Magyar Narancs: Mi kell ahhoz, hogy az embert David Tibet énekelni hívja a Current 93-be?
Csihar Attila: Amikor a Sunn O)))-nal Londonban játszottunk, David is eljött megnézni minket. Ez egyébként nem ért teljesen váratlanul, mert már korábban nagyon pozitívan nyilatkozott a zenekarról. Azonnal odamentem hozzá, egyszerűen muszáj volt, el kellett mondanom, mekkora hatással volt rám a nyolcvanas években, és persze azóta is. Dumáltunk kicsit, azután másnap újra találkoztunk, és úgy tűnt, egy hullámhosszon vagyunk. A szemek játékából ezt leveszi az ember. Kapcsolatban maradtunk, és amikor az új Mayhem-számot feltettük a netre, írt, hogy mennyire bejön neki. Amikor kiderült, hogy Kremsben mind a két zenekar játszik, adta magát egy közös fellépés ötlete. Az a tapasztalatom, hogy akiknek találkozniuk kell, előbb-utóbb találkoznak. Steve (O'Malley, a Sunn O))) főnöke és a Southern Lord kiadó társtulaja - K. M.) például írt nekem még valamikor '95-ben. Rejtély, hogy a fenébe talált meg. Egy fanzine-t csinált akkor, abba kért interjút. Évekkel később, amikor kiadót kerestem a válogatáslemezemnek, én írtam neki. Õ pedig felkért, hogy énekeljek a Sunn O))) White2 lemezén, és azóta gyakorlatilag folyamatosan dolgozunk együtt. A hasonló gondolkodású emberek mindig megtalálják egymást.
MN: A Mayhem annak idején hogy talált meg?
CSA: A Tormentor első lemeze, jobban mondva kazettája, az Anno Domini a nyolcvanas évek végén valahogy eljutott Norvégiába is, és mint később kiderült, elég nagy feltűnést keltett keményebb metálos körökben. Egészen szürreális volt, amikor írtak nekem, hogy ők a Mayhem zenekar, az első nagylemezük felvételére készülnek, és szeretnék, ha én énekelném fel az anyagot, mert én voltam az egyik kedvence az énekesüknek, aki öngyilkos lett. Mondom, mi van? Ez valami vicc? Fura volt, mert a Tormentorban én Mayhem név alatt futottam. Azt hittem, ez valami szívatás. De annyira erősködtek, hogy végül a barátnőmmel vonatra ültünk, és elutaztunk Norvégiába. Ez '93-ban volt. Gondoltam, ha nem stimmel valami, legalább világot látunk. Még akkor sem voltam biztos benne, hogy komolyan gondolják. De komolyan gondolták, ott vártak minket a pályaudvaron sodronyingben meg mit tudom én. Kicsit meg is ijedtem. Otthon meg halomban álltak az újságok a templomgyújtogatásokról szóló cikkekkel meg a halott énekes véres fotóival. Na ne, mondom, ti meg vagytok őrülve. Én sem tegnap kezdtem, megvolt bennem a fogékonyság a bizarr dolgok iránt, de azért ez kicsit sok volt. Kellett egy-két nap, amíg megemésztettem. De utána jól összehaverkodtunk, és nagyon tetszettek a számok, amiket mutattak. A gyors dobot különösen imádtam, ilyen tempóval én akkor még nem találkoztam.
MN: Lehetett érezni, hogy nagyszerű dolog van készülőben? Ott volt az a sokat emlegetett vibrálás a levegőben?
CSA: Abszolút. Számomra az egész út nagyon extra volt, szóval nekem eleve vibrált minden. De a felvétel különösen izgalmas volt. Totál be voltunk zsongva, az énekescsere miatt régóta csúszott a lemez, és bizony elég felfokozott volt a közhangulat, komoly elvárásoknak kellett megfelelnünk. Már tapintható volt a feszültség a zenekaron belül, ment a piszkálódás, de a felvételek hihetetlenül jól alakultak. Egy profi bergeni stúdiókomplexumban dolgoztunk, és folyamatosan próbálgattuk a szokatlan, riasztó hangzásokat. Akkor találtam ki, hogy ez a furcsa hangulatú, beteg zene még meghökkentőbb lehet, ha a sikítás helyett inkább azt a mély, papos hangomat használom, amivel azóta is azonosítanak.
MN: És a felvétel után nem sokkal történt a tragédia. (Varg Vikernes, a zenekar basszusgitárosa halálra szúrta a gitárost, Oystein "Euronymous" Aarseth-et - K. M.)
CSA: Igen, még ki sem jött a lemez. De erről már itthon értesültem. Elképesztő volt. Le is állt néhány évre a zenekar.
MN: És milyen volt közel tizenöt évvel később újra a Mayhemmel stúdiózni?
