Mintha már a címében felfedné kártyáit a mű: a mítosz maga lesz itt az értekezés tárgya; eposzok, balladák, népi narratívák befogadási stratégiái aktiválódnak a nézőben. A James fiúk és bandájuk az erdő sűrű koromsötétjébe burkolózva várják a vonatot, az fényárral érkezik, és teljesen beteríti a sínekre hordott torlasz tetején pózoló Jesse Jamest. Kezdjük is kapiskálni.
Sokáig csak a szél fúj, a búzamező leng, Stetson- és egyéb kalapos figurák fecsegnek. A két lábon járó mítoszokat két lábon járó mítoszok játsszák, Sam Shepard az öregebb, Brad Pitt az ifjabb James fiú. Előbbi, Frank meg is idézi a mítoszt, bajsza, tekintete, reakciói a fellegekben, verset recitál, kiosztja a negédesen törleszkedő Robert Fordot, és hamar lelép a színről. Jesse ellenben hülyeségeket beszél, beképzelt, aztán túlságosan kegyetlen, vagyis zavarba ejtően emberi - talán kissé túlságosan is az, de erre még visszatérünk.
A jancsói hosszúságú jelenetek, a természet hangsúlyos jelenléte lassan különös, fárasztó, izmokat elsavósító magányt termel a nézőben is. Egy olyan elvadult és kiismerhetetlen világ vesz körül, amelyben nemcsak az útonállók takarásbeli mozgása érzékelhető, hanem valami borzongatóan emberi is. Csak a moziban lehet ilyen szép (és ennyire hosszú) egyetlen pillanat. Andrew Dominik nem sajnálja az időt, hagyja beérni, ránkérni egészen ezt a semmi világot, az idétlen, sablonosnak cseppet sem mondható pisztolyharcokat. A kezdeti nehézségek után így gond nélkül telik a film 160 perce, s azon kapjuk magunkat, hogy egyre közelebb kerülünk Jesse James dilemmájához.
A prérik Patkó Bandija pedig akkor is szőröstül-bőröstül hús-vér alak, ha a környezetében mindenki igyekszik emberfelettivé fényezni (operatőr: Roger Deakins). Legjobban persze Robert Ford, ez a komplexusokkal terhes "zöldfülű", aki a bálványépítési ambícióit saját komplexusai alapanyagaiból fedezi. A tapasztaltabb mozizók már tudják: a saját legendájának foglyaként gúzsba kötött, hírnevének súlya alatt roskadozó Jesse James és a kis Bob Ford pszichologizáló narratívája ekkor kezdi leszűkíteni a film értelmezési tartományát. Ezen a ponton érthető meg, hogy miért kellett Brad Pitt erre a szerepre! Mert amikor elmosódik a határ Jesse és Brad személye között, amikor már szétbogozhatatlan, hogy a mellékszereplők félénk pillantása Jamesnek vagy Pittnek szól, akkor pottyantja el a film az első kérdőjelet. Zseniális kettősség, vagy kissé szájbarágós, korlátolt univerzum? Már a kérdés fölmerülte is gyanús. És a színészi játék sem segít: Pitt jól és nagyon ismerősen játszik (hisz magát is játssza), míg Casey Affleck alakítása nyilván túl sok. Mindez csak árnyalatokban, nüanszokban jelentkezik ugyan, de döntőnek bizonyul.
Hisz innentől a hírnév önsúlyától szenvedő, azzal kezdeni mit sem tudó sztár lesz a főszereplő, nem pedig az ember. "A sztár is ember" - mondja végtére Dominik, a mítoszok avatott szakembere, hát szépen vagyunk, a préri hideglelős, szinte már bergmani magányából ide kifutni nem túl fényes érdem. Ehhez kellett ennyi idő és ilyen vértezet? S végezetül csőstül a csapás: a címben is olvasható gyilkosság után a narrátor balladai nyelve neutrálissá válik, a legenda pandanja, az efemer, a parvenü, a másodlagos Bob Ford története pedig már tényleg nem több, mint kötelező és teljesen felesleges kűr.
Az InterCom bemutatója
