Film: Fecseg a felszín (54)

szerző
- legát -
publikálva
1999/35. (09. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Studio 54 nevezetű New York-i diszkóról először a Világ Ifjúsága című képes agitprop-magazinból értesülhetett a magyar fiatalság. A fotón Mick Jaggert és Maggie Thrudeau-t láthattuk, amint nagyon hülyén bámulnak bele a kamerába, a cikkből pedig kiderült, hogy ez a hely maga a pokol, a parti sosem ér véget, ide járnak a legnagyobb sztárok, folyik a szesz, mindenki kábítószerezik, pfuj!, hát ilyen bűnös város ez a New York, kedves olvasók.

A Studio 54 nevezetű New York-i diszkóról először a Világ Ifjúsága című képes agitprop-magazinból értesülhetett a magyar fiatalság. A fotón Mick Jaggert és Maggie Thrudeau-t láthattuk, amint nagyon hülyén bámulnak bele a kamerába, a cikkből pedig kiderült, hogy ez a hely maga a pokol, a parti sosem ér véget, ide járnak a legnagyobb sztárok, folyik a szesz, mindenki kábítószerezik, pfuj!, hát ilyen bűnös város ez a New York, kedves olvasók.

Mindez a hetvenes évek végén történt, amikor Budapesten is felszökött a diszkóláz, ez körülbelül annyit jelentett, hogy az erre szakosodott presszókban lemezlovas-rendezvényekkel múlathatták az időt

a korabeli

tinédzserek, legtöbbször vasárnap délután öttől este tízig. Voltak persze puccos helyek is, egy magát "digónak" valló ismerősöm például soha nem felejtette el azt, amikor egyszer bejutott a Halászbástya Diszkóba, és meglátta Frenreisz Károlyt.

Elég legyen annyi, húsz év telt el azóta.

A Studio 54-nek is régen befellegzett, drága emléke azonban továbbra is a New York-iak (meg a hollywoodiak) szívében él, különben nem készült volna el az 54 című film, amit a múlt héten mutattak be a hazai mozik, és ami valószínűleg - érdektelenség miatt - hamarosan lekerül a műsorról. Ugyanazért, mint a tavasszal bemutatott Velvet Goldmine, vagyis információhiány miatt. Ahogy a magyar közönségnek a glamkorszakról, úgy erről, a tengerentúli Szombat esti láz-időkről sincsenek igazán autentikus élményei. Hozzánk a müncheni Frank Farian Hitfabrik jutott el, a Boney M., a Saragossa Band, az Eruption vagy az összes közül a legkínosabb, a Leslie Mándoki-féle Dschingis Khan. Szűcs Juditot, a diszkókirálynőt a Vörösmarty téren csinálták meg.

Emlékszem, a műfaj legnagyobb világsikere, a Saturday Night Fever dupla lemez (természetesen indiai kiadásban) még leértékelve se kellett a kutyának sem, miközben a Neoton Família százezres nagyságrendekben kelt el. Nem mintha sajnálnám. De az tény, hogy Amerikában a hetvenes évek vége erről szólt, és olyan megbocsáthatatlan dolgok történtek, hogy a Rolling Stones a Bee Geest kezdte koppintani.

Húsz év elteltével

ezekre az epizódokra már senki sem emlékszik, úgyhogy megérett az idő egy jó kis visszasírásra, Mark Christopher rendező és forgatókönyvíró pedig megcsinálhatta a kis, hetvenes évek végi nosztalgiashow-ját. A vérszegény történetben Shane, a New Jersey-i ifjú tirpák többre vágyik, mint a szokásos vidéki kamaszélet, a hétvégi autósmozizás-hamburgerezés-kúrás, és átólálkodik a túlsó partra, vagyis New Yorkba, ahol sikerül a Studio 54-be előbb közönségként, majd pincérként, végül pedig mixerként elhelyezkednie. Ahogy a film ismertetője írja: "Az áhított küszöböt átlépve, alámerül a diszkódrogok dekadens delíriumába, a veszélyes vágyak világába, a szexuális szabadosságok szédületébe, a hírnév hazug hiúságába, a csalóka csillogás csapdáiba..." Aztán kirúgják, és egyetemistaként jó gyerek lesz.

Egy fikarcnyival sem szól ennél többről a film, ami természetesen azt a nem különösebben meglepő hátsó szándékot igazolja, hogy a rendező számára sokkal fontosabb volt reprodukálni a korabeli hangulatot, már-már dokumentumszerűen. Nos, mindebből az derül ki, hogy a Studio 54 valóban olyan volt (sőt még olyanabb), mint amilyennek egykor, a Világ Ifjúsága leírta. Már-már nyílt kábítószer-árusítás és -fogyasztás, a karzaton csoportszex, mindez pazar díszletek között, felhígított funkyzenére. És valóban ide járt mindenki, aki akkoriban számított, Liza Minellitől kezdve Sylvester Stallonén vagy Andy Warholon át a szaúdi királyfiig, de lehetőség volt a vegyülésre, mivel a tulaj, Steve Rubell minden áldott este a kapuban állt, és ő maga választotta ki a klub előtt ácsorgó tömegből az aznapi pórnép közönséget. Csak egy dolog számított, az illető jól nézzen ki. "Te bejöhetsz, de a haverjaid nem, te jól nézel ki, ti nem", hangzik el többször is. A közönség pedig (ne feledjük: öntudatos amerikaiak!), ahelyett hogy felháborodott volna, másnap meg harmadnap is odaállt pitizni. Lelkük rajta.

A film ezt a kellemetlen és megalázó érzést keveri az áhítatos nosztalgiával. Shane, bekerülve a felső tízezer teadélutánjára, vigyorogva tűri, hogy nagyon csúnyán lealázzák, de még sincs tragédia, mégpedig azért nincs, mert a rendező számára sokkal fontosabb, hogy megmutassa, a Studio 54 valójában egy fasza klub, az utolsó nagy bacchanália helyszíne, ahol méltóképpen temethették a perverz hetvenes éveket, büszkén hirdetve: "A belső értékek szart se érnek!" Aztán meg jöjjön, aminek jönnie kell, a sunyi nyolcvanasok, amikor cikivé válik a gátlástalanság, amikor a promiszkuitásnak betesz az AIDS, amikor a gazdagok már nem vegyülnek.

Az 54 című film tulajdonképpen ugyanúgy csak a külsőségre hajt, mint az ábrázolt korszak. Igazi meglepetést csak a Wayne világából és a Szőr Austin Powersből ismerős és megbocsáthatatlanul visszataszító Mike Myers okoz. A tulaj, Steve Rubell szerepében ugyanis színészi teljesítményt mutat be, és ez körülbelül olyan nagy szó, mintha mondjuk Sas Józsefről állítanánk hasonlót. Különben meg nem történik semmi, hamvas hollywoodi sztárocskák (Ryan Philippe, Salma Hayek, Neve Campbell) pakolják magukat korabeli cuccokban, és baromira élvezik. Másfél órán át fecseg a felszín, de ha jobban belegondolunk, ez tulajdonképpen a hitelesség kulcsa. Dicséret.

- legát -

54; színes, amerikai, 1998, 93 perc; írta és rendezte: Mark Christopher; fényképezte: Alexander Gruszinsky; zene: Marco Beltramy; szereplők: Neve Campbell, Salma Hayek, Mike Myers; a UIP-Duna Film mozija

szerző
- legát -
publikálva
1999/35. (09. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...