Interjú

Fekete Ernő: "Ritkán hívnak válogatásra, ha meg hívnak, nem engem választanak"

Fekete Ernő színész
szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2017/40. (10. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Tépelődő, igazmondó hősök nyomvonalán halad Miskin hercegtől Ivanovon, Alceste-en át Thomas Stockmannig. Időnként becsúsznak groteszk, elrajzolt karakterek, mint a Hóhérok pályamódosító főhóhéra. Huszonkét év folyamatos „katonás” tagsága mellett másfelé is kirándul. Az Orlai Produkcióban legutóbb reverendát öltött Flynn atya szerepében, akit egyik diákja molesztálásával gyanúsítanak. Kétely a „köbön”.

Magyar Narancs: Úgy hírlik, régi álmod teljesült azzal, hogy papot alakítasz. Mi vonzott benne?

Fekete Ernő: Régi közhely, hogy a pap, a színész, a tanár hasonló foglalkozás. A papnak éppúgy fontos eszköze a beszéd, a személyiség, mint a színésznek. És papot még soha nem játszottam. Amikor próbáltuk a Kétely című darabot, kiderült, hogy a kevés szereplő közül a rendezőt is beleértve én tudok a legtöbbet az egyházról. Van valami furcsa vonzódásom a katolikus egyház történetéhez. Nem mintha központi szerepe lenne a hitnek az életemben, vagy valaha is papnak készültem volna. Inkább hobbiszinten érdekel ez a kétezer éves intézmény, például viszonylag sokat olvastam a pápák életéről.

MN: Forró téma a papi pedofília, az utóbbi években jó néhány eltussolt, kiszivárgott ügyről lehet hallani a Vatikántól a magyar katolikus egyházig.

FE: A Kétely egyáltalán nem a katolikus egyház visszásságairól, félrelépéseiről szól. Semmiféle leplet nem akar lerántani senkiről. A történet helyszíne és tárgya tulajdonképpen csak alibi a szerző részéről egy témához, amivel foglalkozni akar. John Patrick Shanley 2003-ban írta a darabot, amikor az Egyesült Államok megtámadta Irakot azért, mert állítólag tömegpusztító fegyvereket készített. Igazából nem volt bizonyíték arra, hogy ezek a fegyverek valóban léteznek. A szerzőt az az indulat vezérelte, hogy mi sül ki abból, ha konkrét tudás helyett csak hiszünk valamit, ami vagy igaz, vagy nem.

MN: Nehéz elvonatkoztatni attól a kérdéstől, hogy meddig terjed az egyház hatalma, beleszólása az emberek legintimebb viszo­nyai­ba, lásd a püspöki kar vezetőjének megnyilatkozását a lombikprogramról.

FE: Az említett főpapról már Szombathelyen is hallottam. Egy ideig ott volt püspök, és kitiltott egy nyári színházi előadást egy egyházi tulajdonban lévő területről annak közönséges hangvétele és tartalma miatt. Ha jól emlékszem, valamelyik Hans Sachs-komédiát. Ami persze jogában állt. A lombikos mondatai az ő szemszögéből helyénvalók, hiszen, ha jól tudom, ez az egyház hivatalos álláspontja. Aki hisz, és mérvadónak tartja a katolikus egyház iránymutatását, aszerint éli az életét, vélhetően megfogadja, amit hall. Én egy percig nem vettem magamra, soha nem éreztem kötelezőnek magamra nézve az egyházi feddéseket. Veres András püspök álláspontja után a kormány bejelentette, hogy növeli a lombikprogramban részt vevők számát és a támogatásukat. Olyasmit sejtek inkább e mögött, mint egy bármikori, jól működő politika-egyház viszonyban: mintha megbeszélték volna egymással, hogy „te épp most javasolj valamit, amit úgy is gondolsz, én meg majd nem hallgatok rád”. De hogy így van-e, nem tudni.

MN: A Kételyből nem derül ki, hogy Flynn atya bűnös-e vagy ártatlan a szexuális molesztálásban. Színészként merre dől benned a kétely-bizonyosság mérlege?

