Magyar Narancs: Egy korábbi interjúban azt mondtad: „nem olyan lelkületű” a Magashegyi Underground, hogy csak úgy összedobjon egy lemezt, és ha meg is van, nehéz elengedni. Hogyan tudod ezt a „lelkületet” összeegyeztetni a zene praktikus, ipari részével?
Bocskor Bíborka: Megvan a zenének a profánabb és az alkotói része is. Mi az alkotói részt nem tudjuk egyszerűen abbahagyni: a dalokból általában több verzió készül, sokat kidobunk, újragondolunk, és az lesz a végső forma, amit mind az öten leokézunk. Sokfélék vagyunk, rá kell, hogy érezzünk, mit is akarunk mutatni zeneileg. Amíg nincs meg a közös többszörös, nincs lemez, nincs dal.
MN: De melyik az a pont, amikor mégis el tudjátok engedni az új számokat?
BB: Van egyfajta gépezet, amely keretek közé teszi a zenekart. Van egy kiadónk, amivel azért nem olyan a viszonyunk, mint a régi popzenekaroknak, nem mondják meg, hogyan nézzünk ki és hány kiló legyek, de azért a határidőhöz próbáljuk tartani magunkat. Ennek nagyon örülünk, mert enélkül valószínűleg amőbaszerűen éldegélnénk, és nem jönne létre végső forma.
MN: Mindez csak a zenére vagy a dalszövegekre is vonatkozik?
BB: A szövegvilág kicsit kiforrottabb. A szövegek nagy részét évek óta Tariska Szabolcs (az Amorf Ördögök és az Amorf Lovagok alapítója, a Péterfy Bori & Love Band szövegírója – K. B.) írja, én csak nagyon ritkán írok a zenekarnak. Ő nagyon ráérzett, könnyű és jó vele együtt dolgozni.
MN: Korábban te is írtál dalszövegeket. Miért hagytál fel vele?
BB: A Magashegyi legelején például a Fogd és fusst, a Salátalevest, a Kicsi égitestet én írtam, de ezeknek elég abszurd világuk volt. Úgy éreztük, hogy ez kísérletnek izgalmas, de a popzenei szövegekhez képest túlzottan intellektuálisak, vagyis talán nem ez a jó szó: ezek inkább asszociációs zuhatagok voltak. Úgyhogy nem erőltettem. Az, hogy frontvonalban vagyok, és én adom meg a lelkületét a zenekarnak, nekem elég. Szövegben számomra fontosabb a leírt, mint a kimondott szó, de zenében a metakommunikáció, a dal lelkülete sokszor felülírja a szöveget. Írták a második lemezünkről, hogy sokkal nőiesebb lett, amin mosolyogtam: vannak állandó dolgok az életben, mint ahogy van kezem és lábam. Azt sem jelenteném ki, hogy nőiesebb lennék, mint korábban.
MN: Hogy érzed, egy kortárs popzenekarnak igazodnia kell a mai magyar pop elvárásaihoz?
| ||
BB: Amikor elkezdtük a Magashegyi Undergroundot, kijelentettük, hogy jó popzenét akarunk játszani. Tudod, ez olyan, mint amikor keresztbe néz a lelked, hiszen hogy lehet popzenét akarni, ha egyszer a pop attól pop, hogy sokan csatlakoznak rá? De a mai napig ezt akarjuk, remélem, az új lemez is progresszív irányt fog venni. Vannak olyan dalaink, amik megfelelnek a pop sablonjainak – refrén, verze, hány percesnek kell lennie, hogy könnyen befogadható legyen –, de van rengeteg olyan cseppfolyós számunk, aminek nincs refrénje, vagy vannak egyperces dalok; jelenleg a rövid intro és az outro a kedvencem a következő lemezről. Nem tudom, ki lehet-e mondani, hogy kell kompromisszumot kötni, de bizonyos szempontból okosnak kell lenni. Tudom, hogy ez varázstalan, de azon túl, hogy egy kerek egész, bizonyos szempontból a lemez is promóciós anyag – ilyen ez a világ.
