Magyar Narancs: Shakespeare-t játszani politikai színház?
Polgár Csaba: Nem tudom, mi az a politikai színház. Vagyis, bár ez közhely, minden színház politikai színház, mivel arról szól, hogyan tudunk egymás mellett élni, és mert felveti a kérdést, hogy jó-e a rendszer, amiben élünk, és hogyan lehet elhelyezkedni ebben a rendszerben. Shakespeare minden darabjában erősen reagált korának történéseire, megjelentek bennük azok a politikai játszmák, kritizált döntések, társadalmi változások, amik őt érintették. Azért is élő még mindig, mert kiérezni a darabjaiból az életszagot: a közlésvágyat és az igényt arra, hogy foglalkozzunk magával az emberrel.
MN: Valóban minden színház politikus? Még egy Lili bárónő-matiné is?
PCS: Szándék szerint nem feltétlenül, de az már a következő lépcső, hogy az ember tudatosan erre használja-e a színházat. Más kérdés, hogy vajon az a politikai színház, ami direkte arról szól, amiben ma élünk, vagy a Lili bárónő is lehet politikai színház abból a szempontból, hogy fel kell építenie egy rendszert, egy közeget, ahol a történet játszódik, és abban össze kell raknia a viszonyokat. A Válasszunk párt! című Ödön von Horváth-rendezésemben volt egy vak komondoros rész; mindig kérdés, hogy egy ilyen betalál-e vagy sem. Igaz, pont a köztársaság-párti demokrata mondta el a komondoros történetet, és nem egy fasiszta, hogy fordítsunk egy kicsit az egészen, és ne politikai agitációról legyen szó. Mert az, hogy valaki veri a feleségét, nem politikai kérdés. Ilyen ember egész egyszerűen ne üljön a parlamentben.
MN: Én úgy éreztem, a vak komondor túlzottan leszűkíti az értelmezési tartományt, mert így már nem általában a családon belüli erőszakról szól az a rész, hanem egy konkrét képviselő esetéről.
PCS: Ez biztosan így van, pláne, ha nem jön át, hogy ez átkerült a másik oldalra. Ezért is van, hogy Terhes Sanyi most már mindig mást mond komondor helyett: gereblyét, csüngő hasú malacot vagy sült pulykát. Biztos, hogy vékony ez a mezsgye, és például a Korijolánuszban is vannak olyan pontok, ahol finomabban, szofisztikáltabban lehetne kinyitni egy utalást. De néha nagyon jólesik egy az egyben odarakni valamit.
MN: Létezhet olyan szintű konkretizálás, aminek már nincs helye a színpadon?
PCS: Akkor nincs értelme ennek a fajta színháznak, ha nincs szó mind a két oldalról; az egyoldalú kikacsintás nem jó, mert sosem igaz, el akarja hitetni, hogy csak az az oldal létezik. Ez lehet az, amitől valamit kampányszínháznak lehet nevezni. Az ország is attól ilyen, hogy a politikusok sem jutottak még túl azon, hogy csak egymásra mutogassanak, mintha csak két oldal létezne. Talán a mi generációnk már nem kér abból, hogy azért kelljen két rossz közül választanunk, mert ennél nincs differenciáltabb gondolkodás vagy bármiféle beismerés, összefogás, létező kommunikáció azok között, akik fent ülnek.
MN: A Merlin, avagy Isten, Haza, Család című előadásodban mintha azt mondanád, a te generációd sem tud, tudott élni a lehetőségeivel.
PCS: Igen, az arról akart szólni, hogy vajon mi csinálunk is valamit, vagy csak megelégszünk azzal, hogy azt mondjuk: már bocsánat, de nem mi rontottuk el. De ez után jön a kérdés, hogy oké, de akkor mi legyen, amire kéne felelni is valamit. Valószínűleg minden generáció úgy érzi, hogy mi vagyunk azok, akik pont lecsúsztunk valamiről. Foglalkoztat, hogyan lehet átbillenteni valamit, hogyan érhető el, hogy ne ugyanazt a gittet rágjuk, amit már hatvan éve rágunk.
MN: És hogyan?
