Színház

Fejünk fölött el

Ionesco: Makbett
szerző
Tompa Andrea
publikálva
2015/40. (10. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Már a plakátja is kicsit ijesztő, de erre mondhatjuk, hogy a plakát még nem része a műalkotásnak, pusztán marketingeszköz. Vajon az előadás csak felhasználja a kormánypropaganda kék plakátjait mint képi ikont, vagy van hozzánk szóló mondandója róla, tűnődöm.

Nehéz volna ma elképzelni egy nem politikus Macbethet (Shakespeare-től) vagy Makbettet (Ionescótól, eredeti címén Macbett), bár kérdés, hogy a széles skálán mennyire az általános és örök vagy az egyedi és konkrét felé akar menni az előadás, amikor a hatalom működéséről beszél. Ionesco végighalad a shakespeare-i történeten, amelyből kihullottak a pszichológiai motívumok, gépiesedett és értelmét vesztette a gyilkolászás és a hatalommánia. Kihullott az erkölcsi tanulság, kedélyesen abszurd és játékos, kabarétréfákkal és bohócériákkal tarkított kis mű lett. Megírásakor a sajtó rosszul fogadta. Két és fél órányi anyag nemigen van benne – és ebben az előadásban sincs.

Nem vagyok ellene a direkt politizálásnak a színházban (mint ma sokan), annak, hogy konkrétan felismerhetőek legyenek emberek, szólamok, pártok, képi-verbális ikonok a ge­citől a kormányplakátokig. Ebben a Makbettben (melynek címe is magyarosodott) van számos mai politikai konkrétum, amit a gyilkos vezetőkhöz, diktátorokhoz kötünk. Elhangzik egy komplett Orbán-beszéd (utánzat, idézetekkel), jól is mondják, vakító narancsszínben úszik a színpad, a reformok működnek, a boltok vasárnap zárva stb.

Bátornak akkor volna nevezhető az előadás politikai dimenziója, ha egy Fidesz-kongresszusra hívnák meg tükröt tartani. Az szubverzív tett volna. E nélkül azonban az előadás kénytelen azokhoz beszélni, akik itt ülnek, és mindez nekünk nem tükrünk. Itt mi passzívan ülünk, néha nevetünk. Értünk minden ­poént és humort, vannak igen jók és nagyon laposak is. Ha volna elvárásom a politikai színházzal kapcsolatban, az éppen a kimozdítás volna: nem az, hogy felismerjek állításokat és bólogassak (ja, ja, működnek), hanem hogy rádöbbenjek a szavak jelentésére, hogy mindez felrázzon abból, amiben vagyok. Legyen érzelmi, szellemi hatása, még ha kabaré­tréfa is. Hogy netán rám mutasson az előadás mint felelősre, elkövetőre, a helyzet fenntartójára, hogy azt mondja: tisztelt színházba járó középosztály, tisztelt értelmiség, helló. Ébresztő. És ne a fejem felett beszéljen, az ott nem lévőknek üzenjen. Attól tartok, akit ez az előadás meg akar szólítani, azok nincsenek itt, és nem is járnak színházba. Aki jelen van, azt könnyed kacajra invitálja. Innentől egyszerűen kevés a tétje az egyébként szórakoztató előadásnak, és magának a politizálásnak is, mert túl biztonságos. Ami biztonságos a művészetben, az egyben problematikus is.

E nézőponttól eltekintve (de el lehet-e tekinteni?) egy játékos, bár túlnyújtott, poénokra és fordulatokra épülő előadást nézünk. Alföldi Róbert rendező festett arcú, groteszk karakterekre szabta a stílusjátékot (ez sem feltétlenül kortárs színházi nyelv), ami erős technikai (és nem lélektani) játékra épül. A színészek közül sokan szépen dolgoznak, van, akinek magas szintű technikai tudás van a farzsebében vagy inkább a szoknyája zsebében, mint Kerekes Évának (Lady Duncan), aki nagyon játékos, gyors, éles, pökhendi (bár az előadásban minden nő csupán szexuális tárgy, ez igen zavaró). Ám mégis látható, hogy nincs eléggé egybegyúrva a csapat, van, akinek könnyen megy a „másféle” stílus, van, aki nehezebben találja. Orosz Ákosnak (Makbett) és Bányai Kelemen Barnának (Banco) van olyan múltja (előbbi a Maladype társulatból, utóbbi Marosvásárhelyről jön), amelyből meríthet a stilizált játékhoz, mindketten kiválóan használják testüket, mimikájukat. Orosz Ákos lágyabb és gumiszerűbb, Bányai fenyegetőbb és nyersebb. Hevér Gábor (Duncan) jó, bár sok eszközét láthattuk már, ő mondja az Orbán-beszédet is, vicces. Sok szép rendezői meg­oldás is van: a gyilkolással párhuzamosan ­pirosodó fülek, a vészbanyák mint magyar­ ru­hás menyecskék, akik dialektusban szólnak, a picike mosdókagyló a mosószerekkel, amiben túl sok vért kéne lemosni, és megannyi színészi geg. De nem elég vicces a félelem ellen árusított almalé, aminek van ugyan dramaturgiája, mégis kevéssé meglepő. És a darab végén betoppanó új hatalom, egy ifjú öltönyös nyikhaj, akinek láttán akár Makbett is jobb választás, már kevéssé tud hatni, mert az egész nem elég szorongató, és a színházi eszköztár, mire ő megérkezik, kimerül. És jó volna az előadásban szereplő kék mackó, amelynek nemigen van szerepe, csak színe, és a kék kosztümös (a remek Bercsényi Péter formálta) „civil”, aki folyton bocsánatot kér, mert ő volnánk mi. Volnánk, ha velünk mint címzettel is számolna ez az előadás.

Átrium Film-Színház, szeptember 24.

szerző
Tompa Andrea
publikálva
2015/40. (10. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Holland orvosok
A menekült gyerekek gyógyításáról
Nemzetépítés az iskolában
Ukrán–magyar oktatási vita
Versenysport vs. adófizetők
A hobbiúszók kiszorítása
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...