FE: Ez az igényes bulvárdarab a szándéka szerint azt várja, hogy a néző az egyik pillanatban bűnösnek higgye a papot, a következőben gondolja az ellenkezőjét, a végén pedig jusson arra, hogy nem tudja. Ha úgy állsz fel, hogy ez egy bűnös ember, akkor nem csináltuk jól, de ha teljesen biztos vagy az ártatlanságában, akkor sem. Nekem játszanom csakis az ártatlant lehet, olyan pillanatokkal, amelyek félreérthetők, és gyanút kelthetnek a nézőben ellenem.

MN: Kétkedő alkat vagy? Előfordul, hogy az előítéleteidre, a feltételezéseidre hallgatsz egy személy, egy helyzet megítélésénél?

FE: Alapvetően bizalmatlan, zárkózott ember vagyok. Hajlamos arra, hogy elhiggyem a rosszat. Ugyanakkor az ellenkezője is igaz. Van olyan, hogy félinformációk alapján ítélek meg embereket, máskor meg szeretem magam eldönteni, kiről mit gondolok.

MN: Még a pályád elején beugrottál a nemzetis Anyám, Kleopátrába, de most először játszol Udvaros Dorottya oldalán főszerepet. Miben különbözik a munkamódszeretek?

FE: Mindketten sokat dolgozunk a szövegen, változtatunk, alaposak vagyunk. Dorka várakozva próbál, hosszan megfigyel. Én türelmetlenebb vagyok, ő megfontoltabb.

MN: Az apaszerepek is megtalálnak. Hogy érzed, 45 évesen változókorba léptél?

FE: Az apafigurák viszonylag rég­óta megtalálnak. Most már kezdem magamról elhinni, hogy lehet akár nagyobb gyerekem is.

MN: A Sirály Dorn doktorához lélekben is hozzá kell öregedned?

FE: Az ötvenes Dornnál valóban éreztem, hogy még fiatal vagyok hozzá. Csehov idejéhez képest kitolódott az életkor. Ami akkor egy harmincas férfi élménye, az ma inkább egy negyvenesé. Egy ötvenes Dornt inkább egy hatvanasnak kéne játszania, nem egy negyvenesnek. De egy társulatban nem lehet mindig a szerepeknek megfelelő életkorú színészeket találni. Kulka János betegsége miatt átvettem az Emilia Galottiban az apa szerepét. Galotti egy szigorú katonaember, nagy lelki válságon megy át. Kezdetben eléggé zavart, azt éreztem, hogy még kölyök vagyok egy ilyen érett férfi szerepére. Aztán jóval a bemutató után már elhittem magamról, hogy Mészáros Blanka apja vagyok.

MN: Az is pluszterhet rak egy színészre, ha valós személyt kell megformálnia?

FE: Csupán egyszer volt példa erre a pályámon: Az Olaszliszkaiban. Egy-két napig tartott, amíg ezzel foglalkoztam, utána sokkal inkább azzal, mit is akart Borbély Szilárd a mindenki által ismert történettel.

MN: Beszűrődik a saját világodba a verbális és fizikai agresszióval teli társadalmi közeg?

FE: Bizonyára, hiszen ebben az országban élek, ennek az országnak a levegőjét szívom, olvasom az újságot, itt születtem, és itt is fogok meghalni. A munkában konkrétan nem érzem, inkább tudat alatt hatnak ezek az élmények.

MN: Köztudottan nem szeretsz énekelni, táncolni. A kivételek közé sorolod a Római vakációt?

FE: Inkább arról van szó, hogy nem efelé ment a pályám. Nem lehetnék egy Fred Astaire, de kisebb énekes-táncos feladatokat boldogan elvállalok. Kimondottan jó érzés dalra fakadni a Római vakációban. Amúgy mostanában gyakran énekelek. Poncius Pilátusként is dalra fakadtam, a Kurázsi mamában is énekeltem. A Passió XXI igazi mély víz volt. Nagyon izgultam, amikor nyolcezer ember nézett az Arénában, és nem láttam a tőlem hetven méterre lévő karmestert. Rengeteg kütyü volt a fülemben meg a derekamon, ha az egyik elromlik, legyen helyette másik.

