Film: Fusson, akinek zongora (Scott Hicks: Ragyogj)

szerző
- anzelm -
publikálva
1997/41. (10. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Néhány történettől minden valószínűség szerint sosem szabadulhatunk meg. Lázadnunk is felesleges ellenük: a szerető és gazdag férje oldalán végre békét találó cselédlány meséje mellett regényben, filmen, akárhogy, mindig népszerű lesz az őrült zseni esete is, a betegséget legyőző sikeré, a nagy (hang)versenyé, melyen a versenyző igazságtalanul elbukik, és csak közvetlenül a vég előtt indulhat eséllyel. De akkor, épp a happy endre, úgyis célba ér. A történet maga -ha már úgyis mindig visszatér - valószínűleg nem jelzi a minőséget. Folytatásos lányregény ugyanúgy lehet belőle, mint őszinte, megrázó film. A gyakorlatban ez utóbbi mégis sokkal nehezebbnek látszik. A Ragyogj legalábbis ezt bizonyítja.

Néhány történettől minden valószínűség szerint sosem szabadulhatunk meg. Lázadnunk is felesleges ellenük: a szerető és gazdag férje oldalán végre békét találó cselédlány meséje mellett regényben, filmen, akárhogy, mindig népszerű lesz az őrült zseni esete is, a betegséget legyőző sikeré, a nagy (hang)versenyé, melyen a versenyző igazságtalanul elbukik, és csak közvetlenül a vég előtt indulhat eséllyel. De akkor, épp a happy endre, úgyis célba ér. A történet maga -ha már úgyis mindig visszatér - valószínűleg nem jelzi a minőséget. Folytatásos lányregény ugyanúgy lehet belőle, mint őszinte, megrázó film. A gyakorlatban ez utóbbi mégis sokkal nehezebbnek látszik. A Ragyogj legalábbis ezt bizonyítja.

Egyszerű film ez. Szereplői motivációit, kapcsolatait és egymás iránti érzelmeit már az első tizenöt percben aggályos gonddal a néző szájába rágják az alkotók. Hogy aztán, ha már jól értjük, hogy mi miért van, nekivághassunk a történetnek. Armin Mueller-Stahl két skatulyája közül az egyik a zsidó patriarcháé (a másik érdekes módon a náci tiszté). A patriarcha fiát túlságos szeretetével és gondoskodásával igyekszik megnyomorítani, meg azzal, ahogy saját gyermekkori -családja hamvában holt - álmaival teszi boldoggá. Az ő zenészi karrierjét is egy hasonló zsarnoki atya és a holocaust tette tönkre. Fiának tehát egy szabad országban, de családja féltő körén belül maradva kellene zongoristakarriert csinálnia.

A fiú pedig, ha lázad is, engedelmeskedik. Hiába szökik Angliába az akadémia bölcs Prosperójához, Sir John Gielgudhoz. Apja hisztérikus szeretete menthetetlenül gyerekké törte. Akkor roppan össze, és kerül elmegyógyintézetbe anyáskodó ápolónők közé, amikor első igazi koncertsikere végre felnőtté avatná, onnan pedig vagy húsz év múlva akkor szabadul, amikor újabb anyák jelentkeznek érte, akik magukkal viszik, nevelgetik, óvják, és akiknek ő a mellük után kapdoshat.

És mielőtt zárt intézetbe kerülne, néha elfelejt nadrágot venni. Így a publikum is nevethet, meg nem feledkezik el róla, hogy a géniusz kívülrekedéséről szól a film.

Az efféle pszichologizáló történetekben két útja van az őrületnek. Az egyik, ha figyelmünk tárgya igazából nem is bolond, hanem csak annak látszik, és valójában nemes kívülálló: ez mai életünk számtalan helyzetének, kisebbségének, lázadójának metaforája lehet, a művészmozik nagytermeinek közönsége boldogan azonosul vele. Ha viszont a főszereplő valóban bolond, tettei pedig irracionálisak, akkor érdekességét veszti. Ilyenkor a külvilág válhatna helyette figyelmünkre méltóvá, ahogy reagálnak rá, ahogy elviselni vagy eltagadni próbálják a közéjük furakodót. Ez már nem Hamlet, hanem Yvonne burgundi hercegnő története. A Ragyogj-ban viszont Daniel Helfgott zongoraművész, pontosabban az őt alakító Geoffry Rush az egyetlen színes egyéniség. Körülötte mindenki egyforma: megértő, segítőkész, áldozatvállaló és mosolygós. Többnyire megmentik, megsimogatják, férjül veszik szegény bolondot.

Ha a főhős őrült, és mégis elsősorban rá vagyunk kénytelenek koncentrálni, az egyedül a színésznek öröm. Sok érdekes, fura technikáját próbálgathatja, stikkeket, hadari beszédet produkálhat, a nagyközönség és a különféle zsűrik mindig hálásak az ilyesmiért. A publikum természetesen a kukkolást is élvezi. Ha büntetlenül beleshet valami másmilyenbe, és közben a kívülről kukucskálók könnyed toleranciájával hízeleghet magának. Az egészséges ember egyik legnagyobb öröme, ha beteg iránt érezhet részvétet: saját erejét ünnepelheti vele. Nem véletlen, hogy a harmadéves elmegyógyászati kollokvium teljes jegyzetanyagát feldolgozták már filmforgatókönyvvé. A bolondokat könnyű megkedvelni, olyan gyámoltalanok. Nyilván ezért történhetett meg, hogy a forgatókönyv modelljéül szolgáló zongorista a film sikerének köszönhetően valódi cirkuszi attrakcióvá avanzsált. Koncertjeire minden jegy elkel: mindenki látni szeretné az őrültet, a végleteken túlian excentrikus zsenit, aki éppen, mert őrült - hiszen az igazi művész őrült, ugyi -, zseniális zenész.

A zene segít. Ez itt a tanulság. És tényleg, e film javára kell írnunk, hogy a kísérőzene néha nem az egyébként hiányzó mélységet helyettesíti, ahogy olyan gyakran szokásos, hanem a kép a zene egyenrangú partnerévé válik; drámaiságban, intenzitásban is egymást kiegészítő, egymás hatását erősítő játszótársaknak tűnnek. Amikor David zongoratanárával az első nagy koncertfellépésre készül, az ilyen öt perc. Ezért az öt percért hálásak lehetünk. És még a főszereplő arcáért néha. Egyébként pedig akinek nem tetszik valami, az csukja be a szemét. A zene tényleg nem hibázik.

- anzelm -

Ragyogj (Shine), 1996; rendezte: Scott Hicks; írta: Jan Sardi; zene: Rahmanyinov és David Hirschfelder; szereplők: Geoffry Rush, Armin Mueller-Stahl, Lynn Redgrave, John Gielgud; forgalmazza a Budapest Film

szerző
- anzelm -
publikálva
1997/41. (10. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...