Tudatos döntés volt a Metallica részéről, hogy újra magához ölelje a múltját a Death Magneticen?
James Hetfield: A Death Magnetic arról szól, hogy Rick Rubin (producer, egyebek mellett a Slayer, a Red Hot Chili Peppers vagy Johnny Cash kiváló munkái fűződnek a nevéhez - a ford.) és mi magunk megpróbáljuk elcsípni a Metallica esszenciáját, az éhségét, egyszerűségét, leglényegét. És szerintem pont ezt sikerült megragadni. Számomra nagyon is világos és nyilvánvaló, és remélhetőleg a rajongók számára is világos lesz, hogy ezeket a számokat saját magunknak írtuk. Nem tehetsz mindenki kedvére. Mindig lesz valaki, aki megbántva érzi magát attól, ahogyan megettél valamit, és én ezt abszolút megértem. Számos zenekar van, amelyet nem tudok meghallgatni bizonyos album után, és ezzel nincs mit tenni. Teljesen normális. De mi felfedezők vagyunk, előrefele kell mozognunk, művészek vagyunk, a legjobbra éhesek. S a legjobbat még nem értük el, úgyhogy haladunk tovább.
Kirk Hammett: Rick Rubin azzal állt elő még akkor, amikor csak előzetes megbeszéléseket tartottunk vele, hogy neki megvan a fejében, hogyan kellene a definitív Metallica-lemeznek megszólalnia. Azt mondta: "fiúk, bármit csináltatok is akkor, bármit gondoltatok, hallgattatok, ettetek vagy ittatok... próbáljatok meg mentálisan visszajutni arra a helyre. Mert akármit tettetek is a 80-as évek elején és közepén, fantasztikus zenékkel rukkoltatok elő akkoriban." Ezzel egyetértettünk. Az akkori hozzáállásunk sokban eltért a maitól. Fiatalok voltunk, égtünk a bizonyítási vágytól - hogy bebizonyítsuk, hogy mi vagyunk az egyik legkeményebb zenekar -, és ennek megfelelően írtunk zenét. Rick azt mondta: csak térjetek vissza arra a helyre. És ez abszolút működött. Minden aspektusban: a dalírásnál, a szövegeknél, a gitárszólóknál, a hozzáállásnál. Amikor eljött az ideje, hogy feljátsszam a szólókat, csupa olyasmit hallgattam, amit tinédzserként: UFO-t, Deep Purple-t és Rainbow-t, a Van Halen első albumát, Pat Traverst. Roppant mód meglepett kezdetben, hogy újra inspirálnak ezek a zenék, amik akkoriban is, és ez ismét fejlesztette a játékomat. A saját magunkból merítés működött, és nem csupán másoltuk magunkat. Igazán úgy éreztem, hogy friss és új irányba haladunk.
Lars Ulrich: A kapcsolatteremtés a múlttal kétségkívül organikusan történt. Rick sok időt tölt azzal, hogy csak ott cselleng, és a zenéről dumál, és az első pár hónapban könnyebbé tette a számunkra, hogy visszaforduljunk és inspirációt szerezzünk azokból a lemezekből, amiket a 80-as években adtunk ki: Ride The Lightning, Master Of Puppets, ...And Justice For All. Amikor befejeztük a Justice-t (1988-ban - a ford.), úgy éreztük, már semmi továbbit nem lehet kezdeni a Metallica progresszív, thrashes oldalával, úgyhogy a 90-es évek nagyobbik felét azzal töltöttük, hogy olyan messzire futottunk ezektől a lemezektől, amennyire csak tudtunk. Rick segített, hogy kényelmesen érezzük magunkat, amikor újra felkeressük azokat a lemezeket. A kreatív munkát a Death Magnetickel 2006 nyarán kezdtük meg, amikor a Master Of Puppets huszadik évfordulója volt és az európai meg az ázsiai koncerteken egészében eljátszottuk azt a lemezt. Ez pedig egyértelműen megkönnyítette, hogy tizenöt év után először magunkhoz öleljünk néhány dolgot, amit a 80-as években alkottunk. Érdekes volt. Rick azt javasolta, hogy hallgassuk ugyanazokat a lemezeket, amiket a 80-as években hallgattunk, vagy hogy próbáljunk meg azonos módon írni. Sosem arról volt szó, hogy "másoljátok le azt a zenét". Hanem arról, hogy "helyezzétek magatokat abba a tudatállapotba". És ez végeredményben igazán jó érzés volt.