MN: Mennyire hagy teret a kísérletezésre, önkifejezésre a mai magyar popzene?
BB: A Petőfi rádió nagyon sok jó zenekarnak segített az elmúlt években, de ezen túl is sokan vannak, akikre sokkal többen csatlakozhatnának. Azt a korszakot éljük, amikor egy fotó sokkal
mainstreamebb dolog, mint egy klip, és egy klip mainstreamebb, mint egy film: az emberek nem adják meg az időt a dolgokra, inkább azokra figyelnek oda, amik egyszerű, mulattató panelekből épülnek fel. Nekünk volt egy nagy elhatározásunk a Szeplős váll és a Hőemelkedés című dalaink után: az, hogy tudatosan megszabadulunk ettől az altermulatós vonaltól. Korábban jó mókának tűnt a zene hátán eladni egy olyan szöveget, mint a Szeplős vállét; gyakran játszunk azzal, hogy vidám zenére szomorú szöveget teszünk. De fejlődni akartunk, mindig tovább kísérletezni.
MN: Többször úgy nyilatkoztál, hogy kívülállónak érzed magad a zeneiparban. Ez mit jelent?
BB: Amikor ezt mondom, mindig eszembe jut a tehetségkutató műsor (a Megasztár harmadik évada – K. B.), amibe tíz éve belecsöppentem, és ami a mai napig is újraértékelendő, megértést kívánó pontja az életemnek. Onnan ered az én kívülállóságom; ott vettem észre, hogy lehet olyan szavakat mondani, hogy zeneipar vagy hogy szakma, és ott láttam meg ennek az árnyjátékait. Nem tudatosan lettem outsider, inkább olyan voltam, mint egy szemlélődő gyerek, aki megmarad a szemlélésnél, mert nem érzi, hogy megmozdulna benne valami azért, hogy ebbe belefolyjon. Most is itt vagyok valahol; a racionális dolgok, az agyalás kicsit távolabb áll a lelkemtől, mint az absztrakt dolgok vagy a profán és a szakrális belső világok egyeztetése. Én úgy érzem, nem abba a kasztba tartozom, hogy meghatározója lennék ennek a zenei világnak.
MN: Mit értesz azon, hogy a megasztáros szereplésedet a mai napig újra kell értékelned?
BB: Sokáig le szerettem volna tagadni az egészet, de ha valamitől el akarsz fordulni, az azt jelenti, hogy meg nem értett kérdéseid vannak, vagy olyan hibáid, amiket nem tudtál magadnak megbocsátani. Ezt akartam jóvátenni magamban, és úgy érzem, hogy lezarándokoltam az évek alatt azzal, hogy nem az egyszerűbb utat választottam. Tudod, ha playbackes fellépést vállalsz, ugyanannyit kapsz érte, mint egy élő szereplésért, csak akkor nem kell osztoznod rajta.
MN: De miért volt olyan nagy bűn ez, hogy zarándokolnod kelljen érte?
BB: Ez a műsor azt próbálja elhitetni az emberekkel, hogy bármikor besétálhatsz a semmiből a tévébe, és majd sikeres leszel, dőlni fog a pénz, és a playbackkel lemoshatod az igazi zenészeket a színpadról. De azért ez nem igaz, az ilyen pálya sokszor tiszavirág-életű, ami nagyon szomorú dráma, de a közvélemény szenvtelenül nézi végig. Én szerencsés vagyok, mert volt sok zenészbarátom, akiknek a tükrében meg tudtam nézni magamat. De aki senkitől nem kap igazi véleményt, akinek senki nem mutatja meg a dolgok fonákját vagy hogy merre lehet még menni, annak nagyon nehéz. A műsor azt mondta nekem, hogy ez a jó, most kell a vasat ütnöm, de én ettől el akartam húzódni, miközben azt éreztem, hogy talán az életem lehetőségeit engedem el. Nagyon szép, szomorú korszak volt.
