró kurzusán kaptuk a feladatot, hogy írjunk újra egy klasszikust, és a Ványa bácsit választottam. Nem állítom, hogy profi drámaíró vagyok, de amit tudok, annak nagy részét Csehovtól tanultam. Később már nem ilyen direkt a hatás, de a trilógia további részeiben is visszaköszön a Cseresznyéskert, illetve a Sirály.
MN: A kötet végén Csehov mellett Martin McDonaghnak és az erdélyi valóságnak mondasz köszönetet, mondván, belőlük különösen sokat merítettél. McDonagh kapcsán is érdekes kérdés: pontosan milyen nyelven beszélnek a szereplőid?
SZCS: Ez nem egy létező nyelv. A szövegek reális kérdésekről szólnak, de a nyelv erősen stilizált. A beszédük által is szerettem volna érzékeltetni, hogy ezek az emberek izoláltan élnek, elvadultak, szétitták az agyukat. Kúsznak-másznak a nyelvben, próbálnak belekapaszkodni a beszélgetőpartnereik mondataiba. Ehhez a helyzethez kerestem nyelvet, amiben érződik, hogy erdélyi, de nem lehet pontosan azonosítani, melyik régió. Ahogy keresgéltem, kapóra jött a Varró Dani által magyarított McDonagh-darab, a Vaknyugat. Ahogy ő az ír parasztokat ábrázolja, az nagyon közel áll ahhoz, ahogyan a szereplőimről gondolkozom.
MN: Ami meg azt a bizonyos erdélyi valóságot illeti: ha a valós helyzet akár csak közelíti a drámák világát, úgy a helyzet katasztrofális. Gyakorlatilag csak az különbözteti meg a falu lakóit, hogy megérdemelten vagy ártatlanul zúdul rájuk a csapások végtelen sora.
SZCS: Hát hol nem katasztrofális a helyzet? De nem az volt a célom, hogy katalógust írjak az erdélyi kisember hétköznapjainak kínjairól. A dráma viszont mindig keresi azokat a helyzeteket, amelyeken keresztül létező problémákról tud beszélni. Unikornisokról és barátságos manókról nagyon nehéz jó drámát írni. Ha arra gondolok, hogy itt, Erdélyben mi foglalkoztatja az egyszerű embereket, mi az, amit drámává lehet írni, akkor ezek a problémák jönnek elő. Nacionalizmus, korrupció, alkoholizmus, öngyilkosság, szegénység. Ezeket a dráma szükségszerűen felerősíti. Hiszen amit színpadon látunk, az eleve kevésbé tűnik igazinak, fel kell turbózni, hogy a közönség azt érezze, ez is a valóság.
MN: Rögtön az első darab erőteljesen viszi színre az egész trilógia egyik alapkérdését. Amikor megérkezik a magyar köztévé, a csontalkoholista, erőszakos, nihilista-depressziós Iván szépen előveszi a székely harisnyát, és engedelmesen belemondja a kamerába: "Megvan mindenünk, nem szenvedünk szükséget semmiben, mert hagyományos életet élünk, s megelégszünk azzal a kicsikével is, ami nekünk van. Így élünk mi itten. Éldegélünk. Kell énekelni?" A hamis Erdély-mítosz elleni indulat motivált?
SZCS: Indulatnak talán nem mondanám. Csodálkozom inkább, sokaknak mennyire sematikus az Erdély-képük. Mert azon nyilván mindenki csak röhögne, ha azt mondanám, hogy a pestiek mind melegek, mert kényeskedve beszélnek. De mennyivel hihetőbb az a sztereotípia, hogy székely magyar testvéreink csak addig nem fütyörésznek népdalokat, amíg lehúzzák a három deci pálinkát, mielőtt kimennek a nyájhoz a hegyre?
MN: Lehetett volna ennek alternatíváját kínálni úgy is, hogy elszakadunk a falutól, a hegyektől, és megnézzük, hogyan élnek kozmopolita magyar fiatalok Kolozsváron vagy Bukarestben. Így most tulajdonképpen a saját pályáján vered meg a túlédes Erdélyt.
SZCS: A túlédes Erdély-kép eleve vesztes helyzetben van, mert nem igaz, és ezt mindenki látja, aki kinőtt a Hófehérkéből. Lehet, hogy egyszer eljön az ideje egy Kolozsvár-darabnak is, de most ez volt kézhez állóbb. A falut jól ismerem, falusi munkáscsaládból származom. Nagyszüleim ott élnek, sok időt töltöttem ilyen környezetben.
MN: Értek támadások az írásaid miatt?
SZCS: Persze, de eddig még nem dobtak Molotov-koktélt a kocsimra. A marosvásárhelyi közönség - magyarok és románok - szerette az előadásokat. De sokan felháborodtak, hogy a székely ember azért nem ilyen, azért nem kellene rólunk így beszélni.
MN: Miközben ez a beszéd sokkal szolidárisabb a székelyek problémáival, mint a zúgó fenyvesek iránti rajongás.
SZCS: Ezt remélem én is. De Erdélyben elindult egy tendencia, ami egyébként tőletek gyűrűzött át, hogy mindenkit rögtön besorolnak egy ideológia alá, egy képzelt vagy valós csoport tagjai közé. Engem a munkahelyeim alapján elkönyveltek nemzetietlennek, aki ha teheti, szidja a magyart. Pedig ha már muszáj ezekben a fogalmakban gondolkodni, hát mi lehetne nemzetibb téma, mint a magyar kisebbségek helyzete? Magyarországon látszott is, hogy jobb- és baloldalon egyaránt megszólítunk embereket. Hogy mást ne mondjak, Kerényi Imre és Eperjes Károly is gratulált.
