A bolygónkat borító gázburok eredendően nyugtalan. A sok-sok izgalmas légköri jelenség közül első helyen említendő a szél, aminek a levegő talajjal többnyire és nagyjából párhuzamos áramlását hívja a precíz fogalmazásra oly kényes tudomány. A levegő azonban sokszor fittyet hány eme hevenyészett definíciónak: mint látni fogjuk, a vízszintes széllökések ki sem alakulnának függőleges légmozgások nélkül. A mozgó levegő jellegzetességei földrajzi helytől függően változnak, miként a jeles szelek elnevezése is. Márpedig ezek természetével nem árt tisztában lenniük sem a helyieknek (őket azért e tekintetben már kevés meglepetés éri), sem a világot járó turistának.
Rákjárás, baklövés
A Föld légköre több okból sem maradhat statikus nyugalomban. Erre biztosíték, hogy gömb alakú, így azután az Egyenlítő vidékét és a sarkok környékét korántsem egyenletesen melegíti fel a Nap sugárzása - közöttük pedig folyamatos az átmenet. Az egyenetlen felmelegedés márpedig rendre nyomáskülönbséget okoz Földünk felszínén - ahol jobban melegszik a levegő, ott felszáll és csökken a légnyomás. Márpedig a levegő mozgásának motorja, a szél gerjesztője éppen a nyomáskülönbség.
Mindezt még az is árnyalja, hogy bolygónk forgástengelye sem tökéletesen merőleges a Nap körüli keringés pályasíkjára, hanem azzal 66,5 fokos szöget zár be. Ennek következtében az év során folyamatosan a Ráktérítő és a Baktérítő (az északi, illetve a déli szélesség 23,5 foka) között vándorol az a vonal (az úgynevezett termikus egyenlítő), amely mentén a Nap deleléskor a horizont felett 90 fok magasságból süti a fejünk búbját. A közelgő téli napfordulón a Baktérítő, míg a nyári napforduló idején a Ráktérítő mentén tartózkodók látják csillagunkat pont a zeniten delelni - a tavaszi és őszi "napéjegyenlőség" idején viszont az Egyenlítőnél látjuk a delelő napot éppen a fejünk fölött. A felszálló légáramlások rendre a mozgó termikus egyenlítő szélesebb értelemben vett vidékén alakulnak ki, míg ettől északra és délre is megtalálható egy zóna, ahol az alapbeállítást módosító egyéb klimatikus hatás híján leszálló légáramlások uralkodnak, s itt zömmel száraz és legalábbis nappal forró idő honol (gondoljunk csak a Szaharára). A Föld tengelyének "ferdesége" biztosítja a bolygónk életében oly üdítő évszakosságot - nálunk például emiatt van négy, sőt a városi bonmot szerint rögvest öt évszak: tél, tavasz, nyár, ősz és a hétvége...
S ha ez nem volna elég, hogy módosítsa az ideális, észak-déli légáramlást, ehhez jön még Földünk forgása, mely valamennyi felszínen mozgó test, így a légtömegek haladási irányát is módosítja, mégpedig határozott tendencia szerint. Az északi féltekén például jobbra, délen meg balra térnek ki a légtömegek "eredeti", ideális esetben a térítőktől a sarkkörök felé tartó útjukból - ezért is uralkodnak a mi éghajlati zónánkban nyugatias szelek, a trópusokon pedig a rendre keleties passzátszelek. Ez a jeles XVII. századi angol csillagász, John Hadley által lefektetett, a XIX. század végén - többek között Gustav-Gaspard Coriolis által - módosított légköri modell csak részben írja le a szelek mozgását. Nem számol azzal, hogy bolygónk szárazföldi és tengerrel borított részekre tagolódik, ráadásul a szárazulatok sem mutatnak egységes domborzati képet. Márpedig víz és szárazföld nem egyenletesen melegszik fel, ahogy sík- és hegyvidék sem. Ráadásul a hegyeknek - mint látni fogjuk - a légáramlatok szabályozásában és terelésében is fontos szerep jut.
A víz és szárazföld egyenetlen felmelegedése bármely tengerparti részen megmutatkozik a napi rendes szélmozgásban. Napközben a szárazföld gyorsabban melegszik fel, mint a tenger (ezért többek között a víz viszonylag magas fajhője okolható), ezért a partvidéken felszálló meleg levegő helyére a nyílt tenger felől jön utánpótlás, azaz a tenger felől érkeznek fuvallatok.
