"Minden coming out politikai tett" - Tony Kushner drámaíró

szerző
Köves Gábor
publikálva
2012/44. (11. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Melegnek lenni, AIDS-esnek lenni vagy csak úgy lenni Amerikában Reagan elnöksége idején - erről is szól az Angyalok Amerikában, melyből utóbb Al Pacino főszereplésével tévésorozat, Eötvös Péter jóvoltából pedig opera is született. A Nemzeti Színházban nemrég mutatták be Kushner világhírű művét, két részét - a darab történetében először - egy előadásba összevonva. A New Yorkban élő szerzőt a repülőtérre menet, telefonon értük utol, és a két hét múlva az amerikai mozikba kerülő, általa írt új Spielberg-filmről, a Lincolnról is kérdeztük.

Magyar Narancs: Hazájában már iskolai tananyag az Angyalok Amerikában.

Tony Kushner: Ez a fejlemény egyébként engem is meglepett, hiszen nem középiskolásoknak írtam a darabot, hanem felnőtteknek, ugyanakkor nagy örömömre szolgál, hogy nem csak az én generációmat szólította meg. A Reagan-érával kapcsolatban a mai középiskolásoknak az égvilágon semmilyen személyes élményük nem lehet, már csak azért sem, mert jócskán utána születtek. Az AIDS-nek más a jelentősége számukra, hiszen ami korábban majdhogynem automatikus halálos ítéletet, mondjuk hat hét haladékot jelentett, az ma már egy nehezen, de bizonyos fokig mégiscsak kezelhető betegség. Nem beszélve arról, hogy amit kezdetben a meleg férfiak ügyének könyveltek el, időközben világméretű és heteroszexuális-üggyé változott.

MN: Részt vett iskolai órákon?


TK: Most is oda tartok, egy egyetemen fogok beszélni. Sokszor hallom egyetemistáktól, hogy már gimnáziumban olvasták a darabot, és több gimnáziumi előadásról is tudok. Utóbbi azért elég ritka, az viszont, hogy valaki már gimnazistaként olvasta a darabot, visszatérő jelenség.

MN: Vannak, akik még mindig felháborodnak rajta?

TK: Talán két éve történt egy Chicago környéki iskolában, hogy egy tanár azért került a támadások középpontjába, mert az angolórán az Angyalok Amerikábant tanította. De az ilyen történetek egyre ritkábbak. Ha tetszik, ha nem, az Angyalok Amerikában immár a kánon, a századvégi amerikai drámairodalom része. Biztos vannak, akiket ez kényelmetlenül érint, de ezért nem lehet egy irodalmi művet kárhoztatni. Az igazat megvallva, amikor először meghallottam, hogy a középiskolákban is oktatják, kicsit elbizonytalanodtam, vajon alkalmas-e ennek a korosztálynak, hiszen a szexualitást nyíltan ábrázoló darabról van szó. A fenntartásaim végül egy 56 éves férfi fölösleges aggodalmainak bizonyultak; amikor hangot adtam kételyeimnek, a tanárok úgy néztek rám, mint aki nem normális, mint akinek fogalma sincs, mit látnak a mai tizenévesek nap mint nap a tévében. És akkor megnyugodtam, mert mégiscsak jobb a szexualitást érintő kérdésekkel egy színdarab komoly, drámai közegében szembesülni, mint az esti sorozatsávban. Örülök a visszajelzéseknek, hogy a középiskolásokat, legyenek heteroszexuálisok vagy melegek, leszbikusok vagy bizonytalanok, érdekli a darab.

MN: Azt nyilatkozta, hogy a coming outja egyszersmind politikai tettnek is számított. Mi volt ebben politika?

TK: Minden coming out politikai tett is egyben. Ha bárki, legyen meleg, leszbikus, biszexuális vagy transznemű, a nyilvánosság elé tárja a szexuális orientációját, azzal bátor tettet követ el, hiszen nem kevés kockázatot vállal. Ma már talán könnyebb, legalábbis remélem, hogy könnyebb, mint amikor én tettem meg. Már felnőtt voltam, amikor el mertem mondani. Vannak nyolcvan felett járó barátaim, akik az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején tették meg ugyanezt, és sokan nagyon nagy árat fizettek érte. Igazi hősök ők az én szememben. Egyébként zsidóként felnőni egy kis déli városban igazán jó tréning volt a coming outom utáni időszakra.

MN: Mikor érte utoljára atrocitás azért, mert meleg?

