statisztikai átlagnyomorúságot
óhajt bemutatni nekünk Ulrich Seidl, természetesen a nálunk tipikusnak mondhatónál eggyel emeltebb közegben. Mert Ausztriában tágasabb a lépcsőház, jobban zár az ablak, nem csöpög az új csaptelep, nem kapatos a mesterember. De városszéli sorházban élni, hipermarketek parkolósivatagainak tőszomszédságában, precízen nyírt tenyérnyi előkertek között, a szabad tombolást előnyben részesítő alkotó értelmiség szempontjából nézve ott is kétségkívül rettenetes lehet. Plusz még a hétvége kiürült tompasága, plusz még a kánikula. Az autós hülye, a vásárló hülye, hülye még a bevásárlókocsi és a kaputelefon is. Tapasztalhatjuk mi is mostanában. A kánikula eltompít, renyhít, gonosszá tesz és élveteggé. Akárcsak a hipermarket közeli, sorházbeli lét. Mondja a film.
Párhuzamos történések peregnek, potrohos nyugdíjas szedi precízen a néhány kertrendetlenítő falevelet, majd vérebét szeretgeti, és berregteti a fűnyírót, mert megharagszik a hangos szomszédokra. Elegáns középkorú nő egy csoportszexüzem spermalucskos szolgáltatásaiból szinte nyílegyenesen száll át az ifjú masszőr gondoskodó kezei közé, miközben volt férje hisztérikusan és szánalmasan, viszont konok kitartással zaklatja a közös és szétcserélhetetlen álomlakásban. A diszkóklub húgyagyú kötözködője féltékenységi terror alá vonja a betépett szőkeséget, biztonságiberendezés-ügynök fontoskodik kétségbeesetten. Öregedő énektanárnő várja kitárt seggel levitézlett vértahó kanját. Reng a háj, löttyed a bőr, a veríték meg literszámra tocsog. Csúnya az öreg test, csúnya az esendőség, csúnya, csúnya élet.
Régi osztrák izé ez a polgárpukkasztó öngyűlölet.
A provokáció önmagában kevés - mondta a rendező valami interjúban -, a művészethez kell valami plusz. Csak hát éppen ez a plusz nem akar előbújni. Az olykor valóban hatásosan sokkoló részletek, a jelenségek szintje mögött nem magasodik föl a konkrétságában, hiteles és nem illusztratív jellegű valóságosságában magával ragadó lényeg. Nézzük végig, mi minden ciki, kispolgári, silány és ostoba. Fűnyíró gép: kipipálva.
Sörhas: kipipálva
Kicsinyesség: kipipálva. Reklám: kipipálva. Kényszeredett jelenkori bestiárium.
Ahogy a külön-külön életjelenetek hol összeérnek, hol nem, rendben, ez az élet esetlegessége. A kapcsolatok üressége, értjük, érzelmi apokalipszis. Kimerevített, hatásos, fülledten sivár vágóképek, oké, koncentrált üzenet.
De mit keres mindebben egy igazi dráma: a már említett, marakodó páré, akiknek autóbalesetben meghalt a kislányuk, és azóta nem tudnak emberi szót váltani? ´k azért nem egészen úgy kínosak, mint a többiek, akiknek se múltjuk, se jellemük. Odáig talán mégsem helyes tágítani egy panoptikum határait, hogy a hülyeségleltár kartotékrendszere a személyes tragédiára is kiterjedjen. Más kérdés, hogy ez a tragédia is túlhegyezett, poénkodó karikatúrába fordul.
És mit akar a rendező ezzel az idegőrlő, futóbolond csavargólánnyal, aki bulvártévés műveltségével gyötri áldozatait, mígnem széterőszakolja és -veri néhány "tisztes polgár" (naná!), hogy végül a mozgásérzékelő fotocellás bejárati lámpák működtetésével öntörvényűsködjön, már-már a spontaneitás, a betörhetetlenség pozitív hősévé nőve ki magát? Az infantilizmus mint egérút az elhülyülésből. Pofon a szarnak.
- kovácsy -
Kánikula, színes, osztrák film, 2001; 121 perc; rendező: Ulrich Seidl; szereplők: Maria Hofstätter, Alfred Mrva, Erich Finches, Gerti Lehner és mások; forgalmazza a Budapest Film
