Magyar Narancs: Hogyan kerültek Iharkútra?
Ősi Attila: Hosszú kutatás után, 2000 tavaszán jutottunk ebbe a bányába. Kisilabizáltuk a földtani térképekből, hogy van egy felső kréta korú, vagyis kb. 85 millió éves kőzetegyüttes a Bakonyban, a Csehbányai Formáció, ami folyóvízi, édesvízi, esetleg szárazföldi környezetben rakódott le, így alkalmas arra, hogy különböző gerinces állatok csontját rejtse magában.
MN: Máshol is lehetnek hasonló lelőhelyek?
ŐA: Ősmaradvány-lelőhely nagyon sok van, de ha a gerinceslelőhelyeket nézzük, már kevesebb, azok is döntően a földtörténeti újidőből, a kainozoikumból származnak. Vagyis olyan lelőhely, mint ez a bakonyi – ahol mezozoikumi gerinceseket lehet találni és szisztematikus ásatásokat lehet folytatni –, gyakorlatilag nincs több, mivel a Magyarország területén található üledékes kőzetek kora általában jóval fiatalabb. Iharkúton kívül van még néhány potenciális terület Ajkától nem messze, de ezeket komolyabban kell megvizsgálni, felkutatni, ami egy most induló projekt része. Ezenkívül van még egy lelőhely Villányban, amit három éve kutatunk, de az ottani 230-240 millió éves leletek jóval idősebbek a bakonyiaknál. Itt nem dinoszaurusz-, hanem tengeri hüllőleletek vannak, például csiga- és kagylóropogtató hüllők csigolyacsontjai.
MN: Mit kell tudnunk a leletegyüttesről?
ŐA: Az elmúlt tizenöt év kutatásainak köszönhetően 550 négyzetméter területet tártunk fel, de szinte centiről centire találtunk valamit. Közel harmincezer gerincesfosszília ismert a lelethelyről, ezek legalább 35 különböző gerinces állattól származnak – halaktól, kétéltűektől, teknősöktől, krokodiloktól, repülő hüllőktől, moszaszauruszoktól és dinoszauruszoktól. Rajtuk keresztül próbáljuk megismerni azt a gerincesfaunát, ami akkoriban létezett. Az egyetlen csoport, ami mind a mai napig nem ismert innen, az emlősöké. Reméljük, hogy egyszer ilyen leleteket is találunk.
| ||
MN: Mi az oka, hogy ilyen sok élőlénytől származik lelet egy ilyen viszonylag kis helyen?
ŐA: Az üledékes kőzetréteg nagyjából 30-40 centi vastag összehordott folyóvízi üledék a csupán néhány ezer négyzetméternyi bánya területén. Úgy kell elképzelni, hogy az itteni folyó bizonyos időszakonként kiöntött, és a mederben áramló üledékes anyag is kisodródott a partra, mindent összegyűjtve. Aztán egy mélyebb területen, ahol talán egy tó volt, lerakta az üledéket, a növényeket, a fatörzset, a magokat, a leveleket. És persze csontokat, néha csontvázakat is.
MN: Hogyan kell elképzelni az akkori világot, hiszen ekkoriban még a Kárpát-medence sem létezett?
ŐA: Az elmúlt 85 millió évben földtörténeti szempontból rengeteg minden történt ebben a régióban. A Dunántúli-középhegység területe, a Duna-balparti rögöktől egészen a Zala-medencéig terjedő tektonikai blokk nem ott volt geográfiai értelemben, ahol ma, hanem több száz kilométerrel nyugatra, délnyugatabbra. A másik, hogy amikor a bakonyi dinoszauruszok léteztek, ez a terület egy szárazulat volt. Azt nem tudjuk, hogy mennyi ideig tartott és mekkora kiterjedésű volt, de biztosan egy sziget vagy egy nagyobb sziget része lehetett. De nemcsak ez a vidék, a mai Európa jelentős része is szigetvilágként létezett, ahol a szárazföldek kiterjedése folyamatosan változott. Ezért is rendkívül nehéz rekonstruálni az egyes lelőhelyek közti kapcsolatokat és a különböző állatok esetleges vándorlásának útját. Nem is tudtak itt kialakulni komplex táplálékpiramissal és olyan csúcsragadozókkal rendelkező ökoszisztémák, mint a Tyrannosaurus rex vagy a Tarbosaurus.