MN: Mennyire fontos a zenekarnak, hogy erdélyi vagy?
BB: Nem mondanám, hogy meghatározója, de szerves része, valószínűleg azért is, mert a beszédem nem tudja elfeledtetni ezt az emberekkel. Nemrég visszahallgattam egy részletet egy interjúmból – csak egy részletet tudtam –, és olyan tájszólásban beszéltem, hogy nem is értettem, ez hogy lehet. Pedig jártam logopédusnál még anno Marosvásárhelyen; az volt a tendencia, hogy a színpadon irodalmibban beszélek, de ha haverokkal vagyok, jöhet a kapa a szájamból. Nem hajlok arra, hogy az erdélyiségemet tudatosan kormányozzam, de ott van a lehetőség, az emberek gondolhatnak ezt is, azt is. A romantikus Erdély-elképzelésben nem tudok részt venni, pedig tényleg van ennek romantikája, de ezen már túl vagyok. Nem szívesen megyek bele sem a folklórba, sem a medvékkel táncolós imázsba.
MN: Próbáltak már a maguk oldalára fordítani, felhasználni azok, akik az erdélyiségből politikai tőkét akarnak kovácsolni?
BB: A politikában aztán tényleg kívülálló vagyok. Tudom, hogy használják, tudom, hogy van egy olyan tendencia, hogy „szeressük erdélyi testvéreinket”. Persze, alap, hogy az ember az embert szeresse, de én nem vagyok nacionalista, nem hiszek a helyekben, nem hiszek a zászlókban. Ez egy hatalomjáték, amiben mindenki más statiszta; én is a statiszták között vagyok. Voltak olyan felkéréseim az elmúlt években, de már az előző rendszer alatt is, amiket nem vállaltam el, épp azért, mert politikai kérésnek éreztem, és távol akarom tartani magam az egésztől.
MN: Mennyire épül a te személyedre, karizmádra a Magashegyi Underground?
BB: Én teljes mértékben közösségként gondolok a zenekarra, egyrészt mert nagyon tehetségesnek gondolom a zenésztársaimat, másrészt mert soha nem akartam magányosan alkotni. A zeneművészeti líceumban és a színművészeti egyetemen megtanultam, hogy ezek társas játékok, a zenélés és a színház is. De általános tendencia, hogy valaki elöl van egy zenekarban. Pár évvel ezelőtt meg kellett értenem, hogy ezt fel kell vállalnom: a fiúk is ezt mondták, és azt sem szeretném, hogy a bennem lévő természetes szerénység álszerénységnek tűnjön.
MN: A színpadi jelenlétedben segít, hogy színésznek is tanultál?
BB: A színpadon nincs egy kitalált perszónám, akit eljátszanék. Azt tudtam átimportálni a színházból, hogy megfigyelőként tudok magamra nézni a színpadon, és tudom használni a testemet, mert ez a hangszerem. Más a szinti vagy a gitár mögé áll be, én pedig a testembe: ez a legkézenfekvőbb dolog, amivel valamit alkotni tudok.
MN: Létezik ma még CD-piac? Ti már régen is rögtön feltettétek a netre az új lemezeiteket.
BB: Nem nagyon, ma már a cédétulajdonosok is olyanok, mint régen a lemezgyűjtők. Emlékszem, régen mi is hangoztattuk, hogy nem lehet szembemenni az időkkel, és jobb, ha az emberek meghallgatják a zenét a neten, mint ha nem jut el hozzájuk. De ennyi idő távlatából már úgy látom, a zenészeknek nem jó ez az átalakulás, mert elég sok mindent elpusztított. Lehet, hogy a befogadók már arra gondolnak, hogy a zene ingyenes dolog, és már a koncertre is ingyen vagy fél áron szeretnének bejutni, ami fokozottan rossz a zenészeknek.
