Mi a kapcsolat három madár, Man Ray, az udaipuri Lake Palace Hotel, Leni Riefenstahl öccse, egy 1934-ben készült esernyőtartó, La Jana egzotikus táncosnő, Alessandro Antonelli építész 1840-ben emelt torinói háza, egy Compaq nk 7000 típusú számítógép, a bengáli tigris és az Indaurai Vám- és Fogyasztási Adóhivatal Körzeti Megbízotti Hivatalának székhelye között?
Jasvant Ráo Hólkár Bahadur (1908-1961) maharadzsa esküvői fényképe, illetve az a szerteágazó és alapos kutatás, melyet a fotó torinói megtalálása után Simon Starling, a 2005-ben Turner-díjjal jutalmazott angol konceptuális művész folytatott, s amelynek "dokumentumait" és átiratait most a Ludwig Múzeumban láthatjuk. Már amit láthatunk, mert a három madarat hiába is keresnénk: Brancusi Madár a térben című szobrának a maharadzsa által a harmincas években birtokolt három, különböző anyagból készült változata nem szerepel a kiállításon. A fiatal, Európában tanuló és a modern művészetek feltétlen hívévé szegődő indaurai herceg életéhez számos más történet kapcsolható. Brancusi például részt vett egy, a hindu vallás megreformálására is hivatott meditációs szentély tervezésében, amely végül a herceg feleségének korai halála miatt nem épült meg - fennmaradtak és a kiállításon láthatóak is Man Ray fényképei a hercegi párról, illetve azok a tervek és rajzok, melyeket Brancusi a szakrális pavilonhoz készített. Ez az épület szervesen kapcsolódik Hólkár palotájához, melynek építése Eckart Muthesius tervei alapján 1929-től kezdődött. A legkorszerűbb anyagok és technikai megoldások mellett - itt alkalmaztak először Indiában légkondicionáló berendezést, amelyet nem más, mint Heinz Riefenstahl vízvezeték-szerelő (Leni öccse) helyezett üzembe - az enteriőröket a korszak avantgárd és modernista dizájnjának legjobbjai tervezték. A funkcionalista részleteket, berendezési tárgyakat (bárszekrényt, baldachinos ágyat, tánctermet, fürdőszobát) az építész és Emil Leitner által készített fotókon lehet tanulmányozni (ellenben a spirálosan csavarodó fém esernyőtartó a maga valóságában is látható), s mindezt összevetni az indiai kormánynak kényszerűségből átadott épület mai állapotáról, a terek eredeti rendeltetését negligáló hivatali szobákról 2007-ben Starling által készített felvételekkel. Muthesius fényképeinek egy része azonban nem azonos a korabeli valósággal: a kollázsokon egyszerűen eltüntette a Bauhaus-szellemiségű Manik Bagh-palota nyeregtetőjét. A fikciót a kontextus elmozdulása indokolta: máskülönben nehezen állíthatta volna ki művét az 1933-as funkcionalista építészeti kiállításon. Az építész története később ismét összefonódik a maharadzsához kapcsolódó, de fikciós narratívákkal. 1921-ben Thea von Harbou - aki akkoriban Fritz Lang felesége volt - elkészítette egy kétrészes film forgatókönyvét, Eschanpuri tigris - Hindu síremlék címmel. A történetben az eschanpuri maharadzsa hívására egy európai építész érkezik Indiába, ahol aztán az épület tervezése közben számos konfliktus, hatalmi harc és szerelmi ármány részese lesz; a cipőkrémmel barnított helyi erők mellett kötelező és romantikus filmkellékként nagy számban megjelennek keleti táncosnők (az 1921-ben elkészült első filmváltozatban például La Jana), tevék, elefántok és tigrisek is. A forgatókönyvet háromszor filmesítették meg - mindegyik mű látható a kiállításon -, az utolsó, Fritz Lang által 1959-ben készített, a ma Lake Palace Hotelként funkcionáló, romantikus stílusú udaipuri épületcsoportban felvett változat forgatásán Muthesius mint építészeti tanácsadó vett részt.
Az összekuszálódott történetszálak kiemelése, a "betoldások és elágazások" feltérképezése, majd ezen fikciós/igaz narratívák asszociatív elrendezése a kiállítótérben - mindez első látásra nem több, mint rejtett történetek és kapcsolatok esszéisztikus köntösbe burkolt elbeszélése. Starling azonban mindezt csapongó, de mégis erősen kiszámított vizuális utalásokkal keretezi, melyekben fontos szerepet kap a hármas szám és a másolatok világa is. A maharadzsafilmek triumvirátusa mellett ilyen elem a román szobrász hiányzó madarait a kiállításon helyettesítő három kőtömb: Starling egy belga fekete márványkövet (ilyen anyagból faragta Brancusi is az egyik madár-szobrot) egy Compaq nk 7000 típusú laptopban tárolt szkennelő, digitalizáló és marógépet vezénylő program segítségével "átmásolt" egy indiai fekete és egy itáliai fehér márványtömbre. A kinyitott laptop háromszög alakjára rímel a kiállításon látható (egy az egyhez arányló) épületmodell könyvként megjelenő makettje, de maga a torinói ház háromszögletű alaprajza is. A Torinóban ma is álló, hétszintes Puliszkatortaház (így hívják) ötödik emeletéről készült, majd egy megváltozott, művi (művészi) környezetbe helyezett másolat problémája hasonló Starling 2005-ös munkájához (Shedboatshed): szétszedett egy pajtát, az anyagokból hajót épített, a hajót a Rajnán leúsztatta, majd a pajtát újra felépítette egy bázeli múzeumban.
A kiállítás angol címében rejlő szójáték (seven stories) így egyszerre utal az India és Európa közötti (legalább hét) történeti/személyes kapocsra, elmesélhető történetre és a torinói házra. De a legnagyobb erénye, hogy az intellektuális kihívások (azaz a "kulturális, gazdaság- és társadalomtörténeti referenciahálók" felgombolyítása) mellett szórakoztató is. Hisz ki ne figyelné borzongással vegyes érdeklődéssel, amint a színes filmkockákon a maharadzsa elleni felkelés vezére egy krokodil szájában fejezi be gonosz életét?
Ludwig Múzem - Kortárs Művészeti Múzeum, nyitva: K-V: 10-20, augusztus 3-ig
