A divatok ciklikus természetét ismerve nem meglepő, hogy a laptop-elektronika és a posztrock modernista törekvéseinek lecsengésével az underground pop/rock érdeklődése a folkhagyomány felé fordult, mint ahogy azon sincs mit csodálkozni, hogy a folkos ihletésű új zenékben máris felbukkantak kísérletező, modernista vonások.
A Grizzly Bear már a bemutatkozó lemezén sem éppen tőről metszett folkot játszott, inkább egyfajta folkos egyszerűségű hálószobapopot, olyan zárkózott, sydbarrettes hangulatban, mintha egyenesen a szekrényben készült volna a felvétel. A Yellow House címre keresztelt folytatás még nehezebben kategorizálható. Finomra csiszolt kortárs pszichedélikus pop, ahol a folkos dallamvilág csak egy a megannyi zenei hangulat közül. Az énekhang a központi hangszer, mindenki énekel, a szabadon burjánzó beachboysos vokálokat légies könnyedségű gitárfutamok kísérik, és hogy meg ne feküdje a gyomrot a már-már émelyítően elegáns hangzás, a megfelelő pillanatban mindig beletrappol a szokatlan effektezésű dob.
Grizzlyék kivirultak, az Akron/ Family pedig valósággal megtébolyult a második lemezén. Azok számára, akik látták őket tavaly Michael Girával a Fonóban, ez nem akkora meglepetés, ott is csillogó szemmel ütöttek, fújtak, pengettek mindent, ami csak a kezük ügyébe került, és erre a szimpatikus türelmetlenségre most még rátettek egy lapáttal. Olyan a Meek Warrior, mint egy esküvő-kön fellépő zenekar reklám CD-je, mindenből akad rajta némi ízelítő. A közel tízperces nyitószám önfeledt zajongása a krautrockos törzsi dobokat vidám csordavokállal és hisztérikus szaxofonszólóval teszi még bolondabbá, máskor a gitár és az ének intim kettőse brazil akusztikusgitár-hősöket idéz, a furcsa egyveleget záró szántóföldi gospel pedig akár az ", testvér, merre visz az utad? filmzenelemezre is felfért volna.
A Califone veteránjai túlvannak már az útkeresés izgalmain, a Roots & Crowns nem szolgál meglepetésekkel, inkább a viszontlátás örömét kínálja. Az ösztönös dallamérzék kiérlelt hangszerelési megoldásokkal társul, a kappanhangon elkántált álmos Beatles-melódiák alatt durva szövésű szőnyegként terül szét a bizarr hangszeres kíséret. Sehogy se szóló gitárok kifacsart Stones-riffeket recsegnek, az egyik hangszóróból részeg rezesek brummognak, a másikból bendzsó érces hangja szól, és a sokféle ütős monoton ritmusa keleties révületbe ringatja a kedélyes hangzavart. Különösen szóló hangszerek adnak egymásnak randevút az idei év egyik kiemelkedő lemezén, nem is biztos, hogy mindegyik földi eredetű.
Warp/Neon Music, 2006; Young God, 2006; Thrill Jockey, 2006
