"Formákon múlik az élet" - jelenti ki a regény névtelen hőse a könyv vége felé, az anarchista forradalmárnő piros virágokkal díszített fehér bugyijáról elmélkedve. A forradalmárnőknek is van alsóneműjük, s noha ez a tapasztalat megnyugtatóan hat az Angst hősére, megnyugvása csak átmeneti. Nagy Gergely regénye pedig semmi okot nem ad rá az olvasónak, hogy osztozzék ebben az érzésben.
Az Angst egy fiatal képregényíró története, akinek - rajzolótársával együtt - megadatik a kiugrás lehetősége, szerződést kínál nekik egy nagy lapkiadó. Képregénysorozatuk (az Angst) hatalmas siker, ám egy ponton a rajzoló megcsömörlik tőle, és otthagyja az egészet, szabadúszó hősünket pedig egy óriáscég alkalmazza, olyan életformába kényszerítve, amelytől mélységesen idegenkedik. Ezt követően ismerkedik meg a szóban forgó anarchistákkal, akik a kommunikációs csatornák manipulálásával támadják a Rendszert, eleinte nagy föltűnést keltve, később menekülésre, bujkálásra szorítva. A siker és
a bukás hullámverése
adja az Angst folyamatos háttérzaját. Az elkerülhetetlen összeomlás, amely felé hősünk élete tart, a formák széthullása is egyben. Az Angst fő problémája a forma kérdése, két értelemben is. Egyrészt elbeszélő hőse számára a világ - a város - a formára vonatkozó döntések sorozataként jelenik meg: épített környezet, öltözködés, dizájn, tárgykultúra, mindenhol a formai karakter válik a vizsgálat tárgyává. Barátjával például hoszszasan képesek elbeszélgetni a különféle focicsapatok mezviseleteiről, illetve az ebből fakadó tanulságokról; és azt se feledjük, hogy maga a képregény műfaja sem más, mint kőkemény formaművészet. A formára vonatkozó ítéletek túlhabzása, a formák halmozódásából kialakuló formátlanság meggyőző módon rajzolja elénk e világ ürességét, kiúttalanságát.
Másfelől a kötet gyengéjét is a formai-kompozicionális aránytalanságok jelentik. Helyenként elvékonyodik a sztorilájn, máshol pedig túlhúzott, túlírt epizódok bukkannak elő, amelyeknek a könyv egészéhez fűződő viszonya kérdéses marad (ilyen például a regénybeli képregény forgatókönyvének hosszas elővezetése, amely viszszafelé, a könyv egésze felől olvasva mintha elvesztené a jelentőségét). Minderre azonban ezúttal azt mondanám, hogy nem számít - illetve hát számít, hogyne számítana, engem viszont kevéssé érdekel. Ennek a könyvnek ugyanis sokkal érdekesebbek az erényei, mint a hiányosságai.
A legfontosabb talán a titkos hőséhez, a városhoz fűződő szenvedélyes viszony. Nagy Gergely Budapestje amilyen lenyűgöző, annyira nyomasztó panorámaként mutatkozik meg. Az Angst abban a pillanatában örökíti meg a várost, amikor az előző világ, a Kádár-kor tapasztalata éppen feledésbe merült, s immár csak kevesek emlékezetében él tovább: "Meg kellett érnem Budapest feltámadását. De nem lettem maradéktalanul boldog. Még akkor sem, ha tulajdonképpen mindig is arra vágytam, hogy egyszer végre befejeződjenek itt a világháborúk, és véget érjen ötvenhat. (É) Budapest visszavonhatatlanul imádnivaló és szexi lett."
Az Angst Budapest-képe érzéki és apokaliptikus, egyszerre tárulnak föl benne a múlt különböző rétegei és válik kontúrtalanná a jelen: "Ha idejössz, tisztában leszel azzal, hogy hol vagy, csak azt nem fogod tudni, mikor. Hogy milyen időben is jársz itt. Ez a tizenkilencedik század,
betonkemény
társadalmi viszonyok, múltba révedés, ez a századelő, építés, álmatlanság, ez a két világháború közötti sebzett, beteg világ. A smink alól vér szivárog. Az első világháborút akarjuk megnyerni visszamenőleg. És katasztrófaidő persze, folyamatosan, a soha véget nem érő ostromállapoté. Ez az újjáépülés tere, a lázas tervek, a nagy ívű, majd a visszavont, karcsúsított jövő tere." A tartósított apokalipszis rendkívül markáns, az egész kötet világát a saját képére formáló regényteret hoz létre, túl minden dramaturgiai döccenőn.
A másik fontos vonás, az Angst anarchisztikus rendszerkritikája épp a föntiekből, a felvázolt világ hiteles miliőjéből következően nem válik szárazzá vagy ideologikussá. Inkább csak egy kicsit távolivá lesz, mások ügyévé. A regény hőse ugyanis nem tesz különösebben nagy téteket a nagyvárosi forradalmárokra. Szimpatizál velük, alkalmilag menedéket is nyújt nekik, de a sorsa nem kapcsolódik szorosan a harcukhoz. Ehelyett a premisszákban, a csapdahelyzet diagnózisában találnak közös nevezőre. "Kávé, cigaretta, szövegrádió, tévéemlő, amelyből az életben maradáshoz szükséges képeket és színeket lehet szívni, napilap, szigorúan tabloid formátum, reggeli, ebéd, vacsora, felkelés, lefekvés, alkohol, orgazmus, munkahely - ezek vannak, ezek tartják egyben a tökéletlen és törékeny konstrukciót, amelyet életnek neveznek" - így a lemondó ítélet, ahonnan már nincs túlzottan sok értelme rákérdezni a fölszabadító küzdelem távlati céljaira. Nem is kérdez rá senki, a forradalmárok és a regény protagonistája között nem alakul ki semmiféle vita. A formák tobzódása átjárhatatlan labirintusként tornyosul a lélek fölé.
Nagy Gergely könyvét a konkrét társadalmi tárgyára irányuló konzekvens pesszimizmus teszi igen figyelemreméltóvá, és talán unikálissá is a fiatal magyar próza mezőnyében. Az irodalmi műhelybeszélgetések, pódiummatinék és fölolvasóestek világából nézve mindenesetre furcsák és valószínűleg kicsit cikik is a regény kérdésfelvetései. Annyi baj legyen. Gondoljunk az Angst tétova hősének nem is olyan távoli rokonára, az István elvtársat bújtató Parcen-Nagy Lőrincre, persze ha manapság egyáltalán olvassa még valaki A befejezetlen mondatot. A kíváncsiság, a szimpátia és a tanácstalanság hasonló keveréke munkál a két regényhősben, és talán hasonló kritikai ethosz a két szerzőben is.
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2007, 381 oldal, 2999 Ft
