Fotó: Siker, pénz, csillogás (Cecil Beaton képei a Ludwig Múzeumban)

szerző
Vízer Balázs
publikálva
2000/4. (01. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Maga a név minden valószínűség szerint nem annyira ismerős a kedves olvasónak, sőt ha elmegy, és megnézi az életművéből rendezett kiállítást, a képei sem lesznek azok, pedig. Pedig a húsz éve elhunyt Beaton volt a legnagyobb angol fotográfus, vagy ha az nem is, a valaha élt legsikeresebb.

Maga a név minden valószínűség szerint nem annyira ismerős a kedves olvasónak, sőt ha elmegy, és megnézi az életművéből rendezett kiállítást, a képei sem lesznek azok, pedig. Pedig a húsz éve elhunyt Beaton volt a legnagyobb angol fotográfus, vagy ha az nem is, a valaha élt legsikeresebb.

Az előkelő családba született Cecil már kiskorában elhatározta, hogy híres művész lesz, és ehhez is tartotta magát. Nevelőnője Kodak gépén kezdett megismerkedni a fényképezéssel. Azt próbálta meg visszaadni, amit gyermekkora, a Brit Birodalom fénykora, az Edward-kor sugárzott: gazdagságot, túlfinomultságot és pompát. Az első modellek testvérei, Nancy és Baba voltak, akiket hosszú órákon át rendezgetett a megfelelő, nyakatekert pózokba, majd következtek a befolyásos családi jó barátok. Mivel utóbbiakból nem volt hiány, az ifjú Cecil kezdett egész jól megélni a jobb körök támogatásából, és az a gazdag ifjú angol hölgy, aki nem készíttetett portrét vele, már nem is számított divatosnak. Az 1930-as évek közepétől az angol királyi család udvari fotósának számít, aminek késői gyümölcse lesz a lovaggá ütés 1974-ben. Nagy álma vált valóra, amikor rendkívül fiatalon bejáratossá vált a londoni művészvilágba, ahol roppant mód otthon érezte magát. A külsejére mindig is sokat adó Beaton ettől válik igazi dandyvé, kellékei a nagy karimájú kalapok, sétapálca és selyemkendő. Az ebben az időszakban készült képek az ideális, szoborszerű szépséget próbálják megragadni, nagy adag színpadiassággal, feltűnő, későbbi showműsorok díszleteire emlékeztető hátterekkel. Szerkezetük, szemléletmódjuk a mai szemnek merevnek, kimódoltnak és messze túlhaladottnak tűnik, alapfeladatok haladóknak egy rajziskolában, így annál is inkább meglepődünk, amikor becsúszik egy-egy zseniális kép, mint például Gertrud Stein és Alice B. Toklas kettős portréja vagy a Truman Capote-tal és egy baráttal közösen készített önarckép. Amikor nem ragaszkodott az önmaga által gondosan megkomponált image-hoz, akkor tényleg eredetit és maradandót tudott alkotni, és ez a kiállítás hibája is: túlságosan ragaszkodik egy egysíkú, de bejáratott képhez.

A harmincas évek elejétől Beaton rendszeresen rándult át Párizsba és Amerikába, főleg Hollywoodba, ahol feltűnő öltözködésével, modern művészeti látásmódjával gyorsan megnyerte a közönség és a szakma tetszését, aminek az eredménye a már akkor is híres Vogue magazinnal kötött szerződés volt. Sikerének egyik magyarázata - tehetségén kívül - az a rengeteg névtelen rajongói levél volt, amit ő maga küldözgetett a különböző újságoknak. A sztárok fotósa lelkesen sztárolta önmagát is. Korai amerikai és párizsi képein modelljeit rendszerint színpadi kellékek közé állította, és mindig ugyanolyan, kemény fénnyel világította meg. Híresebb modelljei között volt Marlene Dietrich, Gary Cooper, Greta Garbo és persze Picasso, Dalí, Cocteau.

Amerikai sikerének döntő szerepe volt abban, hogy a második világháború kitörésekor az angol hivatalos szervek sietve szerződtették Beatont mint haditudósítót. A bombázott Londonról készített fotóit a legtöbb fontos újság le is hozta mind Angliában, mind az Egyesült Államokban. Egyik képe egy sebesült kislányt ábrázol, aki bekötött fejjel fekszik egy túl nagy kórházi ágyon, maciját szorongatva. Később Beaton Észak-Afrikában és a Távol-Keleten is dolgozott a propagandaminisztériumnak, ahol ragyogó képeket készített a szövetséges katonák mindennapjairól. Sajnos az ebben az időszakban készült fotók közül egy sem szerepel ezen a kiállításon.

A háború végével a divatfotózásban is új, élénkebb szelek kezdtek fújdogálni, és a Vogue már nem hosszabbította meg Beaton szerződését, aki így felszabadult energiáit a díszlet- és jelmeztervezésbe ölte. A kosztümös filmek virágkorukat élték ekkor, és Beaton, aki sosem egyszerű fotósnak, hanem művésznek tartotta magát, bőven kiélhette magát ebben a világban. A siker itt is hamar rátalált, a Gigi és a My Fair Lady fényűző, színpompás díszleteiért Oscart kapott. Sok, a kiállításon is látható fotója tulajdonképpen előtanulmány színpadterveihez, amelyek leginkább a tízes, húszas évek revüit idézik, illetve ismertebb XIX. századi angol és francia festők képeinek megelevenítései. Bukolikus tájakon és előkelő főúri szalonokban készült képei jól illusztrálják a tökéletes szépség iránti rajongását. A történelmi visszatekintés mellett azonban Beaton nemsokára felfedezi magának a hatvanas évek progresszív művészetét, és ebben a közegben is remekül érzi magát. Portrékat készít a Rolling Stones tagjairól - talán nem véletlen, hogy nem a Beatlest fedezi fel magának -, Andy Warholról, Tom Wolfe-ról és másokról. Ezek a képek egyszerűek, jól és hatásosan megkomponáltak, időtállók, és ahogy Beaton öregedett, egyre jobbak lettek. Az arcok már nem vesznek el a színpadias, hatásvadász díszletekben, gyakran használ fehér hátteret, így az egyéni vonások sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak. Ezek alapján Beaton akkor jutott volna fel igazán a csúcsra, ha megéri a századik évét. Ám miután ´74-ben egy súlyos bénulást okozó szélütést követően nagy nehezen újra megtanult - bal kézzel - fényképezni és rajzolni, már nem sok ideje maradt 1980-ban bekövetkezett haláláig. Sosem fogják Beatont az igazi újítók, nagy mesterek vagy korszakalkotó nagy egyéniségek között számon tartani, életműve mégis egy igazán színes és eredeti egyéniség impozáns és nagy ívű hagyatéka - amit egyébként a Sotheby´s aukciósház gondoz, és ők ritkán szoktak tévedni.

"Beaton képei valójában egy rendkívül kifinomult érzékenység vizuális kifejeződései", ahogy a katalógusban állítják.

Vízer Balázs

A kiállítás megtekinthető február 13-ig

Kortárs Művészeti Múzeum - Ludwig Múzeum, Budapest, Budavári palota, A épület

szerző
Vízer Balázs
publikálva
2000/4. (01. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...