„Mint egy biliárdgolyó”

Györgyi Anna színésznő

  • Kovács Bálint
  • 2012. április 12.

Színház

A Magyar Színház színésznője tíz évig az Új Színházban, előtte a Madáchban, az Arany János Színházban és a Bárkában, vendégként, szabadúszóként pedig rengeteg más helyen is játszott. Márciusi bemutatója, a Tháliában Ljudmila Ulickaja novellája alapján készült Rövid után beszélgettünk vele nagy indulatokról, szabadúszásról és kihagyott lehetőségekről.

narancs.hu: A Rövidben, de korábban szinte az összes többi szerepedben is a szélsőségekhez közelítő érzelmeket kell megélned. Hogyan építed fel az ilyen karaktereket?

Györgyi Anna: Világéletemben érzelmes ember voltam, ezt sose szégyelltem, pedig sokszor úgy érzi az ember, hogy meg van verve ezekkel a nagy indulatokkal, érzelmekkel. Ez most nem divatos, jobban szeretik, ha az ember egy kicsit eltávolodik a dolgoktól, ha inkább intellektuálisan, cinikus humorral áll a világhoz. Én nem ilyen vagyok. Hogy mindez hogyan látszik a színpadon, azon nem gondolkodom: én így élek, ilyen odaadóan tudok szeretni is. Nem is tudok kibújni a bőrömből.

narancs.hu: Megvisel a minden esti érzelmi hullámvasút?

GYA: Nem szeretem túlmisztifikálni a színészetet, hogy „előadás után órákig magamhoz sem tudok térni”: arra való az az idő, amíg meghajlunk, átöltözünk, lemossuk a sminket és hazabandukolunk. Ez azért mégiscsak egy szakma, az évek során megtanulja az ember a mikéntjét. A pályám elején természetesen velem is volt olyan, hogy egész éjjel nem tudtam aludni, mert este bakiztam egyet; ma már tudom, hogy ez az élet velejárója. Ráadásul van egy családom, két gyerekem, macska, kutya, tengerimalacok – annyifelé jár az ember agya! Persze van olyan, hogy reggel szorongva ébredek, mert tudom, hogy nehéz lesz este a megfelelő állapotba kerülnöm, és volt olyan is, hogy nagyon nem akart összejönni egy szerep, és ettől nagyon kiborultam – de az ilyen kínlódások sokszor jót tesznek, mert végül meg tud belőle születni valami jó. Egyszer Vidnyánszkyval próbáltam egy darabot, ami pont az akkori lelkiállapotomra hajazott: a papám haldoklott; soha nem voltam még olyan érzékeny állapotban, mint akkor. Iszonyatosan kegyetlenül hangzik, ha ezt mondom, de szerintem sose voltam még olyan jó a színpadon. De az ember nem tud folyamatosan így létezni, az egy fájdalmas folyamat része volt.

narancs.hu: Férjed, Kiss Csaba a közelmúltban nyertesen pályázott a miskolci színház igazgatói székére; a választást persze lejáratási kísérletekkel tarkított politikai hisztéria kísérte. Hogyan élted ezt meg?

GYA: Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen. Mulatságos és egészen abszurd volt belelátni a nagypolitikai folyamatokba. Én tudatosan nem politizálok, nem veszek részt közéleti dolgokban, mert nem értek egyet egyik oldallal sem. Mindent vagy fehérnek, vagy feketének akarnak beállítani, pedig ez nem így van. Tíz évig voltam az Új Színház társulatának tagja, pontosan tudtam, mi történik ott – el is jöttem három évvel ezelőtt. Nem hősök és gonoszok párharcáról volt szó ott sem, bár nálunk mindig így tesznek; nem is megyek soha semmilyen tiltakozásra. Ezzel az attitűddel nem is tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, látva, hogy milyen kisstílű dolgok történnek egy igazgatóválasztás miatt, hogy a névtelenül megszólaló emberekbe mennyi gyűlölet és keserűség szorult.

narancs.hu: Visszagondolva hogy látod az Új Színháznál töltött évtizededet?