TK: Itt, New York Cityben nem annyira, de például abban a louisianai kisvárosban, ahol felnőttem, még mindig előfordul. Apám, aki idén halt meg, egészen a haláláig ott élt délen, gyakran meg is látogattam, és igen, olykor előfordult, még a szeretteim között is, olyanok közt, akikkel felnőttem, hogy valaki eleresztett valami hülye, melegeket sértő megjegyzést. Érdemes ugyanakkor észrevenni, hogy ezek az emberek - akik nem nagyvárosokban élnek, ahol egy meleg pár látványa mindennapos, és a beszéd is egészen más - mennyit változtak az évek folyamán. Egészen máshogy beszélnek, mint tették ezt tíz, húsz vagy akár öt évvel ezelőtt is. Elég sokat utazom Amerika-szerte, soha sehol nem csinálok titkot belőle, hogy házasságban élek egy férfival - és persze vannak helyek, ahol kényelmetlenül érzem magam, ahol a melegek támadásoknak vannak kitéve. Az öngyilkosságok aránya például a meleg, leszbikus, biszexuális vagy transznemű tinédzserek körében kétszer-háromszor akkora, mint a többiek között. Az iskolákban rengeteg megaláztatás éri a fiatalokat, szóval még mindig rengeteg áldozattal jár melegnek lenni, de a helyzet folyamatosan javul, legalábbis Amerikában.

MN: 2003-ban Al Pacino és Meryl Streep főszereplésével tévésorozat készült a színdarabból. Mike Nichols rendezte meg, noha eredetileg Robert Altman vágott neki a feladatnak. Mi történt?

TK: Bob és én évekig dolgoztunk azon, hogy film szülessen a darabból. Sok időt töltöttünk együtt, volt szerencsém végignézni a Pret-a-Porter (magyarul Divatdiktátorok - K. G.) című filmje forgatását is. Végül mégis elváltak útjaink, be kellett látnunk, hogy más habitusú rendezőt kíván az adaptáció. Egyszerűen nem illett a film Altmanhoz, de nem a téma, a homoszexualitás miatt, hanem Bob stílusa miatt. Hűnek kellett maradnunk a színdarabhoz, sokkal jobban kellett ragaszkodnunk hozzá, mint azt Altman híresen improvizatív stílusa megengedte volna.

MN: Ha Altmannal nem is jött össze a film, Spielbergnek már másodszor írt forgatókönyvet (az első közös munka a München volt - K. G.). Mi új mondható még Lincolnról?

TK: Az emberek fejében úgy él, hogy Lincoln lerágott csont, már ami az életrajzi filmeket illeti, de az igazság az, hogy John Ford 1939-es remekműve, A fiatal Lincoln óta nem készült figyelemre méltó mozifilm az életéről. Igaz, a nyáron bemutatták az Abraham Lincoln, a vámpírvadászt, de azt azért nem nevezném életrajzi filmnek. A mi filmünk Lincoln életének utolsó évében játszódik, 1856 januárjának eseményeit járja körül. A politikust mutatja be, a kongresszushoz való viszonyát részletezi. De közös az összes többi feldolgozással, hogy a mélyén ott van az a Lincoln iránti heves szeretet és nagyrabecsülés, melyet az Amerikai Egyesült Államok polgárai éreznek iránta.

MN: Az Angyalok Amerikában megírására viszont, épp ellenkezőleg, egy másik amerikai elnök, Ronald Reagan iránti heves ellenszenve késztette. Hová ültetné őt az amerikai elnökök szégyenpadján?

Mai programok
TK: Az abszolút negatív csúcsot, túlzás nélkül állíthatom, George W. Bush állította be az amerikai elnökök között, a Bush-adminisztráció minden tekintetben katasztrofálisnak bizonyult. Reagan kisebb katasztrófa, ám ettől még katasztrófa volt, noha azt nem tudom, és szerintem senki más sem tudná megmondani, hogy személy szerint Reagan mennyire volt mentálisan ura a helyzetnek. A Reagan-éra a brutális egoizmus és önzés korszaka volt, azon az elven alapult, hogy nem vagyunk felelősek egymásért, ezért nincs is szükségünk olyan közösségekre és törvényekre, amelyek a józan egymás mellett élést szolgálják. Úgy látom, a reageni ideológiát számos európai ország teszi mostanában magáévá; a gazdagok még gazdagabbá válnak, a társadalmi egyenlőtlenségek még jobban kiéleződnek.

Kritikánkat a Nemzeti Színház Angyalok Amerikában-előadásáról itt olvashatják.

szerző
Köves Gábor
publikálva
2012/44. (11. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Sinkó Eszter és Kincses Gyula
Mi várható az egészségügyben?
Harc a független bíráskodásért
Interjú a lengyel ombudsmannal
Horváth Viktor író
Tankom – könyv 68-ról
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...