Az egyik legértelmesebb madárnak tartják, és a varjút az indiánokon kívül más kultúrákban is istenként tisztelték. Nem sokban különbözik a hollótól. Kicsit kisebb, és míg a holló monogám párkapcsolatban, kettesben éli életét, a varjú szívesen verődik csapatokba. A másik különbség, hogy az emberiség gyarapodása a varjak számát növelte, a hollók viszont fogyóban vannak.
A varjúfalkába szívesen bevesznek más varjúfélét is, csókát, dolmányos varjút vagy szarkát. Míg a sima varjút a madárvilág Einsteinjének tartják, a dolmányos varjú a szép szürke dolmány révén inkább dzsentroid jelenség. A dolmányos varjú érdekessége, hogy elterjedése - Kubát leszámítva - nagyjából megegyezik az egykori kommunista blokkal. Az Elbától nyugatra egy hozzá nagyon hasonló alfaj, a kormos varjú él. További rejtélyes geopolitikai párhuzam, hogy a kormos varjú keleti terjeszkedése a vasfüggöny leomlásával lendületet kapott, 1994-ben például már a Fertő tó magyarországi részén is láttak fészkelő kormos varjút.
A varjak annyira ragaszkodnak a társas élethez, hogy 30 cm, azaz varjúmagasságnál magasabb növényzetben nem is keresnek ennivalót: nem lennének vizuális kapcsolatban a srácokkal.
A vetési varjú révén a mezőgazdaság új kategóriával, a
nagyüzemi
biokertészettel
bővült. Az őszi és tavaszi szántásoknál, boronálásoknál széles rajvonalban követik a traktort, összeszedik a pajorokat és egyéb lárvákat. Közterület-fenntartó híján előbb-utóbb ők takarítják el a halott állatok tetemeit akár az országút széléről, akár a lucernatábláról, ahol a gépi aratásnak gyakran esnek áldozatul a fészküket védő foglyok. A varjú pozitív megítélésén kicsit ront, hogy az alacsony fűben fészkelő madarak tojásait és fiókáit szívesen fosztogatja, ezért ritka, veszélyeztetett, fűben fészkelő madarak által lakott területeken irtják. A madarászok között nem túl népszerű, de épp az ornitológia tárta fel, hogy rémes szokásai elsősorban a mezőgazdasági vegyszerezésnek köszönhetők: ott szokik rá a madárfészkek fosztogatására és a haszonnövények letarolására, ahol nem talál elég rovart.
Varjúcsaládot megfigyelni közepesen negédes dolog; a sziruposságból sokat levesz, hogy a varjúk nemét csak vér- vagy DNS-vizsgálattal lehet meghatározni, a varjúpornónál unalmasabb filmes műfajt nehéz lenne feltalálni. Feltételezik, hogy amelyik szárnyait borzolva udvarol, az férfi. A párzás obskúrus, kloáka-összeszorító érdektelenségéért igazi kárpótlás, hogy a varjú hű partner, a párkapcsolat holtig tart nála. Kedvességére és segítőkészségére jellemző, hogy mindkét szülő kotlik és védelmezi a fészket, és mint a klasszikus családmodellben, a táplálékot a papa hordja, de a mama végzi az etetést. A költőtelepen annyira összetartanak a családok, hogy támadás esetén a több- éves ivadékok is szüleik új fészekaljának védelmére kelnek.
Ha elvonatkoztatunk attól, hogy félünk, vagy legalábbis
kicsit iszonyodunk tőle,
a varjú félénk madár, sokkal jobban tart az embertől, mint a verebek vagy a galambok. Ezt a cikk illusztrációjának készítésekor a fotós is tapasztalhatta: öt-tíz méterre a legtöbb varjú megközelíthető, de a teleobjektíves fényképezőgép elővételére azonnal elszelelnek. A varjút évszázadok óta lövik, de egyetlen atrocitás is elegendő, hogy egy életre megjegyezze: ember csillogó, varjúra szegezett tárggyal = életveszély. Természetfotósok ezért fehér papírral álcázzák a gépet, ha varjúra mennek.