Éjszaka megfordul a helyzet, a szárazföld a kisugárzás révén is gyorsabban hűl, míg a tenger vize megtartja a hőt, alulról fűti a felette található levegőt, ami felszáll, és szél formájában a part felől áramlik a helyére hűvösebb. (De nappal az efféle szélmozgás erősebb, mint éjszaka!) Ez a légmozgás csupán lokális, a vékony part menti, tengeri sávra terjed ki, ám ezzel némileg analóg tényezők hatnak egy jóval intenzívebb, már félkontinensnyi területek klímáját meghatározó légmozgás, a monszunszelek kialakulására. A monszunként jellemezhető, periodikusan változó irányú, nagy léptékű légmozgás jórészt persze szubtrópusi, trópusi vidékeken tapasztalható, de efféle klimatikus hatások érvényesülnek (sokszor melegebb tengeráramlatok segítségével) magasabb földrajzi szélességeken is. Nyaranta, tipikusan a kontinensek keleti oldalának trópusi, szubtrópusi klimatikus zónáiban a gyorsabban melegedő szárazulatok hamarabb melegítik fel a levegőt is maguk felett, ami felszáll, és a helyébe meleg, nedves óceáni, tengeri levegő áramlik, ami bőséges csapadékot biztosít: ez a nyári monszun. Télen viszont a lassan hűlő tengerek felett alakul ki diszkrét feláramlás, s a kontinensek belsejéből érkezik a helyére utánpótlás, ami a téli monszunszelet és vele az érintett kontinenseken a száraz évszakot okozza. Természetesen a monszun iránya is tipikus, ráadásul az adott régióra jellemző: az indiai szubkontinens környékén például nyáron délnyugat felől fúj (annak hatására, hogy a délkeleti passzát ilyenkor átlépi az Egyenlítőt, és irányt vált), s meleg, nedves levegője az esős évszakban napi rendszerességgel gerjeszt felhőszakadásokat, amelyek pusztító áradásokat táplálnak. Ezzel szemben télen északkelet felől fúj a szél, jelezve a száraz évszakot. A monszunszél által érintett régiók elhelyezkedése is sajátos szabályszerűséget mutat. Nem véletlen, hogy a trópusi, illetve szubtrópusi monszun klímájú (tehát csapadék tekintetében periodikusságot mutató) területek az északi féltekén Kelet-Kína, Délkelet-Ázsia, az indiai szubkontinens vagy éppen az Egyesült Államok déli és délkeleti államai (nagyjából az egykori Konföderáció zónája). A déli féltekén is Amerika, Ausztrália vagy Afrika délkeleti, partközeli területeit említhetnénk.
Szeles kontinens
Ha hazánk (magas hegyek híján) nem is, Európa többi része - többek között a környező országok - büszkélkedhet olyan nevezetes szelekkel, melyek kialakulásáért jórészt a domborzati hatások okolhatók. A legtipikusabbak ezek közül a főn-típusúak, amelyek létrejötte az eurázsiai hegységrendszer környékbeli tagjainak, leginkább az Alpoknak köszönhetők. Születésükhöz annyi kell, hogy meleg, nedves levegő érkezzen a hegyek lábához, s beléjük ütközve emelkedni kezdjen. Eközben kitágul, s e térfogati munkát a gáz belső energiája fedezi, azaz az emelkedő levegő le is hűl. E hűlést mérsékli, hogy nedvességtartalma a harmatpontot elérve kondenzál (ekkor hőt ad le), ami felhőképződéssel és idővel esővel jár. (Kellően intenzív feláramlás esetén a csapadék átterjedhet a hegység túloldalára is, amikor a főn mintegy az eső előhírnöke.) A hegy túloldalán azután a már száraz, hűvös levegő lezúdul, eközben az atmoszferikus nyomás következtében összenyomódik és felmelegszik. Ez a hegyről lezúduló meleg szél a főn: többek között neki lehetünk hálásak azért is, hogy Közép-Európa klímája jórészt melegebb, mint ahogy a helyzete, földrajzi szélessége indokolná. Szorosabb értelemben főnnek az Alpok gerincén átbukó, meleg szelet nevezzük, melyet Ausztria, Németország, Svájc és Észak-Olaszország lakói is "élvezhetnek" - a meleg, nedves levegő zömmel délről, a Földközi-tenger irányából, de előfordulhat, hogy északról-északnyugatról érkezik. Az Északi-Kárpátokban is érvényesül főnhatás: Dél-Lengyelországban a Magas-Tátra északi oldalán, Szlovákiában természetesen a túloldalon zúdul le - sokszor a hágókon át, néha viharos sebességgel. Ez a halnynak nevezett szél zömmel az ősz második felében, részben tél végén-kora tavasszal fúj. Mondanunk sem kell, az imént említett hegyek közelsége miatt a főnhatásból alkalmanként hazánknak is kijut - jó és rossz értelemben egyaránt. Néha, például kora tavasszal enyhe meleget hoz, máskor szélviharokkal jár.