MN: Milyen dinoszauruszok éltek itt?
ŐA: A bakonyi lelőhelyről nyolc dinoszaurusz maradványát ismerjük, ezek közt számos olyan faj van, amelyet a tudomány eddig nem ismert, például a Hungarosaurus tormai. Amúgy ez volt az első dinó, amit leírtunk. Egy növényevő, négy lábon járó, páncélos dinoszauruszról van szó, amelynek több száz pikkelyszerű, tüskeszerű páncélelem borította a testét a nyakától a farka végéig, a testhossza pedig négy és fél méter volt. Ez az egyik leggyakoribb faj a környékről. De van ragadozó dinoszauruszunk is, a Pneumatoraptor fodori, ami a híres Velociraptor rokona. Néhány csontján kívül mást nem ismerünk, klassz lenne, ha egyszer megtalálnánk a koponyáját vagy az alsó állkapcsát. További különlegesség az Ajkaceratops kozmai, ez egy kisméretű, növényevő dinoszaurusz, neki valószínűleg pici, rövid gallérja lehetett a nyak hátsó részén és egy szarvszerű képlet a koponya elülső részén. A Ceratopsia (galléros vagy tülkös) dinoszauruszokhoz tartozott és közép-ázsiai formákkal rokonítható, ez azért érdekes, mert Európában eddig nem ismertük ezt a csoportot, a hazai lelet volt az első, ami bizonyítja, hogy ezt a szigetvilágot is meghódították. Kétségkívül egy térben és időben is elszigetelt pillanatot kaptunk el, ezért nem véletlen, hogy új fajokra bukkanunk, ugyanis a többi európai lelőhely fiatalabb vagy épp jóval idősebb, mint a bakonyi.
| ||
MN: Melyek az elmúlt évek csúcsleletei?
ŐA: Amelyek alapján az új fajokat leírtuk, mind ilyen. Például az Ajkaceratopsnak a papagájcsőrszerű koponyaeleme vagy a ragadozó dinófogak igen látványos és fontos leletek. Az Iharkutosuchus nevű krokodil koponyaleleteiből már 8-9 ismert, köztük vannak teljes 10-12 centis példányok. A legteljesebb azonban egy páncélos dinoszaurusz ún. holotípus példánya, tehát az az összetartozó, több mint 450 csontot számláló együttes, amire alapozva írtuk le az új fajt. Ezek mindegyike „toplelet”, ilyenek a világ más pontjáról nem kerültek elő.
MN: Amikor a kőzetréteget bontják, hogyan ismerik fel a csontokat?
ŐA: A csontok fekete vagy sötétbarna színűek. De a szenesedett növénymaradványok is ilyen színűek, így az első feladat ezeket elkülöníteni. Csakhogy ezt még avatott szemmel sem egyszerű megállapítani. A törés felszínét kell figyelni: ha egy növény törik el, akkor a törési felülete teljesen homogén fekete. A csontok viszont apró pórusosak, belsejüket sokszor üledékszemcsék töltik ki. Nehézség, hogy amikor bontjuk a falat, nem tudjuk, hogy a fal felületétől két centivel beljebb mi van. Például tavaly, amikor abbahagytuk a munkát, egy 17 méter hosszan megbontott, 40 centiméter vastag kőzetréteget hagytunk itt úgy, hogy lefedtük geotextillel a feltárás szélét, és egy markoló segítségével eltakartuk sok földdel a csonttartalmú réteget, nehogy az amatőr gyűjtők ellopják a leleteket. Aztán idén visszajöttünk, kiástuk a tavaly lefedett felszínt, és Bartyik Tamás kollégánk már az első napon egy krokodilkoponyára bukkant. Vagyis ha valaki tavaly egy kicsit előrébb halad a bontással, akkor már az utolsó napon is megtaláltuk volna. Egyébként hasonló tevékenységet végző kutatócsoport előttünk nem létezett, nem voltak olyan kollégák sem, akik ilyen korú gerincesleletekkel foglalkoztak volna, hiszen leletek sem voltak. Ezért voltunk kénytelenek a szakirodalomból, illetve a külföldi tapasztalatok alapján kidolgozni az ásatás menetét. Iharkút elég speciális lelőhely: egy bánya területén van, mindig ugyanoda megyünk vissza, nem úgy, mint Kínában vagy Mongóliában, ahol az ember naphosszat gyalogol a sivatagban, és vagy talál valamit, vagy nem. Mi már három éve térképező ásatást folytatunk, az a lényege, hogy centiről centire bontjuk a csonttartalmú kőzetréteget, és ha találunk egy leletet, akkor centire pontosan bemérjük egy speciális GPS-szel. Így előbb-utóbb egy 3D-s csonttérképet, csontfelhőt kapunk, amiből sok minden kiderül.
