"Ez a zene megszabadít a haláltól" (James Blood Ulmer)

szerző
Schreiber László
publikálva
1999/40. (10. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Október 7-én a Royal Music Hallban - a valamikori Lenin körúton, a valamikori Vörös Csillag Filmszínházban - James Blood Ulmer kvartettje szerepel. Hogy Ulmer neve széles körben ismert e hazában, az semmiképp nem állítható, de hogy egy rendkívüli koncert előtt állunk, az biztosan.

Október 7-én a Royal Music Hallban - a valamikori Lenin körúton, a valamikori Vörös Csillag Filmszínházban - James Blood Ulmer kvartettje szerepel. Hogy Ulmer neve széles körben ismert e hazában, az semmiképp nem állítható, de hogy egy rendkívüli koncert előtt állunk, az biztosan.

James Blood Ulmert véletlenül ismertem meg. 1983-ban a kezembe akadt a Jazz Forum 1982/2-es száma, melyben három oldalon keresztül írtak Ornette Coleman Prime Time-járól és a tőle elszakadó harmolodic no-wave törekvésekről, így többek között Bloodról. A folyóirat tartalmazott egy Ulmer-interjút is; ez utóbbi volt az, ami annyira megragadott. Ilyeneket mondott: "Hendrix merész fickó volt, meggyújtotta a gitárját, és a fogaival játszott. Vakmerő volt, akárcsak Coltrane. De ne aggódj, ez a harmolodikus zene megszabadít minket a haláltól. (...) Szeretem azt a zenét, amelyre az emberek kénytelenek fizikailag reagálni." Pontosan tudtam, hogy egy rendkívüli emberre bukkantam, és alig vártam, hogy végre megismerhessem a zenéjét. Rá egy évre aztán a rádió bemutatta Odyssey című lemezét, majd két év múlva meghívták a Debreceni Jazzfesztiválra. Az a Black Rock Band-koncert meglehetősen eltért a lemezfelvételtől - közelebb állt a rhythm and blueshoz, a funkyhoz -, és minden képzeletemet felülmúlta, kifulladásig táncoltam magam. A rádió leadta ezt a koncertet, és én két éven keresztül - amíg nem lehetett külföldre utazni - szinte csak azt hallgattam. JBU bennem azóta is csak önmagával vetekszik. Mostanáig éppen negyvenszer láttam.

Blood mindig más, nem lehet megunni, de ha ugyanolyan, akkor is jó. Mélységben, intenzitásban, szenvedélyességben John Lee Hooker, Champion Jack Dupree vagy Little Richard és Coltrane mérhető hozzá, illetve egy vele azonos nagyság: Jimi Hendrix. Hendrixszel és Wes Montgomeryvel (akinek nagy rajongója volt) lehetetlen nem összehasonlítani: bár zenéjük más, mégis, mégis mindenki úgy emlegeti Bloodot, mint aki Jimi és Wes óta a legjobb, legeredetibb. Hogy pontosan milyen is ez a zene? Amerikai, New York-i, fekete, de - mint Túri Gábornak mondta - "nem lehet mindent megnevezni. A zene, az zene... Én tudom, hogy mi a jazz; nem az, amit az emberek annak neveznek." Az biztos: senki sem játszik úgy, ahogyan ő. Nagyszerű, rendkívüli zenész Bill Frisell, David Torn, a néhai Sony Sharrock is, de Blood más, ő azt mondja, "a zene az életről, a sorsról szól", és úgy is zenél. Személyesen 1988-ban Wiesenben ismerkedtünk össze, azóta párszor megénekelt minket is. "I believe in you, all away from Hungary" - énekelte nekünk.

Blood zenéje a koncertjein teremtődik, még ha "képtelenség" is felfogni, honnan van benne ennyi energia. Gitárja jajong, sikolt, őrjöng, letaglóz, máskor simogat, beszél, vigasztal. Nagyon szeretem különösen érdes hangján énekelt dalait, melyek olykor kimondottan személyesek, olykor mindenkihez szóló bluesprédikációk. Debrecenben előbb csak önmagában dúdolgatta, hogy "fuck your lover", aztán a basszusgitáros Amin Alira pillantva, akit a koncert előtt egy fehér lánnyal lehetett látni, már nagy vihogások közepette, neki címezve. Blood funkyjai, a kétértelmű Funk Allnight, a Funky Lover, koncertjeinek legfelszabadultabb, legérzékibb pillanatai. Olyankor - vagy amikor legbulisabb "mulatósát", az istennek hálát adó Thank You Lordot játssza - a közönség mindig táncra perdül. Ez jellemzi Third Rail nevű formációját, melyet a 90-es évek közepén Bill Laswell-lel és Amina Claudine Myersszel alakított meg; közben vonósnégyeseket használt a felvételeiben, és újra összehozta az Odyssey Bandet.

Mostani kvartettjében Amina Myers, a kiváló billentyűs szerepel. JBU ötvenhét éves, játéka és több kompozíciója mintha líraibbá, "montgomerysebbé" kezdene válni. Általában felhangzik a bensőséges My Prayer s az In the Name of God - e dalokat időnként most is áttörik Blood drámai szólói, melyekben mintha az elűzött halál jelenne meg újra. A feszültség és a megnyugvás váltakozásait fokozza Myers empatikus zongorajátéka és Doug Hammond figyelmes, inspiratív dobkísérete. Koncertjeik hangulata néhány utóbbi CD-re (Music Speaks Louder than Words, Reunion, Forbidden Blues) emlékeztet, de azért más. Hetedikén majd megérted, miért megyek utána tovább.

Schreiber László

szerző
Schreiber László
publikálva
1999/40. (10. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...