Színház

Most akkor érezzem magam rosszul?

Philipp Löhle: Nem vagyunk mi barbárok
szerző
Tompa Andrea
publikálva
2017/3. (01. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Még nem hallottam az ellenrasszizmus szót, most viszont még jól is szórakozom rajta.

Nos, az ellenrasszizmus, mondja a hatalmas szempillájú fitnesznő, „azzal gyanúsít minket a saját országunkban, hogy mi eleve elítélünk minden… effélét”. Tehát „ők” utálnak „minket”. Ők is. Idegengyűlölet-bohózat, valami ilyesfajta műfaja van ennek a 2014-es német nyelvű drámának, amely számtalan német színházban ment; szerzője az 1978-as születésű, svájci Philipp Löhle. A bohózati jelleg igencsak felerősödik a magyar előadásban, Vajdai Vilmos rendezésében, neki amúgy is ez a művészi alaphangja. A magyar verzió sokkal inkább az individuális (de azért nagyon is általános és jellemző hangokat hallató) „én”-ről, egyedekről, mint a nagy közös „mi”-ről szól. És erősen különbözik a két történet vége is, a német szimbolikus, a magyar eléggé valóságos.

Peer Krisztián átirata (amely Kerényi Gábor fordítása alapján készült) hazai közegbe helyezi és szereplői által közel hozza a darabot, és nem a közegre, hanem a négy szereplőre fókuszál. Két, egymás melletti lakásban élő pár dialógusaiból bontakozik ki a történet; egyikőjük befogad egy ismeretlen országból származó, fekete (és fizikailag erős) menekült férfit. Az őt istápoló nőt a történet végén megölik, a menekült férfit letartóztatják, mégsem feltétlenül ő a gyilkos. A befogadásmotívum lehetőséget ad az egyre „erősebb” szólamok, az önvédelmi, befogadásellenes érvek, önigazoló mondatok elhangzására.

Amit kicsit sajnálok, hogy kimarad a „nemzetkórus” szerepeltetése (amúgy nagy kórust ír elő a dráma, a Sufniban ez nem volna egyszerű). A kórus az eredeti műben sok ponton lép be az előadásba, megfogalmazza a „mi” identitását, félelmeket, rémálmokat, jogokat, társadalmi helyzetet, szükségleteket stb. (Vajdainál a kórus csak az előadás végén lép színre, egy fiatalokból álló csapat Máthé Zsolt dalszövegével.) Az ihletet ehhez a „mi”-hez az Angela Merkeltől származó mottó adja; Merkel a „mi” (németek) és az „ők” (idegenek) definíciójával próbálkozik. Van némi tandráma jellege a szövegnek, és ennek nyilván nagy (német) hagyománya is van. Sejthető, hogy az eredeti több és komolyabb, mint amit mi itt látunk, és a problémák is bonyolultabbak. De legalábbis a kórus révén mintha mégsem volna olyan egyszerű ez a befogadás – nem befogadáskérdés, mint a magyar változatban. De ez sem tartalmatlan.

Az előadás színházi nyelve: karikatúra, túlzások, ismétlések, öncélú játékok, és ebben jóval messzebbre megy az eredetinél. Abban az új szomszédok olyan lakásba költöznek be, ahol valaki főbe lőtte magát, viszont a lakók erről nem tudnak semmit; az átírt verzióban viszont tudják, de legfeljebb jót röhögnek rajta. A csapvízre amott szelíd megjegyzést tesznek, itt a színpadon egyenesen visszaköpik, szinte kihányják. A szomszéd fiú és lány sík hülye; kicsit agresszív, minden önrefle­xiót nélkülöző fitneszcsaj és szinte már értelmi fogyatékos barátja. A másik pár lágyabb, de szintén fura, legalábbis szexuális szoká­saikat illetően vagy az egymásról alkotott képük alapján.

Kissé sokáig tart megszokni ezt a játékmódot, vagyis nem megszokni tart soká, csak kivárni, hogy tétje legyen. Jó darabig csak a régi jó katonás játékmódot látjuk – amikor a színészek szereplőket kommentálnak, jellemeznek, építenek fel; erős karaktereket amúgy. Pálos Hanna bámulatos színészi tudást nyújt a buta, szép, de azért bizonyos józansággal is bíró lány képében. Fullajtár And­reának jut a humanista női szerep, neki kevesebb a groteszk eszköze. Rajkai Zoltán és Dankó István ritkán kap ilyen remek lehetőséget, kiváló, ahogy ezzel a humorral, öniróniával élni tudnak.

A felület tehát könnyű, vicces, mégis fontos dologról tud beszélni. De legalábbis megszólítja a bennünk lévő elnyomót, azokat a szólamokat tolja elénk, amiket épp a minap hallottam egy nyugdíjas pártól a vonaton, és amiknek nagy vonzereje is van. „Ez az ország egy hatalmas önkiszolgáló bolt neki: nők, kaja, pia, autók, házak, lapos tévé. Ultra HD!”, halljuk a színpadról. Vagy: „És ezt használja ki, bazmeg. Hogy érezd rosszul magad, ha nemet mondsz.” Az előadás még sötétben, Pilinszky KZ-oratóriumával kezdődik, amelyet a költő hangján hallunk. Az agyonvert farkas története ez, azé a farkasé, amely beleszeret az emberek világába.

„Tudod te, hány szerencsétlen van a világban, mindnek úgysem tudunk segíteni. Most tömjem tele a lakásom mindenkivel, aki idejön, vagy mi? Mi is csak béreljük” – mondják, és a humor már­is kifordítja a komolyságot, de nem veszi el az élét. De hiszen nem mindenkit kell megmenteni, ugyanakkor egyvalakinek talán épp lehetne segíteni különösebb áldozatok nélkül is, szól a humanista attitűd. Vagyis pont ez a kérdés: hogy hiszen áldozatok is vannak, és jelentősek. Bár itt kissé elbizonytalanodtam nézőként, hogy vajon hogyan is van ez a gyilkosságtörténet. „Érezzem magam felelősnek a világ minden nyomoráért?” – kérdezi végül felháborodva és totál magabiztosan a fitnesznő, aki mindjárt rá is ront arra, aki nem ért egyet vele. Hogyan lehetne elbizonytalanítani?

Katona József Színház, Sufni, január 8.

szerző
Tompa Andrea
publikálva
2017/3. (01. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Holland orvosok
A menekült gyerekek gyógyításáról
Nemzetépítés az iskolában
Ukrán–magyar oktatási vita
Versenysport vs. adófizetők
A hobbiúszók kiszorítása
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...