MN: Tragédia, ha valaki nem ismert fel egy fontos leletet?
ŐA: Ha a lelet eltörik, még menthető a dolog, a nagyobb tragédiák hanyagságból erednek. Például ha valaki a leletről letört csontszilánkot nem keresi meg és teszi el, előfordulhat, hogy nem lehet a teljes csontot összerakni. Az előzetes megbeszéléseken persze elmondjuk, hogy mire számítson, aki először jön, de más erről a hűs egyetemi tantermekben beszélni, és megint más a terepen. Az egyik délben 58 fokot mértünk a napon, és ahogy ülsz ott egy rossz szivacson, nyom a kő, izzadsz, és nem tudod, hová rakd a lábadat, akkor előfordulhat sok minden. Minden elismerésem azoké, akik eljönnek ide gályázni egy hétre, pusztán szenvedélyből, lelkesedésből. (Lásd Ásunk című keretes írásunkat.)
MN: Milyen eredménnyel zárult az idei ásatás?
ŐA: Több mint ezer lelet került elő, és találtunk egy tojást, ami azért nagy szó, mert álmunkban nem gondoltuk volna, hogy ebből a kőzetből, ahonnan a nagy csontok is sokszor teljesen lekopva, letörve kerülnek elő, előkerül ez a nagyjából 2,5 centis, rendkívül vékony falú, meszes héjú töredék. Sok koponyaelemet is találtunk, amelyek fontosak lehetnek a különböző csoportok anatómiai tulajdonságainak pontosabb megismeréséhez.
MN: Mi lesz a következő lépés?
ŐA: Most, hogy az ásatás véget ért, és a leletek felkerülnek Budapestre, ki kell preparálni őket.
A hátralévő idő arról is szól, hogy a Magyar Természettudományi Múzeumban megtisztítjuk, konzerváljuk, megragasztjuk a leleteket. Ezután kezdődik a meghatározásuk és publikálásuk.
MN: Idén három hétig voltak a terepen. Nem lenne jobb folyamatos ásatásokat folytatni?
ŐA: Sokkal jobb lenne, ha például egy 6-8 fős, fizetett csapat dolgozna júniustól augusztus végéig, ám ehhez rengeteg pénz kellene, mert egy ilyen háromhetes ásatási szezon heti 20-25 emberrel is 1,2 millió forint. Azt pedig nem lehet elvárni senkitől, hogy puszta lelkesedésből sátorban éljen négy hónapig.
MN: Milyen támogatást kapnak?
ŐA: Az eddigi kutatásokat – immár tizenharmadik éve – részben az MTA Lendület Programja, részben az Országos Tudományos Kutatási Alap (ez évtől már Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapként működik – a szerk.) különböző programjai finanszírozták, de az ELTE és a Természettudományi Múzeum is részt vesz a szponzorálásban. Vannak egyéb támogatóink is, például a Céltrans 97 Zrt. negyedik éve kölcsönöz nekünk egy Land Rover Discovery terepjárót, ami hihetetlen segítség a bányában, ahol nincsenek utak, ám vinni kell az anyagot, néha mázsaszámra. Korábban több mint 10 évig ugyanezt egy Trabanttal csináltuk, ami immár a Magyar Természettudományi Múzeum kertjében látható. Lenne még bőven tennivaló, be kellene füvesíteni a terület egy részét, hogy ne mossa el az eső és a hó a csonttartalmú rétegeket védő kőzetrétegeket, jó volna utakat kiépíteni, hogy normálisan lehessen közlekedni és a látogatók is kényelmesebben kijussanak a lelőhelyre. Kértünk ajánlatokat, de több millió forintra lenne szükség, amit háttérszervezetünk, az általunk létrehozott Magyar Dinoszaurusz Alapítvány nem tud finanszírozni.