PCS: Fogalmam sincs, nekem is csak utópisztikus gondolataim vannak. Figyelni egymásra, meghallani a másikat; abba még soha nem halt bele senki, ha más tanácsára lépett olyat, ami jól sült el. Valószínűleg nagyon nehéz azt mondani más gondolatára, hogy elismerek belőle valamit, mert az jó.
MN: Lehet a színháznak aktív szerepe egy ilyen társadalmi változás elősegítésében?
PCS: Hát, nyilván nem, de ha tényleg ezt gondolnám, akkor nem ezt csinálnám. A színház egy általunk kreált világ, ahol az ember mindent megtehet, és úgy érzi, olyasmiről is beszélhet, amihez egyébként az életben gyáva lenne. Más helyre került a színház, és nem csak a nézők pénztárcájában. Vannak azért nagyon jó élmények is, például a Korijolánusz utáni beszélgetések gimnazistákkal, akik magától értetődően értik a felvetett problémákat.
MN: Látnád értelmét annak, hogy olyan előadást rendezz, ami nem szól konkrétan is a minket körülvevő világról?
PCS: Nekem fontos, hogy egy előadás közel legyen hozzánk, de soha nem az a szándékom, hogy nekiessek a mának. Inkább az szokott történni, hogy ha amúgy is megtetszik egy darab, akkor abban meglátom, hol lehet egy kicsit belenyúlni. Valójában a jó darabok magukban hordozzák ennek a lehetőségét. Nem tudnám azt mondani, hogy engem a politikai darabok érdekelnek. Ha elővennék egy Macbethet, azt sem azért tenném, mert van benne egy királyváltás, inkább azért, hogy megnézzem, hogyan rohad szét egy kapcsolat férj és feleség között.
MN: 'szintén azt gondolod, hogy a te Macbethedben nem lenne benne hangsúlyosan, mondjuk, a politikai hatalom jellemtorzító hatása és valamelyik kormányváltás?
PCS: Biztosan szólna erről is, de talán belülről megmutatva, nem a külső behatásra fókuszálva. De lehet, hogy igazad van, és végül tényleg azt mutatná meg, hogy tessék, ilyen egy zsarnok. Ez viszont még nem jelenti azt, hogy csak erről szólna - ugyanakkor valószínűleg nem tudnám kihagyni, mert van róla mondanivalóm. És az is igaz, hogy másmilyen darabbal még nem próbálkoztam. De ki az, aki meg bírná állni, hogy ha elővesz egy Don Juant, abba ne nyomja bele az új erkölcstankönyv néhány fejezetét? Ez olyan, mint a zene: valahogy mindig bekerül az előadásokba.
MN: Münchenben Shakespeare Julius Caesarát rendezted meg. Abban mit találtál a leginkább a mára vonatkoztathatónak?
PCS: Vittem magammal a HOPPart színészeit; ők játsszák a szolgákat, akik nagyon fontosak a darabban, mindenhol ott vannak, mindent tudnak. Gondoltam, az valahogy stimmel, hogy a magyarok játsszák Németországban a szolgákat. Persze inkább arról szól az előadás, hogyan működik egy birodalom: ma is építgetik a nagy, összefüggő birodalmakat. Vajon az a jó, ha idealisták veszik át az uralmat, és azt mondják: nem vezetheti egy ember az egészet, inkább legyen demokrácia? Caesar jól működő rendszert hozott létre, amit jól is tud vezetni. Aztán amikor Brutusék átveszik a hatalmat, két nap alatt romba dől az egész.
MN: Tim Carroll, a Shakespeare's Globe Theatre rendezője mondta, hogy nem akar olyan Hamletet látni, aki nem hiszi el, hogy nyerhet, mert már az első perctől tudja, hogy ott a homlokán a halál jele.