MN: Alföldivel eddig elkerültétek egymást, aztán hirtelen kétszer is dolgoztál vele a II. Edward címszerepében és a Passió öltönyös Poncius Pilátusaként.

FE: Egyszer régen hívott a Shopping and Fuckingra, de akkor a Katona nem tudott kiadni. A II. Edwardra e-mailben kért fel, mert éppen Szöulban rendezett, azt írta, hogy csak engem tud elképzelni a szerepre. Közben tervezte már a Passiót, és abba is belekerültem. Nagyon szeretem a II. Edwardot, kissé csalódott vagyok, hogy nem játsszuk. Lehetetlen egyeztetni, olyan estét összehozni, hogy mindenki szabad legyen.

MN: A Katonában leginkább az apák nemzedékéhez tartozó rendezőkkel dolgozol. Mennyiben más a munka Alföldivel?

FE: Nagyon felkészülten jön a próbára, sok mindent kitalál előre, amihez aztán ragaszkodik is. De ellentétben a közhiedelemmel, nem csak színészbeállítás folyik. Ascher Tamás kiváló rendező, mégis látszólag kevésbé felkészült. Szüksége van arra, hogy lássa a színészeket, sokszor még a díszletterven is változtat. Emlékszem, az Ivanovot két-három hétig teljesen más díszletben próbáltuk, aztán a próbák hatására változtatott rajta. Végül pályám egyik kedvenc díszlete lett.

MN: Ma is kísért pályád emblematikus szerepe, Ivanové?

FE: Korán kaptam meg, a végére elég jó lettem benne. Kilenc évig játszottuk. Amikor bemutattuk, sok problémám volt magammal. Tulajdonképpen már le is került volna a műsorról, de közben elindult az előadás külföldi karrierje, és itthon is nagy sikere lett. Találkozom fiatalokkal a szakmában, akik mesélik, hogy az Ivanov volt életük első meghatározó színházi élménye. De nem kísért.

MN: Mi a helyzet Helmer szerepével a Nórában? Nincs hiányérzeted amiatt, hogy Székely Krisztáék radikálisan meghúzták a darabot és vele együtt Helmer szövegét?

FE: Szívesen megnézném kívülről is az előadást, hogy lássam, amit belülről gondolok, úgy van-e vagy sem. Ahogy mondod, némi hiányérzettel küszködök, nem érzem a szerepem megalapozottságát a végén kifejtett csúcsponthoz képest. Az előadás utolsó részében hosszan veszekszem Ónodi Eszterrel, közben azt érzem, mit ágálok itt, amikor igazából be sem mutatkoztam, meg sem mutattam, hogy ki ez az ember. De a nagy siker azt mutatja, hogy a nézőket ez nem zavarja, legfeljebb keveseket.

MN: Gyakran osztanak rád vívódó, a helyüket nehezen találó értelmiségi figurákat. Gondolom, élvezed, hogy a Hóhérokban ellene mehetsz a karakterednek, bamba képű, sörpocakos, végtelenül ostoba kocsmárosként, beazonosíthatatlan akcentussal.

FE: Kértem is az igazgatóságtól, hogy szeretnék kevesebb diplomával rendelkező szerepeket játszani. A Hóhérokkal teljesült ez a vágyam, egy abszolút tahót kaptam. Gothár Péter rendező eleve roncsolt beszédet talált ki az angol kocsmalakóknak. Angliában szinte városra, falura be lehet azonosítani az akcentusokat. A próbák elején rögtön azt kérte tőlünk Péter, ne óvatosan kísérletezgessünk a karakterek elrajzolásával, hanem ugorjunk bele a mély vízbe. Nekem azt mondta, felejtsük el ezt a lecsúszott orosz herceget, aki vagy. A szöveget már ő maga is roncsolta, aztán mindenki hozzátette a magáét, én egy kicsit, azt hiszem, Vas megyéből, így jött ki a beazonosíthatatlan akcentus.

MN: Ha rajtad állna, szívesen nyitnál a burleszk karakterek felé?

