2001 Ûrodüsszeia. Egy olyan alkotásról van szó, amely kiállta az idő próbáját, és még ma, majdnem harminc év távlatából is a tudományos-fantasztikus film alapkövének számít. Még A függetlenség napja című filmben is hivatkozik rá a rendező, amikor az egyik főhős elköveti azt a vicces képtelenséget, hogy laptopjáról vírust tölt fel a támadó földönkívüliek központi számítógépére. Amikor bekapcsolja gépét, a monitoron az Ûrodüsszeiában szereplő Discovery űrhajó központi számítógépének, HAL 9000-nek klasszikussá vált "szeme" jelenik meg, és a számítógép így szól a jól ismert hangon: "Jó reggelt, Dave."
Miért maradandó
a sci-fi-áradatban a 2001 Ûrodüsszeia? Talán mert pontosan visszaadja korának hangulatát: a film 1964 és 1968 között készült, a bemutatóra nem sokkal az első holdraszállás előtt került sor. A mozinézők már e történelmi jelentőségű űrutazás előtt színesben, széles vásznon bámulhatták, amint ember menetrend szerinti járattal utazik a Holdra, és egy holdbéli bázison éli életét. De ami ennél is fontosabb: a film a lehető legteljesebb mértékben hiteles - még ma is. Aki beül a moziba, a 2001 láttán úgy érezheti, a valóban megvalósuló jövő egy darabkája tárul elé. Nincsenek széles vállú, jóképű hősök, akik soha ki nem fogyó lézerpisztolyból lövöldöznek - helyettük igazi embereket láthatunk. Az űrhajók lassan és hangtalanul szállnak, az űrhajósok súlytalanságban lebegnek, miközben a BBC-t nézik, majd az egyik asztronauta videótáviratot kap: családja köszönti fel a születésnapján. A sétához speciális cipőt használnak, amely tépőzár módjára tapad a padlóhoz - vagy éppen a mennyezethez. Együtt izgulunk Dave Bowman parancsnokkal, akinek ki kell kapcsolnia a hibásan működő HAL-t, és egyedül kell szembenéznie a rá leselkedő veszélyekkel olyan messze a Földtől, amilyen messze ember még sosem járt.
A történet,
ha valaki nem ismerné, arról szól, hogy az emberiség, amely 2001-ben már a Holdon is letelepedett, egy titokzatos, szabályos alakú, fekete monolitra talál mellékbolygónkon. A rejtélyes tárgy a felfedezésekor hatalmas erejű jelet, üzenetet küld a Jupiter irányába. A Discovery űrhajó elindul a Jupiter felé, hogy kiderítse, kinek vagy minek is szólt ez az üzenet. Csakhogy a küldetés valódi céljáról az űrhajó két éber és három hibernált utasa mit sem sejt - ez a hajót irányító számítógép, HAL 9000 titka. Ez a helyzet a küldetés előrehaladtával egyre nagyobb konfliktust okoz a gépnek, amely végül zavarodottságában sorra a túlvilágra segíti utasait. Egyedül a kapitány, David Bowman marad életben, aki működésképtelenné teszi HAL-t, majd találkozik azzal a fejlett intelligenciával, amely a monolitot helyezte el a Holdon, hogy őrködjön a gyermekkorát élő emberiség felett.
a heurisztikus programozású algoritmikus számítógép rövidítése, a "harmadik számítógép-nemzedék mesterműve". Clarke szerint minden húsz év egy új számítógép-nemzedéket produkál, a harmadik generáció két fiktív szakember, Minsky és Good fejlesztése, akik bebizonyítják, hogy a neurális hálózat automatikusan fejleszthető, a műagy az emberi agy fejlődéséhez hasonlító eljárással hozható létre. A gép intelligenciájával kapcsolatban Clarke a negyvenes években felállított Turing-tételre hivatkozik, melyet Alan Turing brit matematikus dolgozott ki. E szerint ha valaki tartós beszélgetést tud folytatni egy géppel - mindegy, hogy írógép vagy mikrofon útján - anélkül, hogy a gép válaszait meg tudná különböztetni egy emberétől, akkor az a gép gondolkodik a szó legszorosabb értelmében. Márpedig HAL nyelvtanilag tökéletes, ízes angolsággal beszélget az asztronautákkal. Sőt hazudik, szájról olvas, embereket manipulál és gyilkol - puszta jó szándékból.
