Portré- és ráadáskoncertjének első száma után hangzott el ez a mondat Miklósa Erika szájából, s a magabiztos önirónia attitűdje rögtön imponálónak bizonyult. Az is maradt mindvégig, habár a kiváló énekesnő összekötő csevegésében visszatérően és egyszersmind kimerítően sok szó esett a facsart gyümölcslevek iránt táplált olthatatlan rokonszenvéről, s még olyasmiket is hallhattunk tőle, mint „koloraturha” vagy „bepisilok”. Ám ezek a szavak valójában éppúgy a program markánsan önazonos jellegéről tanúskodtak, mint az összeválogatott énekszámok, amelyeket Miklósa a megunhatatlanul nagyszerű és szellemes zongorakísérő, Harazdy Miklós, illetve a tehetséges fiatalokból álló TanBorEn Trió társaságában adott elő. Olyanokat, amelyek hajdan illettek vagy mindmáig jól illenek a hangjához (Oscar áriája, Dinorah árnyékáriája stb.) és olyanokat, amelyek csak töretlenül könnyed szopránjához smakkolnak, de nem az előadói stílusához (pl. Adél kacagó dala A denevérből). S végezetül olyanokat, amelyek részben még általa is tudott módon távol esnek a hangfajától és a pódiumszemélyiségétől egyaránt. Mert bármennyire hiperbensőséges modorban énekelte is a piafi szerelemhimnuszt, ez a dal nem adta meg magát Miklósának. Azt pedig hogy a Carmen Habanerája nem az övé, még akkor is muszáj volt meghallanunk, ha e ponton szándékosan inkább az ütős trió ötletes kíséretére próbáltunk is figyelni.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