MN: Az egyelőre még be nem mutatott, de a kötetben olvasható Bányavízben újabb tabutéma, a papi pedofília szabadszájú kitárgyalásával folytatod nemzetellenes tevékenységedet. Folyik erről nyilvános beszéd Romániában?
SZCS: A sajtó rengeteget cikkezik ilyen esetekről, de csak a külföldi híradásokban, esetleg ide látogató turisták esetében. Nálunk látszólag minden rendben, csend van. Pedig nemcsak a nagy számok törvénye, de az ismerőseim történetei is azt jelzik, hogy a probléma igenis létezett és létezik. Talán hiányzik az a szikra, az első bátor feljelentő, aki elindíthatná a hullámot. A családon belüli erőszakról például tudható, hogy egészen magas az aránya.
MN: Tehát mindenesetre ez nem mondható a közéletet meghatározó kérdésnek, szemben mondjuk a Bányavakságban középpontba állított román-magyar ellentéttel.
SZCS: Ez valóban rejtett árnyoldala a társadalomnak, nem olyan látványos, mint az utcán masírozó nacionalizmus. De elsősorban nem az egyház vagy a pedofília érdekelt a Bányavízben, hanem a nevelés, a fiatalok perspektíva nélküli élete, hogy mit tudunk nyújtani, ígérni nekik. Az első részben az öngyilkosság kérdése kap nagy hangsúlyt, a záródarabban pedig az jelenik meg, ami az öngyilkossághoz elvezet, tehát kört írunk le. Nem akartam idáig eljutni, hogy analizáljam a saját műveimet...
MN: Akkor nézzük az előadásokat! A Nemzetiben az a Sebestyén Aba rendezte a Bányavirágot, aki Marosvásárhelyen szép sorban megcsinálja az egész trilógiát - ahogy egyébként Csizmadia Tibor is mindhármat megrendezi különböző pesti színházakban. Más az akusztikája a szövegeknek határon túl és innen?
SZCS: Lényegileg nem, de szerintem mindkét helyszín hozzáad az előadásokhoz. Persze egyes hangsúlyok máshova kerülhetnek, például a Bányavakságból Pesten talán kevésbé a román rendőr figurája, mint inkább a szélsőjobbos erőember és a rezignált, korrupt polgármester közti konfliktus érdekes.
MN: A Nemzetiben előkerül egy székely zászló is, ami sem a darabban, sem a korábbi előadásokban nem szerepelt.
SZCS: Igen, ez az aktualitás hatalma, nem éreztem feltétlenül szükségesnek.
MN: A másik aktualitás, az autonómiatüntetés új fejezetet jelent az erdélyi nacionalizmusban?
SZCS: Változást jelent. Bár nem rajongtam az ötletért, mert szerintem, ha már autonómiát akarunk, azt nem tüntetésekkel fogjuk elérni, de azt mindenképpen fontos elmondani, hogy maga a kezdeményezés nem szélsőségesektől származott. Azonban a rendezvényre rátelepültek magyarországi szélsőjobboldali csoportok. Azt pedig senki nem gondolhatja komolyan, hogy büdös oláhozó jobbikosok hozzák el az autonómiát Székelyföldnek. Mintha azt mondták volna: Figyelj, kedves oláh barátom, vesszen Trianon, adjál, kérlek, autonómiát, a kurva anyádat! A tüntetés szervezői nem tudták kezelni a szélsőségesek megjelenését, részben azért sem, mert ez új helyzet. A Magyarországról importált új erdélyi nacionalizmus véres szájú, van benne antiszemitizmus és cigánygyűlölet is, míg az old school nacionalizmus próbál európaibb, szalonképesebb lenni, és inkább egy generációkon átöröklődő felsőbbrendűségi érzéssel írható le. Azzal a belátással, hogy ha már ez a helyzet, akkor ne fojtsuk meg egymást. Nem utálom én a románokat, de azért büdös parasztok, szóval mutassuk meg, hogy mi civilizáltabbak vagyunk.
MN: Mi jön most? Újabb drámák? Mármint az írói pályádon.
SZCS: Azóta már írtam egy hosszú történelmi darabot egy zűrzavaros korszakról, és lehet, hogy a darab még zűrzavarosabb lett. De örülök, hogy megírtam, mert megtanultam belőle, hogy nem érdemes történelmi darabokat írni. A történelem nem játszik a drámaíró keze alá. Annyi erőszakot kell elkövetni rajta, hogy dráma legyen belőle, hogy azzal az erővel akár sci-fit is írhatnánk. Most éppen egy prágai színházi lap kérésére írok rövid darabot egy közéleti témákkal foglalkozó nemzetközi antológiába. Felkérések vannak még bőven: a gyergyói Figura Színházban egy román rendezővel készítünk majd előadást, Marosvásárhelyre készül egy darab decemberre, és ami egészen friss hír: valószínűleg a Vígszínház számára is csinálok valamit jövőre. Fogpiszkálót, ha el nem...
Az új Bányavirágról kritikánkat lásd a Visszhang rovatban.