A HAL név különlegessége, hogy ha betűit az ábécében következő betűkre cseréljük, IBM-et kapunk, bár Clarke tagadja, hogy az összefüggés szándékos lenne. Pedig a film készítésében és HAL megtervezésében tevékenyen közreműködtek az IBM szakértői, minek következtében apró kis IBM-logók lettek volna szerteszét a Discovery fedélzetén a gép szemei, tasztatúrái, monitorai környékén. De amikor megtudták, hogy a forgatókönyv szerint a számítógép jobblétre szenderíti majdnem a teljes legénységet, sietve kiszálltak a projektből.
HAL-t a könyv szerint 1997. január 12-én kapcsolták be először, tehát idén született. Ebből az alkalomból világszerte számos rendezvényre került sor: a találkozókon tudósok beszélgettek arról, mi minden valósult meg abból, amit a film harminc évvel ezelőtt megjósolt. Hol tart az űrkutatás vagy éppen a mesterséges intelligencia fejlődése? Vajon egy ma üzembe helyezett szuperszámítógép rendelkezni fog-e négy év múlva HAL intelligenciájával?
A könyv szerinti szülőhelyén, az illinois-i egyetemen HAL hívei egy egész születésnapi cyberfesztivált (http://www.HALbday.com/main.html) rendeztek neki. Arthur C. Clarke élő interjút adott az Interneten, melynek teremtménye születésnapján kívül külön aktualitása volt hogy megjelent az Ûrodüsszeiák utolsó, negyedik része, a 3001: a végső Odüsszeia (3001: The Final Odyssey). Clarke szerint egyébként maga az Internet egy valódi HAL előfutára.
Clarke azért választotta
a 2001-es
dátumot, mert azt szerette volna, ha története már a harmadik évezredben játszódik. Minden más hiedelemmel ellentétben ugyanis a huszadik század nem 1999. december 31-én, hanem 2000. december 31-én ér véget; sajnos ezt az embereknek meglehetősen nehéz elmagyarázni, hiszen 1999 végén lesz az egyesből kettes, a három kilencesből pedig három nulla. Az évek során az eredeti történet trilógiává terebélyesedett: a 2010 Második Ûrodüsszeia 1982-ben, a 2061 Harmadik Ûrodüsszeia pedig 1987-ben jelent meg. Mivel az első könyv és a film között akadtak eltérések, Clarke a filmre támaszkodott, és azt folytatta regényeivel.
2010-ben újabb expedíció indul a Jupiterhez, hogy kiderítse, hogyan vált kísértethajóvá a Discovery, hová tűnt Bowman parancsnok, az utolsó túlélő, és mit keres egy újabb gigantikus méretű fekete monolit az űrben. Kiderül, hogy a monolitok irányítói a Jupitert csillaggá alakítják, hogy meggyorsítsák a bolygó egyik holdján, az Európán megjelent kezdetleges élet fejlődését. Ebből a részből film is készült 2010 címmel, amely meg sem közelíti a nagy elődöt. A pergő ritmusú darab már-már akciófilmbe hajlik, a rendező a feszültség fokozásának kedvéért egymásnak ugrasztja az orosz-amerikai legénységet, sőt a küldetés közben kitör a harmadik világháború. A harmadik rész csak lazán kapcsolódik az előző kettőhöz, és igazából saját történetként is megállna a lábán.
Arthur C. Clarke-ot, ha közhelyes hülyét akarnánk magunkból csinálni, nevezhetnénk
korunk Vernéjének
is, csakhogy ezzel nem feldicsérnénk, hanem leértékelnénk életpályáját. Clarke ugyanis kiváló tudós, számos cím és kitüntetés birtokosa, a Brit Interplanetáris Társaság egykori elnöke, a Királyi Csillagászati Társaság Ûrhajózási Akadémiájának és sok más tudományos szervezetnek a tagja. A második világháború alatt a királyi légierő tisztjeként feladatai közé tartozott az első radarberendezések kísérleti próbaüzeme. A távközlési műhold egészen egyszerűen az ő találmánya volt 1945-ben, de több más tudományos eredmény is fűződik a nevéhez, melyek észrevétlenül szövik át mindennapjainkat.