A Természettudomány című lap 1948-as évfolyama tudósít egy magyar varjúpár szívbe markoló életviteléről. Mint Kolosváryné Vereb (!) Ilona írja, a szokásos téli etető-társaságban furcsa volt, hogy a két vetési felmerészkedett az etetőre, dacára a közismerten gyanakvó varjútermészetnek. A kutatót leginkább az hozta lázba, hogy az egyik varjú etette a másikat - a távcsöves szuperközeliben kiderült, hogy a passzívan táplálkozó fél felső csőre félig hiányzott. A sérült állatok rendszerint szelídebbek, a nyomorék varjú és gondozója végül teljesen rászokott a kerti etetőre. Azt, hogy végül egy tudós feltalálta-e a csőrnövesztő kenőcsöt, vagy legalább összeházasodott-e a két varjú, már nem írta meg a Természettudomány.
A varjú az egyik
legkedvesebb háziállat,
akinek egyszer volt varja, soha nem feledi. Nekem Tibor, a Pelikán parki punkok doyenje hozott egyet, egyenest a kocsmába. A varjút kint hagyta, odabent elmagyarázta, hogy egy szegény, fészekből kiesett fiókáról van szó, én vagyok az utolsó reménysége.
- Miért nem viszed haza te?
- Nem lehet, nekem már volt, két éve. Tudod, milyen jó a varjú?! Az erkélyen tartottam, először egy madzagot kötöztem a lábára, de mire hazaértem, elcsipkedte, mégse ment el.
- Hát akkor? Miért nincs már varjad?
- A szüleim, érted... Tudod, milyen hangosan károg? Hajnalban veri az ablakot a csőrével, meg károg, adjunk neki enni, meg vakarjuk a nyakát, állandóan botrány volt, a szomszédok lázadtak.
- És?
- El kellett vinni vidékre. Tyúkok közé!
Kimentünk az akvárium elé, ott várt Mókus, Tibor barátnője, és a biciklivázon a szegény fióka. Akkora, mint egy tacskó, gonosz tekintet, hatalmas ragadozócsőr.
- Jézusom, Tibor! Mi a garancia, hogy nem vájja ki a szemem?
- De hát könyörgöm: fióka!
A fióka közben olyan arcot vágott, mint akinek életeleme a súlyos testi sértés, de végül hazavittem. Mókuska figyelmeztetett, hogy a varjú lefosta a biciklit, ami a vázról a puszta acélig eltávolította a festéket, zománcozott felületekkel legyek tehát óvatos. Közben Tibor a varjú szárnyait tekergette, hogy megértsem végre, melyik evezőtollak nincsenek még kifejlődve, amiért nem tud repülni.
A varjú a konyhába költözött. Táplálását nehéz volt megoldani, mert lelkesen, igazi fióka módjára tátogott, de a mutatóujj korántsem olyan finom célszerszám, mint a varjúmama csőre, sose tudtam az almadarabot a megfelelő helyre dugni, hogy lenyelhesse. Végül néhány tápláló anyagból (tojás, C-vitaminszörp, cukor) folyékony varjúeleséget készítettem, és egy fecskendő segítségével a torkába lőttem, csőrét összeszorítottam, és finoman rázogattam, míg az anyag le nem csúszott a torkán. A varjú szerette, harmadnap már izgatott fészkelődéssel, lelkes károgással köszöntött, ha beléptem. Néha spriccelés közben fészkelődött, úgyhogy a tojássárgája a falra ment, s mivel mindez legalább tíz éve történt, nyugodtan kijelenthetem: a varjú meg én találtuk fel a paintballt. Egyszer sem próbálta kivájni a szemem, éjszakánként pedig biciklivel vittem a Pelikán parkba, és repülni tanítottam - útközben az ujjamon ült, kicsit előredőlve a menetszélben. Tehetséges varjú volt, hamar megtanult röpülni. A sötétben felszállt egy fára, és nem jött vissza, azóta is hiányzik. És nyilván azóta is ott van a párkányon az, amit kakált, és nem takarítottam le azonnal, mert a varjúkaka nemcsak kromofágnak jó, de gyorsan kötő betonnak is kiváló.
