Orbán és a békák tragédiája

Az ünnep alkalmából celebrált numero 2-s Békemenet minden szempontból papírforma-eredményt hozott. Kellően sokan tették tiszteletüket, a nehezen meghatározható méretű, de jelentős számú tömeg jól érezte magát egymás szerető közelségében. Ráadásul a k-európai szolidaritás kétségbevonhatatlan jeleivel is találkozott – többezernyi, hazánkba látogató lengyel turista-tüntető (és még egy maréknyi litván) személyében. A hozzárendelt kultúrműsor és a miniszterelnök beszédére kihegyezett kötelező program ehhez képest szinte szekunder jelentőségű volna (már ha eltekintünk az esemény naiv szakralitásától), s ennek megfelelően hakniízűre is sikerült, bár ehhez nyilvánvalóan szerencsétlen körülmények is hozzájárultak. Arra viszont büszkék vagyunk, hogy látnokként jósoltuk meg a Tolcsvay-féle Nemzeti dal-verzió előkerülését – ezúttal népszerű énekes celebek, Tóth Gabi, Dolhai Attila és Kökény Attila elővezetésében: meg kell hagyni, például Tóth művésznő füstös, „fekete” soulhangja vitt némi meglepő csavart a túl jól ismert szerzeménybe.

Tudjuk, meglehetősen fárasztó dolog nemzeti ünnepeink alkalmából ledarált politikusi szövegek tartalomelemzésével foglalkozni. De lassan tudomásul kéne vennünk, hogy eme ünnepek, mindenféle idealista rinyálással szemben, nálunk erre szolgálnak – ahogy például a húsvét a tömeges berúgásra és ittas járművezetésre/biciklizésre. Nos, szónokaink is ezzel az igénnyel készültek megszólítani a tömeget, amelynek nagysága már önmagában is azt az üzenetet hordozza, mind a szavazók, mind választott képviselőik számára, hogy a párt és a kormány legitimitása továbbra is érintetlen, támogatottsága kétségbevonhatatlan. Amennyiben a kormánypárti szavazó maga is afféle ínyencként, retorikai connaisseurként figyelné az elé állított szónokokat, akkor azt is mondhatná, hogy az előzenekarként fungáló Szájer József lejátszotta a főnököt a színpadról. Nem mintha az ő mondandójának bármi értelme lett volna. De ő kétségtelenül sokkal összeszedettebben, frappánsabban, átláthatóbb szerkezetben, no és a fideszesek körében is terjedő (a baráti média által is gerjesztett…) euroszkeptikus indulatok leszerelésének szándékával adta elő azt a féligazságokból és hm, füllentésekből összerakott diétás kosztot, mellyel elkötelezett, reflektálatlan rajongóikat traktálni szokták. 

Orbán még hozzá képest is színtelenebb volt – amit ez esetben bőven magyaráz az őt jól hallhatóan kínzó felső légúti fertőzés, mely immár a hangszálait is megtámadta (pedig a laryngitisszel nem jó viccelni – és erőltetni sem kéne ilyenkor a gyulladt testtájakat!). A miniszterelnök rutinját jelzi, hogy bár tíz perc után azt hittük: most rögtön felrúgja a súgóállványt, abbahagyja és hazamegy, hogy tévén nézze meg saját magát, ám ő új erőre kapott és maradt! Beszédéből (melyben az alkalomhoz illően ismét forradalmi, sőt antikolonialista húrokat pengetett) tökéletesen hiányzott mindenféle nóvum, vagy akár valami poénféle – igaz, ezek helyét gondosan kihagyták, így a közönség legalább tudta, hol kell derülnie. A legerősebbnek szánt mondatokat a Magyar Nemzeti Bank kapcsán engedte útjára: például hogy józan ember nem bízza a szomszédra a kamra kulcsát. Az ilyen hasonlatok teljes értelmetlenségét sajnos semmivel sem oldotta, hogy az egymásra következő, rokon értelműként és jelentőségűként beállított magyar forradalmaknak (gyengébbek kedvéért: most tartunk a harmadiknál...) rendre a vulgármarxista formációelmélet avétos és irreleváns kategóriáival adott értelmezési keretet (ezek valahogy remekül megférnek az örök magyar jobboldal legendáival és üdítően inkonzisztens világképével). Hangsúlyoznánk: mindez – egyelőre még – cseppet sem csökkenti a miniszterelnök szónoki sikereit: az inkább rajongókként viselkedő választói számára fontosabb valamiféle meghatározhatatlan érzület átadása – és ez most is sikerült neki. Nagyobb a baj azonban, ha ezek az értelmetlen kategóriák, zagyva és inkoherens szövegek eluralják a kevésbé rajongó külvilággal kapcsolatos attitűdjét, meghatározzák döntéseit és cselekvéseit. Akkor bizony úgy jár, mint az általa az egyént és az országot egyaránt fenyegető adósrabszolgaság kapcsán emlegetett, a fazékban lassan megfőzött béka – remekül érzi magát az övéi között, csak éppen együtt mennek a levesbe. Ráadásul mi is, velük együtt.