Film: Amerikai skizó (John Woo: Ál/Arc)

szerző
Tosoki Gyula
publikálva
1997/41. (10. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A műfaji szinkretizmusok korát éljük. A hollywoodi ötletgyárosoknak az sem szegi kedvét, hogy eddigi kísérleteik többé-kevésbé kudarcot vallottak. Bár - a szabályt erősítő kivételként - az erotikus thrillernek nevezett képződmény még működött valamennyire, a legtöbb hasonló, a különböző műfajok összebékítését célzó próbálkozás nem vezetett eredményre, lett légyen a műfaj családi akciómozi (Solo), lélektani drámába oltott krimi (A rajongó) vagy éppen vidám családi kémdráma (True Lies), álomgyári skizó mind, a tökéletes alkotói melléfogás néhány gyöngyszeme a közelmúlt amerikai mainstream terméséből.

A műfaji szinkretizmusok korát éljük. A hollywoodi ötletgyárosoknak az sem szegi kedvét, hogy eddigi kísérleteik többé-kevésbé kudarcot vallottak. Bár - a szabályt erősítő kivételként - az erotikus thrillernek nevezett képződmény még működött valamennyire, a legtöbb hasonló, a különböző műfajok összebékítését célzó próbálkozás nem vezetett eredményre, lett légyen a műfaj családi akciómozi (Solo), lélektani drámába oltott krimi (A rajongó) vagy éppen vidám családi kémdráma (True Lies), álomgyári skizó mind, a tökéletes alkotói melléfogás néhány gyöngyszeme a közelmúlt amerikai mainstream terméséből.

Az Ál/Arc még a némileg életképesebb vállalkozások közül való. A forgatókönyv szerzői akciófilmbe bújtatott pszichothrillerként aposztrofálták művüket, s igaz is, a film szüzséje - a komilfó FBI-ügynök és a bestiális gonosztevő fantasztikus átváltozása, különös fizimiskacseréje - a doppelgänger-irodalommal, közelebbről annak legismertebb változatával, a moziban mítosszá nőtt, a pszichothriller műfaj megszületésében kulcsszerepet játszó Dr. Jekyll-Mr. Hyde-történettel érintkezik. A sztori szinte kiált John Woo után, a két főszereplő közötti konfliktus jellege olyan téma, amely régóta foglalkoztatja a rendezőt.

Már Woo hongkongi filmjeiben is visszatérő motívum az egymással szemben álló figurák között meglévő különös kötelék, az A Better Tomorrow egy testvérpár, egy rendőr és egy gengszter kapcsolatáról, a The Killer egy bérgyilkos és egy zsaru között szövődő barátságról, a Bullet in the Head három férfi barátságáról és egyikük árulásáról szól, a Once A Thiefben három testvér az apjukkal kerül szembe, a Hard Boiledban a két ellenfél idővel ráébred, hogy voltaképpen egyazon oldalon állnak. Woo legújabb munkája a fent jelzett témát eleveníti fel, de csavar is egyet a dolgon azzal, hogy a két főhőst a másik tökéletesen idegen és ijesztő világába helyezi. Az Ál/Arc nemcsak műfajában, de témájában is skizoid darab.

Igazi jutalomjáték rendezőnek és színésznek egyaránt. Illetve az lehetett volna. Bármennyire izgalmas látni az egymás bőrébe bújt két főszereplő játékát vagy az akciójelenetek parádés látványkavalkádját, az Ál/Arc célját tévesztett film, többet ígér, mint amennyit végül is nyújt. Az arccserét tárgyaló képsorok egyszerre komikus és bizarr jellege még hagyján; nem magyarázat, de tény: az eredeti forgatókönyv 200 évvel vitte volna a jövőbe a cselekményt, a rendező azonban, mivel nemigen kedveli a sci-fi műfaját, ragaszkodott hozzá, hogy a film napjainkban játszódjék. De hát ez a legkevesebb, valóban. Az igazi gond a történet súlypontozásával van, Woonak nem sikerült megtalálnia a kellő arányokat, nem jól, illetve nem jó helyen teszi ki a hangsúlyokat. A történet mindvégig a pszichothriller és az akciófilm között hintázik, a két műfaj összeházasítása azonban Woonak sem megy, nem áll össze a kép. Az Ál/Arc bármennyire is bővelkedik remek részletmegoldásokban, egészében véve meglehetősen hibrid dolgozat benyomását kelti. A két főszereplő közül Travolta sem az igazi, a filmet Nicolas Cage játéka és az akciójelenetek viszik el valahogy.