CSA: Ugyanolyan izgalom volt bennem, de szerintem a többiekben is. Ma már profik vagyunk, jó néhány lemezen túl vagyok én is és a Mayhem is, de mindent elkövettünk, hogy levetkőzzük ezt. Egy nagyon nyers hangzású, negatív hangulatú lemezt akartunk csinálni. Olyan zenét, ami beléd kapaszkodik és lehúz. Rengeteg zenét hallani manapság az extrém metálban is, ami felemel. Díszes billentyűszólamokat használnak például. Mi ennek az ellenkezőjét akartuk. Visszamenni az alapokhoz, és minél komorabb hangzásokkal kísérletezni. Emberen túli zenét akartunk, egy új struktúrát. Kicsit talán túl is lőttünk a célon. Rengeteget próbáltunk a felvétel előtt, és egy idő után kezdett ránk telepedni az egész, lelki és fizikai teher volt, le kellett dobnunk, mielőtt tényleg baj lesz belőle. Ráadásul egy világtól elzárt, öreg vízimalomban dolgoztunk, ott működik a stúdió. Egy hihetetlen atmoszférájú helyen. Állítólag energiavonalak húzódnak ott, ufóészlelésekről is beszéltek. Lehet, hogy hülyeség, de tényleg izgalmas hely volt, sehol egy teremtett lélek. A munka gyorsan ment, három nap alatt fent voltak a hangszerek. Én is igyekeztem minél gyorsabban végezni, amikor csak lehetett, megelégedtünk egyetlen felvétellel. Lehetett volna precízen is, hogy minden hang a helyén legyen, belenyúlni itt-ott, újravenni ezt-azt, de minek. Nem akartam megtörni a folyamatot, a felvétel megszületését. Szándékosan nem akartam beleavatkozni.
MN: Elégedett vagy a végeredménnyel? Nekem úgy tűnik, sikerült elérni a kitűzött célt.
CSA: Várjál, az első mix még ennél is kegyetlenebb volt. Meghallgattam, és már hívtam is a többieket, hogy azért ez talán túlzás. Oké, hogy extrém metál, de ha ennyire zavaros a hangzás, ha teljesen elvesznek a részletek, akkor minek dolgoztunk vele annyit? Úgyhogy itthon, a haverom kis házi stúdiójában újramasztereltük az anyagot, ráncba szedtük egy kicsit.
MN: Szándékosan kerülöd a black metal kifejezést?
CSA: Igen. Nincs semmi bajom a műfajjal, de már szűknek érzem. Valamiféle okkult, miszticista megközelítést feltételez, és ez már nem jellemző a Mayhemre. Illetve jellemző, de emellett még millió más dolog is. Figyelj, ez egy húszéves zenekar, rengeteget változott a kezdetekhez képest. Az új lemezen kifejezetten ügyeltem arra, hogy valóságosak legyenek a szövegek. Van bennük metafizika, de mindig kötöm a valósághoz, nem hagyom, hogy semmitmondó legyen.
MN: Amikor a fotókat csináltuk, azt mondtad, nem baj, ha kicsit ironikusak. Nem félsz attól, hogy az irónia súlytalanná teszi a mondandódat, elveszi az élét?
CSA: Az irónia fontos. Most persze valami sötét, morbid humorra gondolok, ami ehhez a műfajhoz szerintem mindig is hozzátartozott. Itt minden annyira gonosz és fekete, olyan szinten eltúlzott, hogy az már önmagában is vicces lehet. Persze ez a humor nagyon nehezen tetten érhető, igazából csak addig működik, amíg nem tudod eldönteni, humor-e egyáltalán. Mert nem a bohóckodásról beszélek. De egy olyan műfaj, ami végül is az emberiség elpusztítására buzdít, számomra elképzelhetetlen irónia nélkül.
Pályakép dióhéjban
Csihar Attila a nyolcvanas évek második felében az akkor pezsgő hazai metálélet legszélsőségesebb alakulata, a Tormentor énekeseként kezdte a pályafutását. Koszos thrash zenéjük és provokatív, sátánista kiállásuk révén hamar ismertté, sőt hírhedtté váltak, azonban egy demó és egy akkor még csak kazettán megjelent nagylemez után a továbblépés reménytelensége feloszlatta a zenekart. Csihar okkult technóra váltott az itthon úttörő Plasma Poolban, majd a norvég Mayhem felkérésére felénekelte a black metal műfaj klasszikusává lett De Mysteriis Dom Sathanas albumot. Az öngyilkossággal, majd gyilkossággal terhelt Mayhem-sztori a lemez felvétele után megszakadt. Csihar néhány év kihagyás után az olasz Aborymban folytatta, továbbra is black metal vonalon, és új lemezt készített a Tormentorral. Itthon később évekig a Korog frontembere volt, s rövid ideig a norvég Keep of Kalessinben is énekelt. 2004 óta újra a Mayhem énekese, és állandó közreműködője az amerikai Sunn O))) kísérleti metálszínházának. A Mayhem idei, Ordo Ad Chao című lemezén kimagaslóan teljesít, a nyers és rideg, valósággal horzsoló zenével egyenrangú vokális produkciója számos eltérő technikát és hangszínt használ, de mindig ijesztő.
