Érteni vélem, hogy mitől. Van itt a színpadon vak komondor és hozzá monoklis anya és lányai, Kerényi-féle "megírom", központilag kiutalt tankönyv az iskolában, elsöpört és láthatatlanná tett hajléktalanok helyén független művészek, van TEK-es, van város, ami jobban teljesít, Csányi Sándor-féle magyaros bajusz, bővérű vidék-főváros ellentét, és még hosszan sorolható volna a direkt politikai-közéleti utalásrendszer. Érthető, hogyha nem tetszik, amikor mindez nevetség tárgyává válik, márpedig A revizorban most ez történik. Érthető és rendben is van. Talán már egy év múlva - remélhetően színen lesz még ez a színpadi remeklés - más humor fog virítani a pitypang helyett, mert a színház az azonnali életanyagot tudja használni, pont azt, amit semmi más művészet nem tud. Ami erénye és hátránya lehet egyszerre, de most itt határozottan erénye.
A revizor mindig politikai tartalmú darab volt, maga a cár a cenzorok ellenében adott rá engedélyt. S a legrosszabb rendszerek - szovjet, román - hoztak létre olyan színpadi megvalósítást, ami aztán életeket követelt: Mejerholdot Sztálin kivégeztette, Pintiliét pedig Ceausüescu üldözte messzire (és örökre el) a színházból. Zsámbéki híres rendezése már inkább szög volt a hatalom koporsójába. Mert a hatalomtól való félnivaló komédiája ez, amikor a hatalom(nak vélt senkiházi) látogatást tesz egy kisvárosban. A felsorolt rendezők nem lehettek úgy szókimondóak, mint most Bodó Viktor. Ma nem múlnak életek egy műalkotáson, ahogy színházakat sem zárnak be darabért, még tán igazgatói pályázatokat sem egyes színreállítások befolyásolnak (ezek az ügyek máshol, magasabban és értelmetlenebbül dőlnek el szerintem). A Vígszínház A revizora végtelenül játékos és éles össztűz a mai magyar közéletre, egy abszurd válasz.
Hogy milyen elméje van egy olyan rendezőnek, aki ennyire gyors, játékos, őrült, gyakran szürreális elemekből, össze nem illő stilisztikájú darabkákból tud összehordani hetet és havat, azon csak tűnődni lehet. Milyen elméje? Szabad, szeleburdi, bátor, pimasz és igazán vonzó. A kortárs kultúra tyúkudvara ez. Van itt sok filmes idézet, tudatos kikacsintás és hozzá kézpattintás, amikor "olyat" mondanak, hogy - érted, politikai-összekacsintósat. Van itt kisípozott káromkodás a tévéből, klasszikus geg - néha igen szuperül, például egy hosszú szódásüvegszóló. És van gatyaletolás is, mert életünket és vérünket egy poénért! De minden valahogy másképp, ahogy eddig nem láttad: addig nyújtva, spilázva, nyúzva, amíg a dolog teljesen öncélúvá nem válik, l'art pour l'art, a játszadozás kedvéért. Minden "túl" van, agyon, nagyon, a szöveg is túl van írva (szerintem remekül), ez stilisztikájának lényege, a tudatos túlzások világa, amiben rengeteg minden történik szimultán, gyorsan, próbára téve a nézői figyelmet is. Ezek az abszurditások végig Gogol-hűek maradnak, vagy inkább: Gogol elbírja őket. Egy adott pillanatban döbbenten kiált fel egy szereplő: "az eredeti Gogol-szöveget mondom!" (Mellesleg éppen félig nem.)
Miközben töretlenül mesélik a történetet, és folyvást kilépnek belőle, kirángatva a nézőt is, tudatosítva: ez csak színház. Csak színház, ami a stadionokra épül - ahogy egy fura, kitalált szereplő, az uszodaigazgató mondja hagymázos monológjában. Hisz ahol ennyi a stadion, ott egyre jobb lesz a színház, nem?
Egy félig működő, de inkább félig nem műküdő uszodába helyezik a cselekményt, lepukkant, tágas hely, leszakadt feliratok; a megsemmisítendő akták tárolására mily alkalmas. Nagyüzemi iratmegsemmisítés zajlik majd itt, hisz hegyekben áll a bűnjel. A városi elöljárók, intézményvezetők itt találkoznak szeretett polgármesterükkel; mind jó kövérek, vastagok. Jól élnek, azazhogy nyomorultul itt a disznószagú vidéken, hisz kövérek. (Eszembe jut Alvis Hermanis "kövér" A revizorja, amelyre Bodó utal itt; mesterektől idézni nem baj.)
Az est másik ragyogó üstököse Bodón kívül Hegedűs D. Géza, az OTP bajszos emberére maszkírozott polgármester. Hegedűs polgármestere gyors, fenyegető, ellentmondást nem tűr, embert meg nem hallgat, felkészült, dörzsölt vezér; a színész hatalmas színskálán játssza. Hegedűs olyan parázs elmeállapotban van, amin meg lehetne sütni egy rántottát: káprázatos energiákkal visz mindenkit. Humora, öniróniája nem hagyja el egy percre sem. Nem fárad, pedig verejtékezik, mint mindenki. Zárómonológjában - melyben a közönség felé fordulva fenyegetőzik - olyan ügyesen tudja a humort és a nézőkkel való dühödt szembefordulást ötvözni, hogy elkezdesz magadra gondolni: tényleg, mitől vagyunk annyira beszarva? Lengyel Tamás mint Hlesztakov önhitt bájgúnár, sármőr, igazi sármmal, aki egyre jobban belemelegszik a revizor szerepébe, és kezdi élvezni hatalmát. És megannyi parádés ötlet, színész, hogy a megnyomorított, mindennap jól eltángált hölgyekről már ne is beszéljünk - sok jó vígszínházi és független, szputnyikos színész. S a végén megjön, minek jönnie kell, az igazinak, a nemzeti revizornak.
Vígszínház, január 10.