FE: Persze, nagyon szívesen játszom vígjátékot, akár burleszket. Gogoltól a Háztűznézőt próbáljuk éppen Ascherrel. A komoly, tépelődő alakokhoz képest nagyon más hangvételű a főhős, Padkaljoszin szerepe. Ő is tépelődik, de teljesen más műfajban, mint Ivanov.

MN: A kereskedelmi média nem akar elcsábítani műsorvezetőnek, szereplőnek?

FE: Soha nem hívtak műsorvezető castingra. Nem is hiszem, hogy mentem volna. Nem azért, mert lenézem a műfajt vagy feltétlenül összeegyeztethetetlennek tartom a színházi munkámmal, na jó, azért valamennyire összeegyeztethetetlen, de szerintem nem nekem való, nem csinálnám jól.

MN: A Kincsem és a Brazilok egy-egy karakterszerepét leszámítva nem hívtak filmezni. Elkerülnek a játékfilmes főszerepek. Rosszul érint?

FE: A pályám legelején nem jártam castingokra, mert nagyon utálom a vizsgahelyzeteket. Mára már beláttam, hogy ez is része a színészetnek. Ritkán hívnak válogatásra, ha meg hívnak, nem engem választanak. Nem tudom, mi az oka, talán az, hogy jó vagyok, de általában van valaki, aki jobb.

MN: Jó néhány kollégád kiáll bizonyos társadalmi ügyek mellett. Neked nem fér össze a színészettel?

FE: Nem keresem az ilyen lehetőségeket. Mondjuk, amikor megszűnt a Népszabadság és a Fedél Nélkülben jelent meg, én is szívesen részt vettem a népszerűsítő kampányban. A műsorvezetésre viszont nemet mondtam az Élet Menetének annak ellenére, hogy mélységesen egyetértek azzal, amit képviselnek. Egyszerűen rettegtem a helyzettől, hogy kiálljak sok ezer ember elé. Elképzeltem, hogy állok a színpadon egy szál ingben, a hangom kis késéssel ér vissza hozzám, a szél kifújja a kezemből a papírt, én meg nem tudom elmondani a következő fellépő nevét.

szerző
Szentgyörgyi Rita
publikálva
2017/40. (10. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 23 rworse
    rworse
    2017. október 31., kedd 18:03
    Kb. erre a "huszárvágásra" számítottam a húsgyuricától.
  2. 22 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2017. október 31., kedd 15:00
    19: „így azután nem vált a fiam bunkó barommá”