MN: Ezek szerint a lelőhely látogatható?
ŐA: Idén három nyílt napot szerveztünk, alkalmanként 400 emberrel, hatalmas érdeklődés mellett. 50 fős csoportokban, a Bakony Locomotive Kft. kisvonatával vittük ki, majd kísértük le őket a lelőhelyhez. Azért csak ennyit, mert ez itt a mai napig bányaterület, nem lehet, hogy több száz ember bóklásszon összevissza.
MN: Tervezik, hogy létrehozzák az iharkúti Jurassic Parkot.
ŐA: A terület 98,4 százalékát sikerült megszerezni, vagyis szinte már az egész a kutatóinkból álló Magyar Dinoszaurusz Alapítványé, illetve 1,3-1,3 százalékkal a két környező falu, Németbánya és Bakonyjákó önkormányzata is tulajdonos. Közösen is adunk be pályázatokat, de a kutatás és egyetemi oktatás mellett professzionális módon ezzel nem tudunk foglalkozni. A kutatócsoportot és a szakmai hátteret mi adjuk, de emellett hiányzik egy ember a csapatból, aki azon dolgozna, hogy hosszú távon tudjuk biztosítani a jövőbeni kutatásokat, és ezt kulturált, biztonságos környezetben a nagyközönségnek is meg tudjuk mutatni. Annak egyelőre nincs értelme, hogy felhúzzunk egy Jurassic Park-szerű látogatóközpontot sok millió forintból, amit aztán nem tudunk fenntartani. Fontosabb lenne, hogy legyen egy normális út, amin biztonságosan le tudnak menni az emberek a lelőhelyre! Egyelőre piciben próbálunk gondolkozni.
| Névjegy Ősi Attila geológus, paleontológus, a bakonyi dinoszaurusz-lelőhely egyik felfedezője, a kutatás vezetője, 35 éves. Az ELTE Őslénytani Tanszékén 2006-ban doktorált, azóta az MTA–ELTE Lendület Dinoszaurusz Kutatócsoportjának vezetője és az ELTE Őslénytani Tanszékének munkatársa. Eredményeiért 2010-ben elnyerte a magyar tudomány kategória Junior Prima díját. |
| Ásunk
„Az elején, amikor mindig csak a melletted ásók találnak valamit, az bosszantó. Amikor viszont megtalálod az első bordadarabot, hatalmas élmény, még akkor is, ha tudod, hogy sok van belőle. De a végén egy Pycnodontiformes-állkapcsot és egy krokodilkoponya-részletet is kiástam! – meséli Dániel, aki az ELTE TTK hallgatójaként először vett részt az ásatáson. – Reggel nyolctól délig kint dolgozunk, aztán a lelőhely letakarítása és a törmelék ellapátolása után jöhet az ebéd, kis pihenő a sátraknál, majd négytől nyolcig újra a bontás. A legkényelmetlenebb az egészben az ülés, mert sehogy sem lehet kényelmesen elhelyezkedni. A munkaeszközök sokfélék: a nagyobb tömbök lebontásához csákány, nagyvéső, kalapács kell, a kisebbekhez kisvéső (csavarhúzó), a finom dolgoknál pedig preparalótűt, fogkefét, ecsetet, vékony műszerész-csavarhúzót használunk. Ha apró töredékeket találunk, az megy a gyűjtődobozba, ha jelentősebb dolgot, akkor megkérdezzük a tapasztaltabbakat, hogy mibe is botlottunk, és mi a további teendő. Pár nap után fel lehet ismerni a jellegzetesebb dolgokat, de nagyon oda kell figyelni. Az elég demotiváló tud lenni, ha találsz valamit, de nem tudod kiszedni a kőzetből, mert porlik minden része. Persze használunk pillanatragasztót és egyéb konzerváló anyagokat, de ilyenkor már nem lehet hibátlanul összeilleszteni a darabokat. Elég nagy türelem kell hozzá, és kitartás. De megéri.” | |||
