„Amit most elmondok, az szigorúan titkos – mondja Elliot, az agyonhájpolt sorozat antiszociális hőse az első epizód nyitányában. – Van egy befolyásos embe­rekből álló csoport, amely titokban irányítja a világot. Azokról a fickókról beszélek, akikről senki sem tud, akik láthatatlanok. A felső egy százalék felső egy százaléka, azok, akik istent játszanak engedély nélkül. És most, azt hiszem, engem üldöznek.” Igen hatásos kezdet, be is húzza a nézőt a Mr. Robot sötétnek és izgalmasnak álcázott világába.

Elliot korunk szuperhőse: nappal kockaként dolgozik egy számítástechnikai védelemmel foglalkozó cégnél, éjszaka közeli és távoli ismerősei személyes adataira vadászik az interneten, de persze csak azért, hogy jót tegyen: gyerekpornóoldalt üzemeltetőket és csalfa férjeket buktat le. Emellett emberfóbiája van, morfiumfüggő és nonstop egy képzeletbeli barátjához beszél. Munkaadója a világ egyik legnagyobb cégének, az E-Corpnak dolgozik (amit végig Evil Corpként, azaz Gonosz Vállalatként emlegetnek a sorozatban, hogy biztosan értsük, kikkel állunk szemben), mely multit épp készül megfúrni, és ezzel párhuzamosan felszabadítani a világot egy fura arcokból verbuválódott kis csapat, akiknek nagy szükségük van Elliotra.

A Mr. Robot javára szóljon, hogy annyira gyors és eseménydús, hogy eltart egy darabig, amíg az ember rájön, hogy – szemben az első benyomással – távolról sem az utóbbi idők egyik legeredetibb tévés próbálkozását nézi, hanem egy kvázi-kultfilmekből szégyentelenül, és ami sokkal nagyobb baj, ötlettelenül összelopkodott sorozatgyártmányt, aminek legfőbb különlegessége abban áll, hogy szokatlanul magas benne az egy belső monológra jutó bullshitarány. Először rossz viccnek tűnik például az, hogy a főgonosz Patrick Bateman szakasztott mása (pl. ha ideges, félholtra ver egy hajléktalant, mindezt háromezer dolláros öltönyben és gumikesztyűben, mert ő nem impulzív módon egy szadista állat, hanem a heti rutin részeként), vagy hogy az Elliotot követő öltönyös alakokat frankón „men in black”-nek hívják, aztán kiderül, hogy mindezt a sorozat készítői teljesen komolyan gondolták. Ahogy a cselekmény fő mozgatórugóját, a hackercsapat által megálmodott felkelést is.

Bár Elliot többször is tagoltan elmondja, hogy épp készül megmenteni a világot (így, ezekkel a szavakkal), végig nem derül ki, hogyan és miért indul be valamiféle globális forradalom attól, hogy egy, azaz egy darab nagyvállalatot meghackelnek. Annyit tudunk meg, hogy ha a rebellis kockák sikerrel járnak, rengeteg ember banki adatai megsemmisülnek, ergo megszabadulnak az amerikaiak millióit nyomasztó hiteltől. Tán a kulturális szakadék teszi, minden­esetre a banki tartozások eltörlésének gondolatától valahogy nem csendül fel a fülünkben a Marseillaise, nem érezzük úgy, hogy vége az elnyomásnak (ami eleve abból eredt, hogy a sorozatban oly’ sokat kritizált fogyasztói társadalom tagjai egy nagy rakás dolgot hitelre vásároltak), s nem akarunk rögtön Elliot arcával díszített pólókat hordani. S talán azért is érzünk így, mert hősünk leginkább Donnie Darko, Neo és Tyler Durden törvénytelen gyerekének tűnik, némi junkie-beütéssel – és még így is ő a legeredetibb figura itt. A többiek, élükön szegény Christian Slaterrel, egysíkú képregényfigurákként kóvályognak e tankönyvszagú társadalomkritikával nyakon öntött, nem épp forradalmi televíziós termékben.

Magyar felirat: mel & EvilConCarne & mata