PCS: Szerintem az a fő kérdés, hogy Hamlet alkalmas-e arra a szerepre, amit rábíznak. Az apának, aki szellemként megjelenik, egy jó szava sincs a fiához, csak azt mondja, nagy szarban vagyok, rakj már rendet helyettem. Ez számomra kapcsolódik ahhoz, amit már mondtam: hogy az előző generáció tovább tol valamit. Ez kicsiben nagyon sokszor megtörténik a családoknál: sérelmek, bennrekedt fájdalmak átkerülnek a gyerekre, aztán a szülő felteszi a kezét, hogy én ezt már nem tudom kezelni, én ilyen vagyok, de te oldd meg valahogy. Én nem úgy élem meg ezt a szerepet a színpadon, mint egy olyan ember, aki alapvetően képtelen elvégezni a feladatát, de hát elkezd rajta gondolkodni a szentem, aztán meg köré épül egy olyan világ, ahol felmerül, hogy érdemes-e egyáltalán itt bármiért küzdeni. Shakespeare sosem süllyed le a napi politika szintjére, hanem mindig érvényes emberi tragédiákról beszél, amelyekben minden félnek megvan a maga igazsága. Nyilván nálunk most erős hívószó, hogy a díszlet egy focistadion. Minden épülő birodalomra jellemző volt, hogy a vezető stadionokat akart felhúzni, hogy legyen hol közösen ordítani: akár kórussal, akár gladiátorokkal töltik fel, számomra ugyanolyan ijesztő. De az előadás, azt hiszem, nincs leszűkítve erre, bár a stadion mindenkiben erősen behív egy hangulatot, amitől aztán nehéz elszakadni, és minden szónak más lesz a jelentése.
MN: Több kritika kiemelte: szokatlanul természetes, maníroktól mentes az alakításod. Meg tudod fogalmazni, hogyan éred ezt el?
PCS: Munkával. Én mindig iszonyú görcsösnek érzem magam, és sok meló van abban, hogy ez ne látszódjon. Nyilván próbál az ember minél közelebb kerülni a figurához, magára húzni, engedni, hogy ő is gyúrja az alakot, és az is gyúrjon rajta valamit. A legfontosabb megérteni és megértetni a gondolatot; tudnod kell, hogy mitől izgalmas az, amit a figura mond, hogy mitől fogja érdekelni az embereket. Stork Natasa mondta, hogy megkérdezte Monori Lilit, hogyan lehet ilyen természetesen beszélni a színpadon, mire ő azt felelte, addig gyakorlod, amíg olyan nem lesz, és ennyi. Ez nagyon megragadt bennem; nincs semmilyen praktika, csak a meló.
MN: Hogyan működik most a HOPPart, amelynek alapító tagja voltál?
PCS: Én már nem vagyok tag; ha tudok, évente rendezek náluk, és próbálom mindig vinni magammal a színészeket, ha külföldre hívnak. Szerintem nem nagyon lehet máshogy túlélni, csak ha egy kis társulat betársul különféle koprodukciókba.
MN: Független rendezőként hogyan lehet megélni?
PCS: Azt hiszem, sehogy. De én azért feketeseggű vagyok, hiszen kőszínházi színészként is van állásom, miközben ezeket is csinálom, szóval joggal lehet azt mondani, hogy én egy szót se szóljak. Sosem fogom megérteni, hogy odafent miért nem veszi észre senki, hogy ezek a társulatok keresztbe-kasul utazzák a világot. Lehet, hogy tokaji aszúból és pálinkából többet adnak el kint, de nem értem, miért nem érdeke mindenkinek reprezentációra használni egy Bodó- vagy Schilling-előadást, és hirdetni, hogy ezeket magyarok rendezik. Ostobaság, hogy ők valaki ellen csinálnának színházat vagy megfordítva: nagyképűség valakinek azt gondolnia, hogy ellene szól egy előadás. Érthetetlen, hogy erre a szcénára senki nem repült rá; pénz nem sok van benne, de szellemi tőke bőven.
MN: A megélhetéshez tehát külföldi meghívások kellenek?
PCS: Igen. Egy müncheni bemutatónak egészen mások a körülményei és a gázsija is. Más kérdés, hogy az ember mennyi idő után tudja azt mondani, hogy oké, akkor ismeretlen közegnek, egy teljesen más kultúrában, ismeretlen színészekkel rendez előadást.
MN: Ha te mint kőszínházi színész nem vagy "rászorulva", miért vállalsz el külföldi felkéréseket?
PCS: Mert érdekel, és mert megtehetem. Biztos számít az is, hogy munkamániás vagyok, de mindenki az, aki ezt csinálja. Az is benne van, hogy ha itthon nincs lehetőségem egy évig rendezni, akkor sem esem kétségbe: ha azt látom, hogy máshol meg van igény arra, amit én tudok összerakni, akkor odamegyek.