Robert Trujillo: Rick nagyon leleményes volt, még a hangolásba is beleszólt. "Miért hangol a Metallica mindig fél vagy egy egész hanggal lejjebb? Miért nem hangoltok úgy, mint a Master Of Puppets idején?" - kérdezte. Így aztán végül kipróbáltuk a dalokat hagyományos hangolásban, és az eredmény remek volt - James továbbra is tiszta erőből énekelhet, és valamivel több a nyugtalanság a vokálban.
Könnyű volt elkészíteni a Death Magneticet, különösképp a St. Anger nehéz szülése után (a 2003-as lemez készítése közben Jason Newsted basszgitáros otthagyta a bandát, James Hetfield elvonóra vonult, a Metallicát terapeuták tartották úgy-ahogy egyben - a ford.)?
JH: Ezt a lemezt sokkal könnyebb volt elkészíteni, mint a St. Angert. A St. Anger megtisztulás volt. Odáig fajultak a dolgok, hogy egyikünk már nem bírta tovább. Mi hárman viszont úgyszólván egymásra találtunk ezt követően. Aztán nagyszerű volt, hogy rátaláltunk Robra. A zenekar dinamikája meglehetősen eltérő most. Lars és én harcolunk a kormánykerékért, a másik két fiú pedig tökéletesen jól érzi magát a hátsó ülésen - és ez az ő roppant fáradságos hozzájárulásuk, legalábbis én így látom. Én sosem tudnék hátraülni oda, és megbékélni ezzel a szereppel. De ez most jól működik. Így aztán a lemezkészítés sokkal pozitívabb és produktívabb volt, mert ugyanazt gondoltuk, és nem álltunk egymás útjába pusztán csak azért, hogy jelezzük, hogy ott vagyunk.
LU: Közel egy éven keresztül írtuk a dalokat. A számok állandóan változtak. Végül 25 dalvázlatunk volt, amit lecsökkentettünk 14 olyanra, amit fel is vettünk. Emlékeztünk a régi időkre, amikor olyan lemezeket készítettünk, amelyek egységes egészek voltak, nem csupán egyedi dalok halmaza. Ebben az értelemben akartunk hiánytalan lemezt, úgyhogy kiválogattuk azokat a számokat, amikkel ez a leginkább elérhető volt. Rick csak egyetlen dologgal kapcsolatban volt hajthatatlan: nem akarta, hogy stúdióba vonuljunk addig, amíg akár álmunkból felkeltve, fejen állva is el tudnánk játszani ezeket a számokat. Tudom, hogy hülyén hangzik, de nem akarta, hogy a stúdió a kreativitás terepe legyen, azt akarta, hogy a stúdió inkább a megvalósítás helyszínévé váljon, ahová csak bemész, és kipasszírozod a számokat. A gondolkodás a megelőző fázisra tartozik.
RH: A számok körülbelül öt évvel ezelőtt kezdtek formálódni, legalábbis akkor kezdtünk ötletekkel előállni. Két év turnézás után legalább 60 órányi zenei ötletünk volt. Ezeken végigmenni egy évbe tellett, aztán a számokat végül közösen jammelve írtuk meg. Rick a zenekar élő energiáját is meg akarta ragadni, úgyhogy amikor ténylegesen rögzítettük a dalokat, mindannyian állva játszottunk, akárha egy fellépésen lettünk volna.
A Death Magnetic készítése közben a zenekar három nyári turné kedvéért is elhagyta a stúdiót.
KH: Éppen az volt a célja ezeknek a turnéknak, hogy elhagyhassuk a stúdiót, mert nagyon benne lehet ragadni. Igen könnyű elfelejteni, hogy mi is az egész élő energia lényege, és könnyű a gyártási részletekben is elveszni, amikor rögzítesz egy számot. Öt vagy hat extra gitársávot is odatehetsz valahová, aztán egy nagyzenekart ide, egy kevés ütőhangszert oda, aztán amikor élőben előadod a dalt, lényegében a felvétel csontvázát játszod el. Könnyű ráállni arra, hogy felépítesz egy dalt a stúdióban, ami végül hangok afféle audiokollázsává válik, de amikor kiviszed a stúdió falai közül és eljátszod élőben, akkor csak két gitárod, egy bőgőd és egy dobod van - és ezt jó néhányszor a dal sínyli meg. Ezek a számok viszont úgy lettek összerakva, hogy élőben is eljátszhatók legyenek ebben a felállásban: amit a lemezen hallasz, a korábbinál jóval közelebb áll ahhoz, ami élőben szól.