Fotó: Sióréti Gábor

GYA: Amikor én Székely Gábor távozása után odakerültem, lehetett érezni egy erős ellenszenvet a kritika és a külvilág részéről, amiért Székelyt – aki az ország egyik legjobb rendezője – nem választották újra: csak iszonyatos ledorongolások jelentek meg, és aki ott játszott, szinte bűnözőnek számított. Voltak nagyon jó előadások, jó színészek voltak a társulatban, de az egész valahogy sosem lett homogén, a színház nem tudta megtalálni az arculatát, a saját útját. Ez a műsortervből is látszott: legyen Viktor, avagy a gyermekuralom, de legyen Kávé habbal is, mint egy levesben, amibe mindenfélét beledobálnak. Ez a nagy összevisszaság feszítette az embereket is: ki kellett volna találni, hogy mit gondolunk a világról, hogy a darabválasztásokkal mit akarunk mondani. Már jóval előbb el akartam jönni, de aztán terhes lettem a második gyerekemmel. Végül nagy bátorság kellett, hogy eljöjjek: még soha nem csináltam ilyet, de minden igazgatót felhívtam. És vagy azt mondták, hogy „Nusi, maga nagyon jó színésznő, na és hogy vannak a gyerekek?”, vagy azt, hogy már van egy vagy két negyvenéves színésznő a társulatban, e mellé nem hívnak egy harmadikat. Ez érthető: nem egyszerű negyven körüli vagy a fölötti színésznőnek szerepet találni.

Úgyhogy szabadúszó lettem, játszottam Székesfehérváron, de Debrecenben is: reggel negyed hatkor keltem, a 6.23-as vonattal lent voltam 9.08-ra, tíztől kettőig próbáltam, a 3.08-as vonattal hatra a Nyugatiban voltam, onnan átmentem az Új Színházba, lejátszottam az előadásomat, és fél tizenegyre értem haza – aztán másnap ugyanez elölről. Ez nem egyszerű, de tudod, hányan élnek így, név és elismertség nélkül? Legalább jó helyen kaptam feladatot. Amikor a Magyar Színház hívott, nagyon örültem, ahogy annak is, hogy Őze Áronnal valami új kezdődik. De most nagyon nehéz anyagi helyzetben vannak, Guelmino Sándor emiatt le is mondott a művészeti vezetői posztról. Én is rengeteg darabban benne lettem volna idén, de ezek nem valósultak meg – de legalább mindenhová elengednek játszani. Most lesz a hetedik bemutatóm, a Magyarban meg nem játszom – szégyellem, hogy ezért megkapom a fizetésem, de én azért mentem oda, hogy játsszak. Most megyek szerződtetésre, majd kiderül, hogy mi lesz. (Az interjú óta Györgyi Anna újabb egy évre szerződést kötött a Magyar Színházzal – K. B.)

narancs.hu: Említetted a szakma ellenszenvét az Új Színház iránt; meg is lepődtem, hogy onnan a Magyar Színházba mentél, mert úgy érzem, ilyen szempontból az is hasonlít az Új Színházra.

GYA: Sőt, ide nem is nagyon járt a szakma. Én annak örültem, hogy egy újjászerveződő helyre hívtak, ahová sok új nevet leszerződtettek – hittem, hogy lehet belőle valami. Amióta csak színész vagyok, mindig keresem, hogy hol tudnék jó színészekkel jókat játszani, de valahogy sehol sem jön ez össze hosszú távon. A Madách után Meczner mellett nagyon jókat játszottam az Arany János Színházban, de aztán őt váltotta Székely Gábor. Akkor hívtak az Új Színházba, a Radnótiba és a Nemzetibe is, Meczner pedig az épülő Tivoliba – én ezt választottam, de két év hitegetés után végül az egészet Szűcs Miklós Kamaraszínházához csatolták. Ez iszonyú mélypont volt számomra. Egy kis szabadúszás után Csányi Jani a Bárkába hívott, de hamar kiderült, hogy az sem olyan fantasztikus, mint képzeltem, nem is nekem való szerepeket játszottam. Innen mentem végül az Új Színházba, Ács János hívására.

Bár nagyon hűséges és odaadó típus vagyok, a pályámon mégis úgy mozgok, mint egy biliárdgolyó. De e miatt a rengeteg kacskaringó miatt találkoztam Csabival. Ha nem kerülök a Tivoli miatt szörnyű helyzetbe, akkor nem megyek a Bárkába, és akkor nem lettem volna benne egy győri koprodukcióban, és nem mentem volna le busszal, nem álltam volna ott egy szál bőrönddel, nem látom meg Csabit, és most nem lenne két gyerekem. Ráadásul ezt a győri padlásszínházi előadást úgy választottam, hogy egy filmfőszerepet is ajánlottak helyette, amit visszautasítottam, pedig mindenki azt mondta, hogy hülye vagyok: jött volna a nagy pénz, a népszerűség… Ha ez a sok kacskaringó nem lett volna, lehet, hogy most egy kiemelt helyen fantasztikus szerepeket játszanék, és mint elismert, nagy színésznő sírdogálnék otthon egyedül, boldogtalanul. Így volt jó, ahogy volt.

A Rövid legközelebb április végén lesz látható a Thália Színházban.

Figyelmébe ajánljuk