    Két dudás egy csárdában,
    Két barom egy családban,
    Sündisznó a csalánban:
    Sok, sok, sok.
  3. 21 húsleves
    húsleves
    2017. október 31., kedd 13:19
    Még annyit hozzáteszek, mert ez is a rögvalóság része: egy egészen szokványos, tulajdonképpen primitív (tizenvalahányezer forintos) videokamerával olyan művészi fölvételeket készítettem annak idején, hogy magam is csodájára jártam, pedig, ha valaki, én aztán tisztában vagyok a (mindenoldalú) zsenialitásommal. Zummoltam, fédereztem, úsztattam, kúsztattam, ami belefért.
    És pontosan ezért fölfoghatatlan, hogy épp az olyan embereknek jut eszükbe S. Nagy István ontológiája a színészkirályi bávaságról, akiket amúgy hatványozottan „érdekel” a színházi kultúra, a filmes tevékenység.
  4. 20 húsleves
    húsleves
    2017. október 31., kedd 12:32
    jav.: ... ha akar. Ha nem akar...
  5. 19 húsleves
    húsleves
    2017. október 31., kedd 12:28
    Lám, nem csak a Budapesti Katona József Színházban, nem a csak a bulvár-Blikknél, hanem immár a Magyar Narancs fórumán is S. Nagy István jeleníti meg a műszaki, bölcseleti és esztétikai tudományok csimborasszóját: „Miért is nem lehetek EGYSZERRE KÉT HELYEN”.
    Nem hiszem, hogy ennél van lejjebb, s ez szintén a rendszerváltásnak köszönhető. Fekete Ernőből is ezért nem lett színészkirály, s ezért nem tudja, sőt itt senki sem tudja, hogy bizony még Fekete is Ernő is megtekinthetné önmagát. Minden további nélkül. Ha volna telefonja. Persze nem olyan telefonja, mint a színészkirályok (és a rajongóik) általában, hanem okos telefonja.
    Nekem csak buta telefonom van (annyira persze nem buta, mint egy kommersz kommentelő, ámde meglehetősen buta), ezért én specifikus videokamerával rögzítettem elektromágneses szalagra a fiam minden mérkőzését. Nem titkolhatom el: a szóban forgó készüléket olyan emberek gyártották, akiknek gyermekkorukban piros pötty volt a valagukon (ezt egyébként magától a Nemzeti Bank elnökétől tudom), de valójában nem ez a lényeg! Hanem az a lényeg (túl azon, hogy ragadjon a bélyeg), hogy mindezek után gyakorta hallottam a nejemet ilyetén módon megnyilvánulni: „kisfiam, készülj lelkileg, mert az apád szedi elő a kamerát, analizálni fogja a mozgásodat, te pedig majd, mint mézízű sörbetet, igyad minden szavát!”
    Ilyenkor a nejem hangjából nem érződött ki túl sok malícia. Csak kevés.
    Mindenesetre elévülhetetlen érdemem, hogy a gyerekkel, filmes szakelemzéseim révén („látod, itt már tovább kellett volna adnod a labdát!” stb.), időben sikerült megutáltatnom a versenysportot, továbbá az edzőkkel magamat is, a gyereket is (a feleségemet nem utálták, őt sajnálták), így azután nem vált a fiam bunkó barommá.
    Ez volt a létfilozófiám esszenciája: nem mi igazodunk a versenysport „kultúrájához”, hanem az igazodjék hozzánk, ha kar. Ha nem kar, akkor szevasz, tavasz! Semmilyen majdani dicsőség nem ér annyit, hogy az ember engedje, hogy a gyerekét „sport-szereposztó-díványra” fektessék.
    Nálam ez a filozófia bevált. Tiszta lélekkel ajánlom bárkinek. Ha lányom születik, a színház környékére sem engedem. Esetleg nézőnek. A 25. Színházba. De az meg már nincs. Berek Katiék tudták, mi a (brechti) művészet, ők viszont meghaltak (Gyurkó is, Jobba Gabi is, Zala Márk is, Iglódi is…), csak a hitványak maradnak életben.
    Mindegy, a lényeg, hogy perszonális tapasztalat révén tudom: már a legolcsóbb kamerával is kiválóan lehet zummolni, így a kíváncsi színészkirály akár minden arcizom-rezdülését láthatja (ha valóban kíváncsi rá), mialatt kirántja csorba kardját, miként tette azt annak idején a Bánk bánként bömbölő Sinkovits művész úr (szintén színészkirály?) a Hevesi téren. A tanárilag kirendelt diákok pedig röhögtek rajta, miközben kvarcóráikat ciripeltették a nézőtéren. Országos botrány lett belőle. Mert a (színész)Nagyúr nem bukhat meg, még akkor sem, ha kurta gyíklesővel hadonászik a színpadon. Nyilván a kellékes kúrta (őszödi ú-val!) el a dolgot.

    *
    Végezetül még egy tipikus kommentelői „szellemesség”: „nincs nő, aki ilyenkor nyugtatni akarná a keménykedésre alkalmatlan, vagy benne túl rövid ideig elidőző partnert”.

    Azért tipikus, mert nem tudható: ironizálni, önironizálni, vagy pusztán bölcselkedni igyekszik az illető. Nem tudható, mert stilárisan totál tapló az illető, s mivel valóban nem tudható, úgy veszem, ahogy le van írva. Ezért az autentikus válasz egy ismert József Attila-i parafrázissal adható meg: nincs. A kulturálatlanságnak egy bizonyos fokán. Mindenki abban a környezetben gyűjti a (szexuális és egyéb) élményeit, amelyben él, amely számára adatott.
  6. 18 rworse
    rworse
    2017. október 31., kedd 09:01
    Az előadás végén a tapsrendbe bele lehetne venni, hogy Fekete külön meghajol a nézőtéren levő enmaga felé is.
  7. 17 rworse
    rworse
    2017. október 31., kedd 08:59
    Húsgyurica bármire képes, de ezt azért még megnézném, hogyan magyarázza ki azt a fantasy-t, hogy Fekete Ernő egyidőben egyaránt a színpadon is legyen és a nézőtéren is, fenn a szerepét játszván, lenn pedig a színpadon játszó enmagát figyelvén.
  8. 16 rworse
    rworse
    2017. október 31., kedd 08:52
    "„És?! Miért nem nézed meg (kis híján színészkirályként) kívülről is az előadást? Mi az akadálya? Netán valójában baszol megnézni szívesen? Csak fecsegsz? Miért állítod, hogy megnéznéd szívesen, ha nem nézed meg szívesen?”