Viszont a károgás zárt térben valóban pusztító. Szabadban kilométerekről is hallani a varjakat: hát azt a hangerőt tessék elképzelni egy konyhában. Laikusok számára hálás vitatéma, hogy
a varjú énekesmadár,
és csodák csodája, tényleg az. A halálmetál egy létező zenei műfaj, ott is kárognak az énekesek. Az énekesmadárság különben sem a melódián múlik. Legyen jól fejlett az alsó gégefő, meg legyenek a fiókák fészeklakók. Brehm papa, mármint az idősebb Brehm eskü alatt állította, hogy a varjút nemcsak beszélni, de énekelni is megtaníthatjuk. Ez esetben felvetődik a kérdés: ha ekkora tudás rejlik a torkában, miért éppen károg? Mert az legalább saját fejlesztés?
Ki kéne használnunk, hogy nálunk szabad varjút tartani; az Egyesült Államokban, ahol a pisztoly simán belefér, varjúengedélyt szerezni gyakorlatilag lehetetlen. Emigráció előtt tájékozódjunk: Kanadában vagy Angliában semmi probléma, az USA viszont jelentős törvénykezési lemaradásban van. Természetvédelmi alapon tilos varjút vagy varjúfélét tartani, de a farmerek annyit lőhetnek agyon, amennyit csak megkívánnak.
A varjak körülbelül tíz évig élnek, de még vadon is magas kort érhetnek meg. Az ontariói Madárgyűrűző Társaság igen olvasmányos hírlevelének tanúsága szerint (1988/2) Amerika legöregebb szabad varja 29 és fél évet élt. Ez azonban akkora ritkaság, hogy a második legöregebb varjú egyenesen 15 évvel fiatalabb volt.
Télen nagyon fontos a madarak táplálása, a varjúk sem lehetnek kivételek. Különösen, ha tudjuk, hogy a csontrepesztő hideg elől rengeteg
ukrán és orosz varjú
menekül hozzánk. Erről megint csak debreceni adatunk van: ott egymillió vendég telel, ezért az a benyomásunk, hogy télen több a varjú, mint nyáron, történetesen stimmel. A hazai és határon túli varjak kóborlás közben nem hagyják el a Kárpát-medencét.
A lakótelepeket elözönlő varjak egyeseket nyomasztanak, mások közömbösek, a legjobban meg azok járnak, akik etetik őket. A varjúetetésre nagyon könnyű rászokni, mert sokkal változatosabb és akciódúsabb, mint a galambok magcsipegetése vagy a cinkék hintázása az akasztott etetőn. Fogunk tehát egy kiflit, és a csücskét a hatodikról a játszótéren kapirgáló fekete Einsteinek közé dobjuk. Legalább tízen-tizenöten rohannak rá, az egyik elmarja, a többiek megpróbálják menteni a menthetőt. A tulajdonos futni kezd, a többiek utána; aki nem látott még futó varjút, annak szinte fabatkát sem ér, amit eddig élt. Mintha Chaplin, Fernandel, Funes, Norman Wisdom, Benny Hill és Mr. Bean szaladna a havon, próbálják nyújtani a lépést, de ahhoz egyre nagyobbakat kell bólogatniuk menet közben, szenzációs ügetőverseny. Meghökkentően sokat szaladnak, mielőtt a menekülő szárnyra kapna, de akkor is tovább üldözik. A varjúcsapatban dramaturg is lehet, annyira szépen felépítettek és koreografáltak a jelenetek; elszállnak a mászóka mellett, aztán meredeken az ostornyéllámpa felé, gyönyörű formációkban, velőtrázó károgással. A vizuális orgia mellett ott van még a suspense is: elejti-e a csücsköt az üldözött. Legtöbbször nem, de elég sokszor meg tudják zavarni. Ilyenkor a legszemfülesebb kapja be, és kezdődik minden elölről az oly nagyra becsült futással. Néha többször is gazdát cserél a falat, mielőtt valamelyik megenné. Hitchcock zseni volt, de az élet mindig érdekesebb.
Winkler Róbert
