A szegény kis kritikus sirámainak mai strófája úgy szól, hogy elvették tőlem az Új Színházat. Nem tartozom ugyan Márta István igazgatásának föltétlen hívei közé, de alanyi jogon jár nekem, hogy elmondhassam róla a véleményem, ha akarom. A Márta István vezette Új Színházról volt mit mondani. A mostaniról – nincsen. Politikai képződményt, propagandaintézményt nem illet esztétikai alapú kritika. Hadd ne kelljen ezzel a megállapítással megvárnom, vajon explicit lesz-e a zsidózás; az lesz – én ugyanis olvastam A hatodik koporsó című Csurka-drámát.

Azt mondja Tarlós István, hogy „túl piros” a budapesti színházi térkép. Azt mondja L. Simon László, hogy mutassa meg a nemzeti radikalizmus, mit tud a színházban. Hát üzenem nekik, vessenek egy pillantást az Új Színház márciusi műsorára, aztán üljék végig az egészet.

A két mondás önmagában is elmebaj: színházat normális helyeken nem világnézetre és politikai meggyőződésre osztogatnak. Persze a frusztrált, önmagát mindeddig méltatlanul elnyomottnak érző jobbos fej így hiszi; amiként hiszi azt is, hogy neki küldetése van: vissza kell tolni a kizökkent kultúrát – s még azt is hiszi az istenadta, hogy ő született helyretolni azt. Hová is lenne szegény, ha azt gondolná, hogy Mácsai Pál, Máté Gábor, Bálint András és a többi nem a világnézetére kapta a színigazgatói posztot. Hát most egyenlíteni szeretnének – Vidnyánszky szép és komplex metaforája a harctérről, a térfoglalásról lapos, de praktikus ideológiát szolgáltat hozzá.

A koncepciót és urait csöppet sem zavarja, hogy a fideszes vidék egyre-másra mondja föl ezt a gyakorlatot; az innen-onnan kiebrudalt jobbos színházvezetőket egyenest a pénzosztó-megmondó helyekre emelik, nyilván vigaszul.

Fotó: MTI

„Csurka jó író”, mondja L. Simon, aki aligha olvasott mostanában Csurka-drámát, A hatodik koporsót biztosan nem. „Csurka az egyik legjobb magyar író”, emeli a tétet Tarlós, aki tán sosem olvasott egyetlen Csurka-drámát sem. Hát jó: A hatodik koporsót most majd megnézhetik az általuk gründolt nemzeti radikális Új Színházban, és megtudhatják belőle – már ha a dramaturgiailag zavaros, esztétikailag silány szöveget megértik egyáltalán –, hogy Trianontól kezdve a zsidók műve az egész szomorkás magyar történelem, inkluzíve a holokauszt.

Agybaj. Ha csak Csurkáé lenne, magánügy – de Tarlósé és lakájaié is, meg L. Simoné is. Most már persze késő – de hát észre térni is jobb későn, mint soha. Bizonyos szempontból pedig kifejezetten korán van; korán terem gyümölcsöt a Tarlós-féle rémes eszme: az Új Színház új vezetése parádés programot hirdetett márciusra. Terített betli – ha tud itt valaki ultizni.

Tizenkét előadást tartanak a nagyszínházban: a méltán világhírű Forrás Színház, Dörner György eddigi haknihelye végre méltó körülmények közé került. Hozza a Karnyónét, a Szivárvány szép kapujában című mesejátékot kisdedeknek, és még a stúdióba is benyomul a Szamártestamentum című, „mulattató játék középkori francia bohózatokból” alcímű, nyilván erősen nemzeti radikális előadással, valamint egy Nyerges Attila nevű ember Apák és fiúk című önálló estjével, melyet itt-ott láthatott már, aki akarta, de most majd láthatják a kultúrszomjas gój motorosok is. De – éljen a peremvidék! – sokra vitte az Újpest Színház is: jön a Pesti srácok. És a Thália nyilván ugyancsak erősen nemzeti indulatú Coelho-előadása, a Tizenegy perc is iderándul egy estére.
Zene is lesz: Ghymes-koncert – végre meg lesznek fizetve; meg más zenés-táncos hejehuja, nehogy elcsapják kényes gyomrukat a magas kultúrával a reménybeli új nézők.

Egy ilyen műsorterv önmagában is elég lenne egy futó „köszönöm” kíséretében történő főpolgármesteri visszakozásra – de a mi cinikus-öntelt, második dackorszakát élő főpolgármesterünk szocializációjából ez a terep sajnálatosan kimaradt. Sőt, direkte fordítva van bekötve: minél erősebb a tiltakozás, minél nagyobb nevek sorolnak be a több mint tízezerbe, annál rondább minősítésekkel illeti őket.

Nem gondolom, persze, hogy Tarlós rokonszenvezik az újnyilas eszmékkel – csak éppen csöppet sem érdekel, milyen eszmékkel rokonszenvezik. Annál inkább érdekel az, ami őt nem: a kultúra állapota.

Ami persze másokat sem érdekel: a kormányzatot csak a kultúrában rejlő dekoratív, agymosó és propagandisztikus lehetőségek érdeklik. Szép ruhában az Operaházba – de nem előadásra, hanem önmaguk ünneplésére; Mária-musicalre zarándokolni a politikailag legtrendibb vidéki színházba, Debrecenbe (ha már a helyi közönség az istennek sem tünteti ki tartós és tömeges figyelmével a helyet); beleugatni pályázatokba (Győr, Székesfehérvár, Miskolc), ad hoc döntéseket hozni (Tavaszi Fesztivál, Trafó, Gödör, Merlin és a Tűzraktér, a Sirály és a többi); csókosokat élethalál urává tenni (Vidnyánszky, Vasvári, Szűcs és a többi), a másként gondolkodókat tekintet nélkül a művészi teljesítményükre eltiporni (itt hosszú a lista, és nem adnék ötleteket); „kiegyensúlyozás” címén (legyen pénz az eddig elnyomott jobboldalnak is) cinikus gesztusokat gyakorolni; kuratóriumokat, tanácsadó testületeket, kollégiumokat politikai szempontok alapján összeállítani – ezt nevezik mifelénk manapság kultúrpolitikának.

A bukás bele van kódolva a szisztémába. A „mi kutyánk kölyke” egy évad alatt lenullázza az addig jól menő színházat (Vasvári Csaba és Szűcs Gábor Székesfehérváron), és az ugyancsak jobbos önkormányzat is besokall, mert nem tudja fizetni a veszteséget; hiába a kivételezettség és a megfelelő rokoni kapcsolatok, a minőség az istennek sem szegődik mellé (Eger); hangos az önreklám, a melldöngetés – miközben a politikai alapon létrehozott színházi egyesülés színházainak túlnyomó többsége hajítófát sem ér. És pénzzel őket sem béleli ki a kultúrára nagy ívben tojó kormányzat.

A királycsinálás shakespeare-i modellje dívik mostanság – ennyi a kultúra a kultúrában. De végig kéne már olvasni egyszer ezeket a nyavalyás drámákat, eljutni az ötödik felvonásig. Tudják: amikor megindul a birnami erdő, meg amikor egy döglött lovon múlik minden. Tarlósnak és a többinek – mert többek bűne, hogy a fővárosban létrejött közpénzen az első újnyilas színház (ne dőljünk már be Tarlós és Dörner csurkátlanító piruettjének) – eljön majd, amit megérdemelnek: kuka, felejtés. Kicsit sokba lesz ez nekünk, de legalább tudjuk a végét, mert végigolvastuk a drámákat.