Egészen más mechanizmus szerint működnek az úgynevezett katabatikus (lejtőn lezúduló) szelek, melyeket a gravitációs hatás gyorsít fel. Ezek tipikusan téli körülmények között alakulnak ki, amikor a tengerek fölött alacsony légnyomás és felszálló légáramlatok alakulnak ki, míg a parthoz közeli hegyek mögött, illetve a fennsíkokon hideg, magas nyomású levegő halmozódik fel. Ha ez a felhalmozódó hideg levegő tömege (és a nyomáskülönbség) elér egy kritikus értéket, a hideg levegő sokszor orkánsebességgel zúdul le hegyek lejtőin, a szélcsatornát biztosító völgyeken, hágókon át a tenger felé. Ezt a szelet hívják az Adriai-tenger keleti partvidékén, nagyjából a Trieszttől Albániáig terjedő szakaszon bórának. A bórának és vele együtt valamennyi katabatikus szélnek vannak előjelei: a hegygerincen sajátos felhőpamacsok bukkannak fel, másrészt a tenger felülete csipkéződni kezd. A bóra rendre viharos erővel csap le, ami komoly károkat okozhat a kikötőkben, hajókat szakíthat le a horgonyról, süllyeszthet el, s a lakóházakban is súlyos kárt tehet. Jellemző, hogy a fiumei vasútvonal mellé (a sorozatos balesetek nyomán) "bórafalat" kellett építeni - miután a szél többször "ledobta" a mozgó szerelvényt a sínről. Keletkezése alapján ebbe a típusba tartozik a cseh Érchegységben a Böhmwind és a Székelyföldön a Keleti-Kárpátokból (a Nemere-hegységből) viharos erővel lezúduló nemere. A Dél-Franciaországban fújó katabatikus szeleket misztrálnak hívják: itt a havas Alpok felett halmozódó hideg levegő zúdul le, a Rhône völgyében, a Massif Central (azon belül a Cévennes) és az Alpok által határolt szélcsatornában a Genovai-öböl feletti alacsony nyomású zóna felé. A misztrál viharos erővel fúj (nemcsak a felszín közelében, de nagyobb magasságban is!) és gyorsan kitisztítja a levegőt, ami a hagyomány szerint a környéken lakók jó egészségéhez is hozzájárul. (Valóban: a misztrál kiszárítja a maláriás mocsarakat is.) Vissza-visszatérő jelenlétét mutatják a szélirányban deformálódott fák,s otthagyta nyomát a tradicionális délfrancia építkezési kultúrán is: a házak hátat fordítanak a misztrálnak, a harangtornyok pedig "vázlatosak" - a szél átfújhat rajtuk.
A mediterráneum jellemző szeleit szokás egy képzeletbeli iránytű mentén körbe rendezni: a hideg északi szelet például a legtöbb régióban tramontanának hívják. Ez keletkezési mechanizmusa szerint hasonlít a fent méltatott katabatikus szelekre - és a szlovéniai tramontana gyakorta fordul át bórába. A sajátos szelek sorát gyarapítja még a délkeletről fújó sirokkó, melyet a Balkánon, sőt Csehországban is jugónak, a Kanári-szigeteken la calimának, Észak-Afrikában pedig ghiblinek neveznek. Ez a Szahara felől fúj, és meleg levegőt hoz, sokszor hurrikánsebességgel: a Földközi-tenger felett keleti irányban mozgó mediterrán ciklonok szívják magukba az észak-afrikai száraz, forró levegőt, s az óramutató járásával ellentétes mozgásukkal fel is gyorsítják. A sirokkó hatásai ellentmondásosak. Míg a Kanári-szigeteken vagy Észak-Afrika partvidékén porviharokkal jár, addig északabbra, a tenger felett heves esőzéssel kísért viharokat, Euró-pában pedig - nálunk is - hűvös, nedves időjárást okozhat.