    "Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy legyen,
    Miért is nem lehetek EGYSZERRE KÉT HELYEN,
    Óóó Istenem, miért nincs két életem?"
  9. 15 tiszapolgári
    tiszapolgári
    2017. október 31., kedd 08:48
    14: „Mármost én ettől általában készséggel megnyugodtam”

    Na itt bukik ki, hogy összevissza hazudozik a jeles akadémikus. Egyrészt nincs nő, aki ilyenkor nyugtatni akarná a keménykedésre alkalmatlan, vagy benne túl rövid ideig elidőző partnert; ellenkezőleg, minden gesztusával, csalódott sóhajával egyre inkább elmélyíti szerencsétlenben a szégyenérzetet. Másrészt, nincs férfi, aki elhinné, amit egy nő mond.
    Az egész sztori nem életszerű.
    Persze lehet, hogy a kiváló akadémikus nem is úr, hanem úrhölgy, és így már érthető, hogy miért hisz el mindent, amit a hálószobában hall.
  10. 14 húsleves
    húsleves
    2017. október 31., kedd 08:22
    Oly rossz ez az interjú, hogy pikírt bírálatot sem érdemel, mégis kiemelek belőle egy részt, csak azért, hogy világos legyen: mennyire nem érdekli az újságírót (s úgy általában a posztmodern halandót) az, amit hall, amit lát, illetve az embert általában a másik ember, akivel „beszélget”.
    Ezt mondja a „benne volt, hogy színészkirály lesz” (csak „a kultúra boldog szerelmes ruhája gyorsan lehullott a magyarok többségéről”, ezért nem lett színészkirály) a kiforrott újságírókirálynő leleményes kérdésére („Nincs hiányérzeted…?”), szóval ez a válasz: „Szívesen megnézném kívülről is az előadást, hogy lássam, amit belülről gondolok, úgy van-e vagy sem. Ahogy mondod, némi hiányérzettel küszködök, nem érzem a szerepem megalapozottságát a végén kifejtett csúcsponthoz képest.”

    Hát igen, velem is megesett már, nem sokszor, de azért előfordult, hogy nem „éreztem a szerepem megalapozottságát a végén kifejtett csúcsponthoz képest”, sőt más se nagyon érezte, ám a végén (a kifejtett csúcspont helyett) mindig kedvesen megnyugtattak: nem baj, drágám, ilyesmi bárkivel megtörténhet. Mármost én ettől általában készséggel megnyugodtam, s már csak azért is, mert nemigen volt más választásom. Tehát, ami ennél sokkal fontosabb: ha kulturáltan boldog (hiányérzettel nem küszködő) terepruhás újságírókirálynő volnék, s ha épp egy majdnem színészkirály hiányérzetét firtatnám nagy műgonddal, remek érzékkel, az idézett válasz után csak megkérdezném: „És?! Miért nem nézed meg (kis híján színészkirályként) kívülről is az előadást? Mi az akadálya? Netán valójában baszol megnézni szívesen? Csak fecsegsz? Miért állítod, hogy megnéznéd szívesen, ha nem nézed meg szívesen?”

    Gyanítom, nem csak a magyarok többségéről hullott le a kultúra boldog szerelmes ruhája, méghozzá olyan gyorsan, mint a nem bulvár terep.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Lapcom átváltozása
Andy Vajna, a vidék hangja
Interjúk
Antal Nimród, Mizsei Kálmán, Kende Anna
Játszótér
Melléklet gyerekekről felnőtteknek
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...