Mely utóbbiak viszont látvány tekintetében hallatlanul gazdag élményt kínálnak. Ez már vegytiszta heroic bloodshed. John Woo ritka kiváló ritmusérzéke és páratlan vizuális készsége hihetetlen világot teremt, melyben az erőszak végletesen felstilizálva jelenik meg, a főszereplők sebezhetetlen mesehősökké alakulnak át, s minden egyes filmkocka fényévekre visz a reáliáktól.

Woo filmjeiben az ütközet színhelye az első lövés után rögtön szálává alakul, a szereplők "táncolnak gépfegyverszóra". Egy igazi Woo-hős legkevesebb féltucatnyi fegyvert tart állandó bevetésre készen: kettő a kézben, kettő az övben, egy a csizma szárában, plusz egy pedig mindig akad valahol a földön. Az Ál/Arc egyik jelenetében például 5000 (!) lövés dördül el, tömegével robbannak a vérpatronok, másodpercenként valaki vagy valami a levegőbe repül, kő kövön nem marad. S mindez Olivia Newton-John Somewhere Over the Rainbow-variációjának édeskés dallamával aláfestve.

A filmben sorra köszönnek vissza a rendező korábbi munkáiból ismert technikai és képi megoldások. A kilőtt golyót a röppályáján nagyközeliben mutató képek éppúgy megtalálhatók benne, mint a The Killer óta a feloldhatatlan patthelyzet metaforájaként elhíresült, már-már toposszá emelkedett kép, a közvetlen közelről egymásra kölcsönösen fegyvert szegező ellenfelek plánja. A templomi tűzijáték és a motorcsónakos üldözés megint csak a The Killert idézi, a tükörjelenet a Hard Boiled kórházi jelenetét és a Tökéletes célpont raktárhelyiségében játszódó néhány pillanatot juttathatja eszünkbe.

A nagy precizitással megkoreografált, több kameraállásból rögzített akciójelenetek hatását lassítások, kimerevítések és a bravúros vágástechnika növelik. Woo rengeteg vágást alkalmaz az egyes jelenetekben, nemegyszer a lehető legprimerebb mozdulatok is több snittből állnak össze a filmen. Woo képes arra, hogy a legegyszerűbb mozdulatokat három-négy vágással mutassa meg akár, ráadásul úgy, hogy az újabb snittet kicsit korábbról indítja, mint ahogy az előző befejeződött. A rendező nemegyszer kvázi "vissza(felé) vág", ekképpen egy, a valóságban mindössze a másodperc törtrészéig tartó közönséges félfordulat például több másodpercig is eltarthat. A szereplők mozgása a már említett tükörjelenetben jó példa e technika hatásosságának illusztrálására. Jelzett megoldások együttese vizualitás tekintetében igen sok nyereséggel jár, jelentősen megnyújtja az akcióidőt, mégpedig úgy, hogy közben az egyes jelenetek, bármily paradoxul is hangzik ez, mozgalmasabbá és erőteljesebbé válnak.

Mégis. Jött, látott, de nem nyert. John Woo harmadik hollywoodi munkája az év egyik nagy meglepetése lehetett volna. Nem lett az, sajnos, mondom ezt a rendező eddigi munkáival kapcsolatos minden elfogultságom ellenére. Pedig az Egyesült Államokban és a Távol-Keleten falják a népek a filmet, mi több, a kritikusok is lángoló szavakkal emlékeznek meg róla a világ minden táján. Mégis, az Ál/Arc valójában félsiker.

Tosoki Gyula

Ál/Arc (Face/Off), színes, amerikai, 143 perc; rendezte: John Woo; írta: Mike Werb és Michael Colleary; fényképezte: Oliver Wood; látvány: Neil Spisak; vágó: Christian Wagner; zene: John Powell; szereplők: John Travolta, Nicolas Cage, Joan Allen, Nick Cassavetes; az InterCom filmje

szerző
Tosoki Gyula
publikálva
1997/41. (10. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...