Az ünnep alkalmából celebrált numero 2-s Békemenet minden szempontból papírforma-eredményt hozott. Kellően sokan tették tiszteletüket, a nehezen meghatározható méretű, de jelentős számú tömeg jól érezte magát egymás szerető közelségében. Ráadásul a k-európai szolidaritás kétségbevonhatatlan jeleivel is találkozott – többezernyi, hazánkba látogató lengyel turista-tüntető (és még egy maréknyi litván) személyében. A hozzárendelt kultúrműsor és a miniszterelnök beszédére kihegyezett kötelező program ehhez képest szinte szekunder jelentőségű volna (már ha eltekintünk az esemény naiv szakralitásától), s ennek megfelelően hakniízűre is sikerült, bár ehhez nyilvánvalóan szerencsétlen körülmények is hozzájárultak. Arra viszont büszkék vagyunk, hogy látnokként jósoltuk meg a Tolcsvay-féle Nemzeti dal-verzió előkerülését – ezúttal népszerű énekes celebek, Tóth Gabi, Dolhai Attila és Kökény Attila elővezetésében: meg kell hagyni, például Tóth művésznő füstös, „fekete” soulhangja vitt némi meglepő csavart a túl jól ismert szerzeménybe.
Orbán még hozzá képest is színtelenebb volt – amit ez esetben bőven magyaráz az őt jól hallhatóan kínzó felső légúti fertőzés, mely immár a hangszálait is megtámadta (pedig a laryngitisszel nem jó viccelni – és erőltetni sem kéne ilyenkor a gyulladt testtájakat!). A miniszterelnök rutinját jelzi, hogy bár tíz perc után azt hittük: most rögtön felrúgja a súgóállványt, abbahagyja és hazamegy, hogy tévén nézze meg saját magát, ám ő új erőre kapott és maradt! Beszédéből (melyben az alkalomhoz illően ismét forradalmi, sőt antikolonialista húrokat pengetett) tökéletesen hiányzott mindenféle nóvum, vagy akár valami poénféle – igaz, ezek helyét gondosan kihagyták, így a közönség legalább tudta, hol kell derülnie. A legerősebbnek szánt mondatokat a Magyar Nemzeti Bank kapcsán engedte útjára: például hogy józan ember nem bízza a szomszédra a kamra kulcsát. Az ilyen hasonlatok teljes értelmetlenségét sajnos semmivel sem oldotta, hogy az egymásra következő, rokon értelműként és jelentőségűként beállított magyar forradalmaknak (gyengébbek kedvéért: most tartunk a harmadiknál...) rendre a vulgármarxista formációelmélet avétos és irreleváns kategóriáival adott értelmezési keretet (ezek valahogy remekül megférnek az örök magyar jobboldal legendáival és üdítően inkonzisztens világképével). Hangsúlyoznánk: mindez – egyelőre még – cseppet sem csökkenti a miniszterelnök szónoki sikereit: az inkább rajongókként viselkedő választói számára fontosabb valamiféle meghatározhatatlan érzület átadása – és ez most is sikerült neki. Nagyobb a baj azonban, ha ezek az értelmetlen kategóriák, zagyva és inkoherens szövegek eluralják a kevésbé rajongó külvilággal kapcsolatos attitűdjét, meghatározzák döntéseit és cselekvéseit. Akkor bizony úgy jár, mint az általa az egyént és az országot egyaránt fenyegető adósrabszolgaság kapcsán emlegetett, a fazékban lassan megfőzött béka – remekül érzi magát az övéi között, csak éppen együtt mennek a levesbe. Ráadásul mi is, velük együtt.
