1933. november 30-án Folkusházy Lajos, a Budapest Székesfővárosi Közlekedési Részvénytársaság vezérigazgatója újabb rendelkezést ajánlott az összes fővárosi közlekedési dolgozó figyelmébe. Így kezdődött: „Miután a magunk részéről is nagy súlyt helyezünk arra, hogy a vasút (itt a villamos, fogas, földalatti, sikló, mivel a busz még önálló üzem volt – Zs.G.) alkalmazottai lehetőség szerint magyar nevet viseljenek és hazafias érzelmeiknek ezzel is kifejezést adjanak, felhívom az alkalmazottak figyelmét arra, hogy a M. kir. Belügyminiszter Úr az év július 22-én 40,200/933. B.M. szám alatt kiadott rendeletével a névváltoztatás szabályait egyszerűsítette és az eljárást megkönnyítette. Az említett belügyminiszteri rendelet kinyomtatott példányait azzal küldöm meg a szolgálati főnökségeknek, hogy hívják fel az alkalmazottak figyelmét a névmagyarosítás nemzeti jelentőségére és a névváltoztatás tárgyában érdeklődő alkalmazottakat az eljárás tekintetében megfelelően oktassák ki.” Bizonyára üde színfolt lehetett egy kocsiszín életében, amikor a szolgálatvezető összehívta a dolgozókat, és felhívta figyelmüket, hogy némelyiküknek most már illene nevet változtatni.
A rendelet szerint azonban nem engedélyezték a történelmi családnevek felvételét, de a régies írásmódot sem, például az „y” végződést, vagy a th, eő, gh írásmódot. Szóval a kamu nemesek ideje lejárt. De a másik végletnek sem engedtek. Senki nem lehetett csak úgy Nagy, Kovács vagy Tóth sem. Olyan családneveket sem engedtek ugyanis, amelyeket „máris sok család visel”, és itt konkrétan rendeletbe foglalták, hogy „pl. Nagy, Kovács, Tóth”. Külön kategóriát jelentettek a már „magyar hangzású, de a jó ízlést sértő, gúnyolásra alkalmas” nevek, melyeket ugyancsak ajánlottak „kijavítani”.
| ||
Amit bonyolítani lehetett, azt persze bonyolították. Egyes közalkalmazottaknak ugyanis – középiskolai végzettséggel, 15 évi közszolgálattal és (!) harctéren szerzett kardos kitüntetéssel vagy vitézségi, vagy sebesülési éremmel – megengedték, hogy ezért mégis felvehessen régies írásmód szerint nevet, de a „kettős régies” betűket így sem (ilyenek voltak pl. a thy, ssy).
Aki nem értette az egészet vagy ezek után elbizonytalanodott, hogy hogyan is kéne őt hívni a jövőben, annak a gondoskodó állam sietett a segítségére. A vállalat vezetője ugyanis azt tanácsolta, hogy menjenek a Teréz körút 3.-ba. Itt volt ugyanis az Országos Névmagyarosító Társaság. Ők tudtak tanácsot adni, hogy az előírásoknak mindenben megfelelő, szükség esetén iskolai végzettség vagy harctéren szerzett kardos kitüntetés igazolásával bárki „igazi” nevet kaphasson – természetesen „válaszbélyeg ellenében”. Ha utóbbit már a tanácstalan illető kifizette, akkor mehetett a Társasághoz, amely büszkén hirdette magáról, hogy „mindenkinek díjtalanul ajánl igényeinek megfelelő jó magyar hangzású nevet”.
Nos, így lett egyik napról a másikra például Kleinmajer kalauzból Bende, Kraivich kocsivezetőből Kassai, Zrubetz segédmunkásból Békesi.