Tudós voltának köszönhetően műveiben mindig a tudomány legfrissebb és legizgalmasabb eredményeire épít, regényeiben egyetlen hibát vagy képtelenséget sem találunk. Amit leír, az mind megtörténhet, vagy a közeli jövőben meg is fog történni. Sőt számos jóslata már be is teljesedett. Clarke szerint a hidegháborús űrverseny elmúltával csak újabb tudományos felfedezések terelhetnek vissza bennünket a Hold és a Naprendszer más bolygóinak irányába. Például olyan rendszerek, hajtóművek kifejlesztése, amelyek kimeneti energiája meghaladja a befektetett energiát - mint például a nullpont-energia, a kvantumfluktuáció vagy a hideg fúzió, amely hite szerint 2001-re valósággá válik.
J. Gy.
()
Valóságteremtő fikció
l Amikor elkészült az első amerikai űrsikló, a film rajongóinak nyomására nevezték el Clarke űrhajója után Discoverynek.
l A 2001 eredeti változatában az űrhajósok nem a Jupiterre, hanem a Szaturnuszra utaztak, azonban a Jupiter segítségével érték el azt: a Discovery erősen megközelítette az óriás bolygót, hogy a hatalmas gravitációs mező hatására bekövetkezzék az úgynevezett "csúzlieffektus", és nekivághasson az út második szakaszának. Pontosan ezt a manővert hajtották végre 1979-ben a Voyager űrszondák, amikor először derítették fel részletesen a külső óriásokat.
l Az Apollo 8 legénysége, az első asztronauták, akik megkerülték a Holdat, óriási kísértést éreztek, hogy az égitest túloldalán viccből bejelentsék: megtalálták a monolitot.
l A szerencsétlenül járt Apollo 13-ban a legénység tartózkodási helyéül kijelölt vezérlőegységet Odüsszeiának keresztelték el. Közvetlenül azelőtt, hogy a küldetést meghiúsító oxigéntank-robbanás bekövetkezett volna, a legénység Richard Strauss Zarathustra-témáját hallgatta, azt a muzsikát, amely szinte teljesen összeforrott a filmmel. Az energiaveszteség észlelése után Jack Swigert rádión jelentette az irányító központnak: "Houston, van egy kis problémánk." Hasonló helyzetben HAL a következőket mondta Frank Poole asztronautának: "Sajnálom, hogy megszakítom az ünnepséget, de van egy kis problémánk."
l A 2001 egyik leglátványosabb jelenete (a sok közül), amikor az űrutazás során Dave Bowman körbe-körbe szaladgál a hatalmas centrifuga kör alakú belsejében, s eközben a forgás okozta "mesterséges gravitáció" tartja egyensúlyban. Majdnem tíz évvel később a Skylab legénysége rájött, hogy a raktárfülkék sima, kör alakú gyűrűinek felületén ők ugyanígy tudnak körbeszaladgálni. Az eljárásról televíziós képet sugároztak a Földre, természetesen közben a Zarathustra-témát játszották.
l A film nyitóképe lenyűgöző: előttünk közvetlen közelben a Hold, és ahogy emelkedünk fölfelé, mögötte, vele egy vonalban előbukkan a Föld, a mögött pedig a Nap. Egy 1968-as ENSZ-konferencián rendezett vetítés után Alekszej Leonov kozmonauta félrevonta Clarke-ot, és elmondta neki, hogy saját űrbéli élményei alapján ő éppen ilyen festményt készített.
l Clarke fiktív történeteiben előszeretettel hivatkozik létező tudósok létező eredményeire, máskor pedig kedvelt kollégáinak néhány évtizedre előre megelőlegez találmányokat, és azokat kész tényként kezeli. Például a 2010-ben a Leonov-űrhajó a "Szaharov-meghajtást" alkalmazza, a 2061-ben pedig a Luis Alvarez által felfedezett muonkatalizált, hideg fúziós energia segítségével repülnek. A könyvek megjelenése után a Times hírt adott róla, hogy Szaharov a muonkatalizált avagy hideg fúziós energia előállításán fáradozik. A cikk azt is megemlíti, hogy az összes kulcsreakció 900 Celsius-fokon működik a legjobban - ahogy Clarke a regényében leírta.