LU: A metál az egész világon eleven, és hosszú idő óta talán most áll a legjobban a szénája. Valódi, eleven energiának látszik most, és úgy tűnik, hogy a fiatalabbak közül, akik eljönnek a koncertekre, sokan megkerülik a grunge-ot, megkerülik a rap-metált, és a legtöbb mai tizenhárom éves ugyanazokért van oda, amikért mi voltunk a 70-es és a 80-as években, köszönhetően részben a Guitar Hero- és a Rock Band-féle videojátékoknak. A metálszíntér világviszonylatban is nagyon egészséges, és ezt mi is érezzük. Régebb óta benne vagyunk már szinte bárkinél, de megpróbálom nem használni a munka szót. Sértés volna azok felé, akik valóban dolgoznak. Mi akkor vagyunk a legközelebb a munkához, amikor otthon vagyunk, és gondját viseljük a családunknak, felkelünk fél hétkor, reggelit készítünk, és elvisszük a gyerekeket az iskolába, meg az összes hasonló kertvárosi, családi dolog. Amikor turnén vagyok, többet alszom, mint otthon! Velem vannak a barátaim, kényelmesen megiszom pár pohár bort, játszom egy kis rock and rollt, és kedves emberekkel találkozom. Ez móka. A munka otthon vár. Azzal szoktunk viccelődni, hogy az utóbbi néhány évben a turnék voltak a nyári vakációink.
Az első kislemez az új lemezről a The Day That Never Comes. A klipjét, ami voltaképp egy háborús témájú rövidfilm, a dán filmrendező, Thomas Vinterberg, egyebek mellett a Születésnap és a Kedves Wendy! alkotója készítette.
LU: Júliusban Olaszországban nyomtam a taposómalmot, és eltöltöttem egy órát az egyik rémes zenei csatornánál, és szó szerint közel voltam a hányáshoz. Felhívtam Cliff Burnsteint, a menedzserünket, és mondtam neki, hogy nem készíthetünk klipeket, el kell távolodnunk ettől. Rövidfilmeket kell csinálnunk. Persze amikor mindegyik szám üti a nyolc percet, akkor ezek szinte maguktól is rövidfilmmé válnak. De lényegében azt a döntést hoztuk, hogy filmrendezőkkel fogunk dolgozni. Összeállítottunk egy nagyon rövid listát a kedvenc rendezőink nevével, általunk előremutatónak gondolt emberekkel, a jelenkor érdekes fiatal rendezőivel. Ez a tervünk: három vagy négy rövidfilm. Dán földim, Thomas Vinterberg, akiért tíz éve bolondulok, és elég régóta ismerem személyesen, állt elő ezzel a remek ötlettel a The Day That Never Comes számára. A lemezen lévő tíz szám közül talán ennek van a legkevésbé absztrakt, legszűkebb értelmű szövege. Vinterberg elvetette azt a nagyon nyilvánvaló értelmezést, ami ehhez a szöveghez társulhat, és egy egészen eltérő környezetbe helyezte a dalt. Egyfelől nagyon mai és mondanivalójában nagyon releváns, de egyúttal időtlen is: ez a történet a megbocsátásról szól, az emberi viszonyokról, olyan emberekről, akik olyan szituációkban vannak, amelyekben nem akarnak lenni.
JH: Annak idején elkészítettük a One videóját, és azt akartam, hogy ez arra emlékeztessen. Ennek is nyilvánvalóan háborús témája van. És már a One-hoz is egy régi film képei társultak (az 1971-es Johnny háborúba megyből - a ford.), úgyhogy nem arról volt szó, hogy összefonódtunk az új Batman-filmmel vagy valami hasonlóval. A klipeknek az volna a feladatuk, hogy kiteljesítsék a zenét. Nagyon tetszik, hogy az új klip nem szó szerinti. Nem ostoba! Érzelemdús, még a zene nélkül is.
A Death Magnetic a szokásos formátumok mellett egy koporsó alakú dobozban is megjelent.
JH: Death Magnetic egy koporsóban: milyen eredeti! Nagyon szép koporsóról van szó, hozzá kell tennem. Nem fekete, nem szálkás - zongorasimaságú. És alighanem elég nagy ahhoz, hogy elférjenek benne a kisebb háziállatok. Meglehetősen hasznos darab.
A Universal Music interjúja (fordította Greff András).
Kritikánkat a Death Magneticről lásd itt.
