A barnászöld, száz százalék műanyagból készült férfizokni (karöltve a "szabadidős" piros frottírral) a Magyar Honvédség egyik félreismerhetetlen jelképévé magasztosult, mióta a kapca kiment a divatból. A magyar férfiak jelentős része tehát találkozott már e ruhadarabokkal, méghozzá mindennapos viselet formátumban, ami azt is jelenti, hogy Balmazújvárostól Lentiig sokan tudják, voltaképpen mit tud egy kincstári zokni. Azonkívül, hogy bűzleni, nem sokat, pontosabban semmit: nem szolgál és nem véd. A veteránok többsége azonban nem tanult: bár kétségtelenül vannak biztató jelek, a magyar zoknifronton még mindig az a helyzet, hogy a fasorban sem vagyunk.
A színes, fényes anyagú öltönyökkel együtt távozott hazánk divatjából a makkos cipő + fehér frottírzokni párosítás - fehér színű példányokat lassan már tényleg csak sportoláshoz használ a magyar. Az út azonban még hosszú és fáradságos, ugyanis azzal a jó ízlést szintén befolyásoló tényezővel, mely szerint
a zokninak illik
harmóniában lennie a cipővel, a nadrággal, a legtöbben nem tudnak mit kezdeni. Elég gyakran láthatunk férfiakat sötétkék öltöny-barna zokni-fekete cipő felállásban, és az ilyesmit nem javítja - sőt inkább még kínosabbá teszi -, hogy az öltöny és a cipő is minőségi termék.
A színvakság mellett komoly problémát jelent a zokni hossza is. Ha valaki úgy gondolja, a kifogástalan megjelenéshez elég a boka takarása, az legfeljebb úgy mentheti a menthetőt, ha még véletlenül sem teszi keresztbe a lábát. Nos, ez az egyik olyan dolog, amit Magyarországon a férfiak többsége egyáltalán nem vesz figyelembe. Aki látott már kétszeres Kossuth-díjas írót, nemzetközi szaktekintélynek számító orvosprofesszort a tévében keresztbe tett lábbal nekiveselkedni, az tudja, hogy a hazai öltözködéskultúrában a zokni hossza ma még egyáltalán nem szempont; ahogy a zokni és a nadrág szára közötti sávban meg tud villanni a csupasz lábszáron sarjadó szőr, az legalább annyira tipikusan magyar dolog, mint Rózsa Sándor vagy Rózsa György életútja.
Valószínűleg éppen ez az oka, hogy egyes divatszakemberek szerint, jön vissza a zoknitartó, ami tulajdonképpen a lecsúszás megakadályozására szolgál. Persze a zoknitartó sem mindenható, női megfelelőjével, a harisnyatartóval ellentétben, amely férfiálmok vissza-visszatérő toposza, sőt ez a gumírozott szerkezet képes arra is, hogy elrontson egy ígéretesnek induló estét, gondoljunk csak egy olyan férfira, aki kizárólag ezt a ruhadarabot viseli.
Érdekes pszichológiai vizsgálat lenne a Garfieldes, Gooffys, Hupikék törpikés zoknik viselőinek lelkivilágát elemezni. A fiatalabbak körében ugyanis léteznek
mindenre elszánt jófejek,
akik hajlandók fizetni is ezekért a papagájszínű, általában nulla százalék természetes anyagot tartalmazó szarságokért. Azt szinte biztosra vehetjük, hogy a rajzfilmmintás zoknit viselő férfiakban kényszerű bizonyítási vágy lapul, ami különben mindig is csak vágy marad, de aki a zokni mellett még a hasonló jellegű műszálás nyakkendőt is felvállalja, annak már komolyabb bajai lehetnek. Az "ilyen felállásnál" az sem mentség, hogy csupán egy tajvani menedzserkalkulátorokkal vagy lengyel rúzsokkal és világító kulcstartókkal házaló ügynök próbálja felhívni magára a vásárlóközönség figyelmét.
A zoknik esetében mégis a legfontosabb az anyag: ne dőljünk be a "100% cotton" feliratnak, ilyen zokni szinte kizárólag a mesében, ilyen felirat viszont minden egyes kínai terméken olvasható. Az igazán jó zoknik 85-95 százalék pamutból állnak, és ez már valóban hiteles arány. Mint ahogy az is, hogy ezekből a termékekből egy pár hatszor-tízszer kerülhet többe, mint a kínai "kollégák". A sokat emlegetett frottírzoknit viszont egyáltalán nem értem: rondák, büdösek és hullatják a szőrüket. Arról, hogy a frottírzokni hasznos is lehet, eddig csak egyszer hallottam. Egy csatornajavító munkás mesélte, az a jó benne, hogy gumicsizmában hordva, ha befolyik a víz, a zokni felpuffad, mint a döglött macska a nyári országúton, és ezért aztán nem csuszkál a lábfej, legfeljebb egy kicsit fulladozik.
- vasgábor -
